A Jövőképesség Obszervatórium feladata a jövőképesség és a digitális jövő vizsgálata, elemzése és bemutatása. Az ambiciózus vállalás egymástól távol eső tudományterületek összekapcsolásával igyekszik a jelen helyzetből következtetve valamilyen egységes állítást megfogalmazni a jövővel kapcsolatban. Ehhez a jövőképesség fogalmát vezeti be, amely a társadalmi entitások felkészültségét fejezi ki a tekintetben, hogy mennyire képesek megőrizni tagjaik számára a jó élet feltételeit valamely rend egységében a jövőbeli változások stratégiai kezelése révén.
Mi az a Future Potential Index (FPI), amelyet a Jövőképesség Obszervatórium kutatócsoportja dolgozott ki, és pontosan mi mérhető általa?
Az index célja megmutatni, hogy egy ország jelenleg rendelkezésre álló képességeivel hogyan fogja tudni alakítani a jövőjét. Komoly kutatómunka előzte meg a kidolgozását, elméleti része a filozófia, a politikaelmélet, a közgazdaságtan és a pszichológia tudományos elgondolásait figyelembe véve próbálja meghatározni, hogy egy országnak mire van szüksége ahhoz, hogy a jó élet irányába haladjon. Alapvetésnek azt vettük, hogy az állampolgárok biztonságban tudjanak élni, hozzájutva az erőforrásokhoz, és szintén lényegi feltételként határoztuk meg, hogy képesek legyenek egymáshoz kötődni, társas kapcsolatokban élni. A megküzdési képesség egyik legmeghatározóbb alapvonása, hogy szeretetben, biztonságos kötődésű kapcsolatokban éljünk.
Harmadik pillér, hogy anyagilag tudjunk gondoskodni magunkról, a körülményeknek kevésbé kitetten tanulhassunk, fejlődhessünk. Végül a negyedik pillér az, hogy fenn tudjunk tartani egy egyensúlyt aközött, hogy hogyan élünk és mit adunk másoknak. Az indexnek ezt a négy normatív standardját határoztuk meg.
Amikor jövőről beszélnek a kutatás során, akkor mire gondolnak pontosan? Milyen időtávról lehet megbízható, tudományos állításokat tenni az FPI segítségével?
A szó hagyományos értelmében a jövőt megismerni nem lehet, de a jelent igen. Mi pedig a jelenből indulunk ki. Mi az a jelenben, ami várhatóan (nem biztosan!) képessé tesz arra egy közösséget, egy országot, egy régiót, hogy egy jó úton továbbmehessen? Egy olyan úton, amelyen a jó élet elérhető. A jó életet az arisztotelészi filozófia alapján értjük, kiteljesedett emberi élet lehetőségeként. Jó élet az, amikor a közösségek meg tudják szervezni és irányítani tudják önmagukat. Jó élet, amelyben fontos az emberi kötődés, önellátás, a következő generációkkal szembeni nagyvonalúság, amelyben a vagyonon túl egyéb, akár spirituális tényezők is adottak.
Nagyon összetett kérdés, hogy mi a jó élet, és nem vezethető le abból, hogy most épp jól érzem magam vagy elég pénzem van-e a jóléthez. Feltételezésünk szerint a jelenben vannak bizonyos képességek és tényezők, amelyek a jövőre vonatkozóan sikert vagy sikertelenséget indikálhatnak; ez az egész jövőképesség koncepció alapja. Mi nem jósolunk a jövőről. A jövő potenciájáról beszélünk.
Egyéni szinten is meghatározhatók olyan képességek, amelyek sikeresebb jövőstratégiákhoz segítenek hozzá?
Egyénekkel a Jövőképesség Obszervatórium kutatásai nem foglalkoznak, de engem személyesen rendkívül érdekelnek azok a jövőkészségek, amelyek olyan vonásai, tulajdonságai valakinek, amelyek alkalmassá teszik arra, hogy megküzdjön a kiszámíthatatlannal, a tervezhetetlennel, a változásokkal. Metakutatásokat végzek ebben a témában, és közben fiatal embereket tanítok az egyetemen. Egészen megdöbbentő, hogy amikor megkérdezem őket, hogy tíz év múlva hogyan látják önmagukat, akkor a fiatalok többsége tud beszélni arról, mit szeretne dolgozni, de hogy szociális kapcsolatait tekintve hogyan fognak élni, arról legfeljebb homályos elképzelésük van, az is feltűnően óvatos.
Ennek az okát nem kutattam részletesen, de a Székely Leventéékhez kötődő Magyar ifjúságkutatás eredményei is azt tárták fel, hogy például a jövőbeli gyermekvállalás kérdésében igen határozatlanok és visszafogottak a fiatalok. Hat-hét éve foglalkozom a jövőkészségekkel, és ezalatt nemcsak a hallgatók, hanem én is sok mindent megtanultam arról, hogyan álljak hozzá a saját múló és elkövetkező életemhez.
Milyen felismerésekre jutott a jövőkészségekkel kapcsolatban?
