A zalaegerszegi honvéd kollégiumba járt. Azért jelentkezett oda, mert vonzotta a kaland, mondta egyszer. Azt kapta, amire vágyott?

14 évesen nagy kalandnak tűnt, de visszatekintve már látom: elképesztően hasznos volt. A katonai feladatokat szervezett és összefogott program alapján teljesítettük. Állandóan pontoztak bennünket, mint a mostani egyetemi kreditrendszerben. A növendéki besorolás elért szintjét a pontjaink összege határozta meg, melynek egyik részét a tanulmányi átlag, a másikat a katonai felmérések teljesítésének eredményei adták. Megkövetelték a fegyelmet, de soha nem gondoltam volna, hogy az egyéni kreativitásunk is hatalmas teret kaphat. A Magyar Honvédség, akkori nevén Magyar Néphadsereg minden eszközt megadott ahhoz, hogy diák- és irodalmi színpadot, rádiót vagy zenekart csináljunk. Hangszereket és próbahelyiségeket biztosítottak, és a szaktanárok is rendelkezésünkre álltak. Együttműködésben voltunk a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházzal, amely sok mindenben segített. A néphadsereg teherautójával vagy buszával országos kulturális seregszemlékre jártunk.

Ott pecsételődött meg a sorsa?

Már az óvodában is szerettem a játékos, színészettel kapcsolatos feladatokat. Emlékszem, az egyik előadásban én voltam a bátor kakas, aki a nyulat megmentette a rókától. De a verses vagy bábelőadásokban való szerepléseket is nagyon élveztem. Az általános iskolában irodalmi színpadot csináltunk, Ki mit tud?-okra és fellépésekre jártunk, és az ünnepek miatt, mint a március 15-e, május 1-je vagy november 7-e mindig volt mire készülni. Mindez a középiskolában tetőzött. Tiszta élő gyapjú néven paródiaegyüttest alapítottunk, amely a katonai kollégiumi életet parodizálta ki. Különböző szövegeket, dalokat és jeleneket írtunk bele. Dr. Bubó nevű gitáros triónk verseket zenésített meg, és saját dalaink mellett például Tolcsvay-, Bródy- és Beatles-dalokat is adtuk elő. A gimnáziumban  is volt irodalmi színpadunk, darabokat is írtunk. A munkában a zalaegerszegi színház művészei segítettek, emellett kellékeket és díszleteket is kaptunk tőlük. A rockzenekarunkkal pedig általunk írt számokat vagy éppen Deep Purple-t játszottunk.

A szülei hogyan fogadták a hírt, hogy színész akar lenni?

Eleinte nem értettek egyet a döntésemmel, bohókás, átgondolatlan fellángolásnak gondolták. Egyrészt mert addig még nem volt művész a családban, másrészt a színművészetire köztudottan hatalmas túljelentkezés volt. Egyébként a honvéd kollégiumból kötelező volt katonai főiskolára jelentkezni, és aki azt elvégezte, az adott esetben akár a civil élet területein is hasznosítható műszaki, pénzügyi vagy tanári diplomát is kaphatott. Szóval biztos pontnak tűnt, ellentétben a színművészetivel.

Egyébként hosszú tesztek és felvételi vizsgák után közép-hatótávolságú légvédelmi rakétatüzér vagy összfegyverzetnemi parancsnok szakra küldtek volna, mivel jó volt a kombinatív készségem, akárcsak a tanulmányi eredményeim.

Érdekelte az az irány?

Egy percig sem vonzott a katonai vonal. 14 évesen azt mondtam: nézzük meg, próbáljuk ki. Amúgy a családban volt egy katonatiszt, aki gyerekfejjel regényes és jelentős személyiségnek tűnt, hisz mindig egyenruhában járt. A kamaszkorban az is kiderül, hogy mit nem szeret az ember, és tud ellene lázadni. És ezt fontosnak tartom. Engem például már a katonai nyelvezet és az olyan kifejezések is riasztottak, mint „az ellenség élő erőinek megsemmisítésére vonatkozó ballisztikai számítások”. Jézusom, meg lehet ezt szépen fogalmazni, de mégiscsak arról szól, hogy a rakéta mennyi embert vagy városrészt tud elpusztítani. Ahogy kezdtem éretté válni, és megérteni a dolgokat, egyre inkább antimilitarista lettem. De nem bánom, hogy ott végeztem a gimnáziumot, mert jó, hogy így alakítottak azok az évek. Az ott kapott energiák – a kamaszkori lázadás, a zene és a színpad révén – egyszer csak egy irányba kerültek.

A gimnázium elvégzése után a Zalaegerszegi Színházban lett stúdiós, majd felvették a színművészetire. Milyen volt a Szinetár Miklós-féle műhely?

Szinetár Miklós tanár úr elképesztően bölcs színházi gondolkodása jellemezte, Léner Péter tanár úrral együtt vezették az osztályt. Szinetár tanár úr igazi européer gondolkodású mester. Rengeteget járt külföldre, és sokszor beszélt arról, hogy a Broadway vagy a West End színházai nem úgy működnek, mint az itthoni társulati rendszer. Másfajta színházi struktúrájukban nem az a rend, hogy az évad elején kiteszik a szereposztást, és megnézheted, mit fogsz játszani. Ott meghallgatások alapján választják ki a színészeket. Profitorientált darabokat tűznek műsorra, amelyek évente akár több száz előadással, évekig tartó, nagy szériában tudnak menni. Erre is felkészített bennünket, mert úgy gondolta, hogy nemsokára Magyarországon is meghonosodik az a rendszer. Igaza lett.

Sosem akart ítélkezni vagy büntetni. A feladatokra koncentráltunk. Az órák görcsmentesek voltak, rostával sem fenyegette az osztályt. Azt mondta, a főiskola azért van, hogy képezzen. Persze aki nem teljesítette a vizsgákat, annak mennie kellett, de nálunk senki sem lógta el a munkát. Épp ellenkezőleg: mindig többet dolgoztunk. A száz százalék helyett minden anyagba 130 százalékot tettünk bele. Esténként is próbáltunk. Átvettük azt a gondolkodást, hogy az ember csak úgy fejlődhet, ha elébe megy a feladatnak. Ha egy vizsgára ötvenpercnyi anyagot kért, biztos, hogy végül legalább két óra tíz percből válogathatta ki a legjobbakat.

A színművészeti után a Madách Színházba, majd Berlinbe szerződött, ahol hetente nyolcszor is színpadra lépett.

2000-ben, meghallgatások sora után kiválasztottak, és kiszerződtem. Pár hét alatt megtanultam a két szerepemet, A Notre Dame-i toronyőr című musicalben ugyanis Quasimodót és Phoebust is alakítottam. Keddtől vasárnapig folyamatosan játszottunk, a hétfő szünnap volt. Érdekes volt úgy dolgozni, hogy 16 különböző országból voltunk összeválogatva, és esténként kétezer ember előtt álltunk a színpadon. Sokszor más volt a partner, és adódott olyan nap is, amikor délután Phobeust, este pedig Quasimodót játszottam. Megtanultam, hogy a Broadway-rendszer a legkisebb mértékben sem tűri el a lazítást és az egyénieskedést. Olyan profi színpadtechnikával dolgoztak, amilyet azelőtt még nem láttam: hatalmas falakkal, süllyedő és emelkedő színpadszeletekkel. A színpadot sakktábla módjára felosztották, és elvárták, hogy öt centivel se menjünk arrébb, mint ahol lennünk kell. Először azt hittem, hogy heti nyolcszor nem tudok ugyanazzal az intenzitással játszani, de aztán rájöttem, hogy mégis. Nagy iskola volt, és remek időszak.

A főiskola után először a Madáchba szerződött, de jól érzem, hogy az Operettszínház talán mégis meghatározóbb lett a pályafutásában?

Abszolút. A főiskola elvégzése után Kerényi Imre igazolt le a Madáchhoz, de ez „csak” formalitás volt, mert ahogy Szinetár mester megjósolta: a társulati szerződések pont akkor szűntek meg. Én pedig Berlinbe szerződtem, majd amikor két év után hazatértem, visszamentem a Madáchba, de már fél lábbal az Operettszínházban voltam. A Madáchban Az Operaház fantomja, míg az Operettben a Bál a Savoyban és a Rómeó és Júlia című darabba kerültem bele. A Szépség és a Szörnyeteggel pedig hosszú évekig Németországban turnéztunk. Míg a Madáchban prózát és musicalt, az Operettben musicaleket és operetteket osztottak rám. Végül aztán eldőlt, hogy az Operettszínházat választom.

És ott megtapasztalta, milyen az, amikor a nézőket szinte extázisba tudja hozni, nyilatkozta.

Külföldön fantasztikus volt megtapasztalni, hogy mekkora rajongással fogadják a műfajt. A mintegy kétezer fős közönség egy kedd este is képes volt rockkoncertszerű, szinte őrjöngő módon kifejezni a tetszését az előadás végén. „Milyen jó lenne, ha itthon is ez lenne!” – gondoltam magamban, és érdekes módon később ez az Operettszínházban kezdett el meghonosodni.