A legfontosabb felismerés az, hogy valóban vannak ilyen készségeink, és ezek fejleszthetők. Hogy a jövő milyen lesz, az nem tudható, de rajtunk is múlik, és ez a lényeg. Ha mi a jövőhöz nem viszonyulunk jól, akkor abból olyan jövő is lesz. A jövő nem megtörténik velünk, hanem általunk történik meg, általunk jön létre. Ahogy a Nobel-díjas fizikus, Gábor Dénes mondja:
„A jövőt nem lehet előre megjósolni, de a jövőnket fel lehet találni.”
A jövővel kapcsolatos hozzáállásunk tudatosításának nagyon nagy szerepe van abban, hogy egyáltalán akarunk-e szerepet játszani a jövő formálásában. Aki azt mondja, hogy „sajnos ma ilyen a világ”, az valójában nem gondolja át, hogy nem a világ ilyen, hanem mi vagyunk ilyenek.
Tudatosítani kell, hogy döntési lehetőségünk van. Több mint közünk van ahhoz, ami történni fog. Egy személyes prioritáslista is lehet a jövő, és ezekhez a prioritásokhoz természetesen értékek is kapcsolódnak. Egyébként érdekes az is, hogy az ember hajlamos azt gondolni, hogy ahol épp tart, az egyfajta nyugvópont, most már nem fog sok nagy változás történni az életében…
Csak nagyon idős emberek gondolnak ilyet?
Egyáltalán nem! Egy 2013-ban, több ezer 18 és 68 éves kor közötti ember bevonásával készített kutatás jutott arra, hogy ebben az észlelési tévedésben vagyunk mindannyian, ez az úgynevezett end-of-history-illusion. „Végeztem a tanulmányaimmal, most már csak a munka jön” – gondoljuk, pedig valószínű, hogy tovább kell majd képeznünk magunkat, és a munkahelyünkön is rengeteg újfajta tudásra lesz majd szükségünk. Érdemes tehát úgy gondolkodni, hogy nemhogy kevesebb, hanem jóval több fordulat vár ránk. Óriási változások előtt állunk, például az egyetemek számára is nagy átalakulási időszak jön. Nem taníthatjuk ugyanazt, mint ötven éve. Ma már nem direkt tudást kell átadnunk a hallgatóknak, mert ahhoz hozzáférnek az okostelefonjukon, hanem egyfajta hozzáállást, a gondolkodás képességét. Az universitas – az egyetemesség szellemi szabadságának értelmében – mindig is nagy kérdéseket tett fel. A jó egyetem tehát nem egy munkahelyre készít fel, hanem tevékeny, szorgalmas, alázatos, de teremteni is képes, gondolkodó embereket ad a világnak.
Mi az, amivel szülőként felvértezhetjük a gyerekeinket a jövőben is érvényes készségekkel?
Sokfélét tehetünk ezért, először is fontos, hogy ne passzívan nyíltnak, hanem kíváncsinak, aktívan érdeklődőnek neveljem a gyerekemet. Fontos, hogy megtanítsam érvelni. Kapcsolatok kialakítására és azoknak ápolására kell tanítani. Jó tudatosítani, hogy én mint édesanya milyen közösségekbe vezetem be a gyerekeimet. Adok-e társas készségeket és viselkedési mintákat ezekhez a közösségekhez?
Ön, aki harminc éve foglalkozik ezzel a területtel, hogy látja ezt az átalakulást, amivel mára a postai levéltől eljutottunk mondjuk az emojikig?
Kétségkívül az egyik leggyorsabban változó terület a kommunikációs, ahol három nagyon karakteres változást látok. Az egyik, hogy sokkal többet kommunikálunk, mint régen. Nagyon kevés a csend, amikor töltekezhetünk, pedig a csend éppúgy a kommunikáció része, mint a beszéd. Erős kognitív teher, hogy irgalmatlan zajban élünk, jósolják is, a következő évtizedek legjellemzőbb betegsége a halláskárosodás, hallásvesztés lesz.
Az is jellegzetes, hogy egyre kisebb egységekben kommunikálunk, tehát a frekvencia nagyon megnőtt. Régen heti egy darab ötoldalas levelet írtak a szerelmesek, ma egy-egy szóban üzennek egymásnak, de azt naponta sok százszor, ezerszer. A harmadik nagy változás pedig a korlátok elvesztése. Ma sokkal nehezebb formálisnak, udvariasnak lenni. A távolságot úgy tekintjük, mint egy leküzdendő akadályt, a gyors és átmenet nélküli közel kerülést pedig értéknek. Pedig Csányi Vilmos gondolatát idézve, hogy az is munka, ahogy lassan közel kerülünk egymáshoz, és ez az erőfeszítés értékesebbé, fontosabbá teheti a kapcsolatot. Ezt ma nem látjuk, egyből mindent akarunk, megspórolva a belefektetett munkát.
Ön szerint hova vezet ez az intenzitás a kommunikációban?
Fogalmam sincs, de nem is kell ezt tudni! Azt kellene eldönteni, mi mit akarunk, hova vezessen. Sőt, leginkább azt, hogy milyen képességeink vannak arra, hogy a változásokkal a jövőben is megküzdjünk. Magunkat biztatva érdemes úgy tekintenünk, hogy mi vagyunk a zár, de szerencsére a kulcs is.
Fotók: Kurucz Árpád/Magyar Kultúra magazin