Az operett Magyarországon őshonos műfaj, a musical viszont angolszász, és a két ízlésvilág között van távolság. Korábban sokkal többen ismerték a Csárdáskirálynőt, mint a Jézus Krisztus szupersztárt. Valószínűleg többen is nézték meg. De ez egyszer csak megváltozott, és egyre több fiatal kezdett el érdeklődni a műfaj iránt.

A Rómeó és Júliának zajos sikere lett. Onnantól kezdve megérkezett hozzánk a lelkes fiatal közönség, amely kimutatta az érzéseit, a rajongását például a Rebecca – A Manderley-ház asszonya iránt. A Lehetsz király című dalt szinte minden órában leadta a Juventus Rádió, majd a többi is, aztán amikor ez a szám megszólalt a darabban, a nézőtér felrobbant. „Áttört a fal”, és berobbant a musical. Azért is volt jó, hogy felszabadult a közönség, mert ezzel vége lett annak a decens érzésnek, hogy a színházban csendesen kell viselkedni, és tartózkodni a zajos tetszésnyilvánítástól, ahogy Epiktétosz tanácsolta. A színházlátogatásból kötelező kulturális időtöltés helyett cél lett. És egy-egy előadás után a fiatalabb korosztály más darabok iránt is érdeklődni kezdett, például megnézték a Rómeó és Júlia prózai változatát is.

Az Adagio együttes milyen szerepet tölt be a pályafutásában?

Egy vágyálom teljesült vele, mert a kreativitásomat a színházon kívül is ki tudtam élni. Úgy, mint a középiskolai évek alatt. Folyamatosan koncerteztünk. Volt, hogy karmester által irányított hetventagú zenekar kísért bennünket. A kiadótól mindig új és új lemezmegrendeléseket kaptunk. Jó volt összegyűjteni, megírni, autorizálni, felénekelni, majd hangszerelni a dalokat. És mindeközben figyelni a határidőt. Szerettem a próbákat, a koncerteket és az országjáró turnékat. Sajnálom, hogy a lemezkiadás megszűnt, mert rengeteg lemezt adtunk el, és a bevételből tudtunk koncertezni. Mára kissé elsodródtunk egymástól. Nagy Sanyi időközben kivált az együttesből, a helyét Merán Bálint vette át. A járvány miatt most nincsenek koncertek, de évente néhányszor mindig fellépünk. Úgy terveztük, hogy tízéves jubileumi koncertet szervezünk, de ezt a pandémia miatt le kellett fújni.

2021-től a Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára.

Annak idején operett és musical szakot végeztem az intézményben, és már rendezői diplomát is szereztem azóta. Úgy érzem, hogy a mintegy harmincéves szakmai tapasztalatomat jól tudom majd hasznosítani. Mindenesetre nagy kihívás, felelősség, és rengeteg felkészülést igényel.

Hogyan készül a tanári pályára?

Alapos tervezéssel, átgondolt, egyénre szabott ütemterv kidolgozásával, a hallgatóknak a szakmai alapok alapos elsajátításának lehetőségével, az egyéniség fejlesztésének elsődleges szem előtt tartásával készülök a feladatra.

Mit szeretne átadni a fiataloknak?

Azt, amit mesteremtől, Szinetár Miklóstól tanultam, és mindent, amit harminc év alatt a pályán mint tapasztalatot magamba gyűjtöttem. A szakmaiságban és a felkészültségben hiszek. Ez a pálya húsz százalék tehetség, húsz százalék szorgalom és hatvan százalék szerencse. De a két húszasban száz százalékot kell teljesíteni, hogy a hatvanról egyáltalán beszélhessünk.

Mikor kezdődik a felvételi?

Áprilisban, és háromkörös lesz.

Online vagy személyesen tartják meg?

Még nem tudjuk, de arra törekszünk, hogy az egészségügyi rendelkezéseket betartva a felvételi vizsgákat személyes találkozás alapján bonyolíthassuk le.

Jászai Mari-díjjal tüntették ki. Hogyan fogadta a hírt?

Büszke vagyok, és egyfajta felelősséget is érzek. Mindig a maximális szakmai odaadásban, felkészültségben hittem, de ez a díj még inkább az a felelősséget rója rám, hogy ebből a továbbiakban sem engedhetek.

Idén lett ötvenéves. Hogyan tekint a kerek évfordulóra?

Új feladatok, új kihívások találtak meg. Újabb tanulást és felkészülést igényel. Szóval nincs lazítás, megyek tovább, teszem a dolgom.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu