10. A boldogság ügynöke
Arun Bhattarai és Zurbó Dorottya rendezők dokumentumfilmes csapata egy negyvenes éveiben járó boldogságügynök, Amber Gurung életét követte. A mindössze 700 ezer embert számláló, apró himalájai királyságban, Bhutánban ugyanis a Boldogság Kutatóintézet munkatársai járják az országot, és négyórás kérdőív segítségével mérik fel a lakosság boldogságszintjét.
Ennek eredményéből dolgozzák ki az ötéves fejlesztési terveket, amelyeknek elsődleges célja, hogy tovább növeljék a bhutáni társadalom „boldogságindexét”. A filmben Amber házról házra látogatja az elszigetelt falvakat. Rajta keresztül kapunk intim betekintést a bhutáni társadalom hétköznapjaiba.
A felvillantott, különbözőbbnél különbözőbb sorsok és a hozzájuk rendelt számértékek alapján akaratlanul is felmerül a befogadóban a kérdés, hogy tulajdonképpen mi is az, amit oly buzgón mérnek az Amberhez hasonló ügynökök. Mi a boldogság? Az, hogy nagy házam és drága autóm van? Vagy hogy egy szép tehéncsorda legelészik a hátsó udvaromban? Talán az, ha megtalálom életem szerelmét? Az biztos, hogy a bhutáni boldogságindexben mindhárom meghatározó tényező – a hangsúlyok viszont személyenként eltérnek.
Nehéz a kérdés. Én nem tudom megválaszolni, A boldogság ügynöke pedig meg sem próbálja, és ez nagy erénye. Az alkotók a film végén olyan magvas életbölcsességekkel engednek minket utunkra, mint hogy egy életünk van, ezért nem érünk rá szomorúan élni, vagy hogy a boldogság is olyasvalami, amit idővel megtanulhatunk. Bátor megoldás ez, ami egy tisztességesen összerakott filmet is könnyen elronthatna – ebben az esetben azonban még az üres közhelyeket is furcsa, egzotikus báj tölti meg. Ugyanaz, ami az egyszerre naivan puritán és húsba vágóan komplex bhutáni embereket jellemzi. Akiknek egyébként a mérések alapján 93,6 százaléka boldog.
9. Január 2.
A 81. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be Szilágyi Zsófia, az Egy nap rendezőjének új filmje, a Január 2. A Velencei Biennálé Biennale College – Cinema támogatásával készült alkotás egy különköltözés történetét meséli el annak minden keserűségével és esetlenségével.
Klára (Konrád Zsuzsanna) válik, a költözésben gyerekkori barátja, Ági (Jóvári Csenge) segít. Ági szerez a szüleitől egy autót, amivel reggel nyolcra megérkezik a ház elé. Az eseményeket az ő nézőpontjából látjuk, a pakolás egész nap tart. Összesen hét kört írnak le a régi ház és az új albérlet között, és bár ugyanazt az utat teszik meg oda és vissza, minden kör más, és mindig más segít be a cipekedésbe.
A Január 2.-ban nincs érzelmi élveboncolás, mint a Házassági történetben (Noah Baumbach), és a gyerekek új helyzethez való alkalmazkodása sem kerül fókuszba (Kramer kontra Kramer). Szilágyi Zsófia ritka nagy bizalmat szavaz a nézőjének: tudja, hogy nüanszokból, rezdülésekből, finom utalásokból is képes lesz összerakni a cselekményt. Felnőttként kezeli közönségét. Mindenkinek fáj, ami történik, és amíg Zuglóból átpöfékelünk a belvárosba a szemerkélő ónos esőben, szép lassan kirajzolódnak a kapcsolatok és motivációk a tettek mögött. A rendező, hasonlóan az Egy naphoz, a hétköznapok egyszerűségébe csomagolja a drámát.
Második filmje ugyanazt a hiperrealista formanyelvet követi, mint az első, csak most metró helyett autóval utazunk hőseinkkel – de ettől egy cseppet sem lesz kevésbé plasztikus és otthonos a Budapest-fíling. A film közben határozottan azt érezzük, hogy vagy mi, vagy egy ismerősünk átélt már hasonlót. Hosszú rángatás után sem nyílt a kerti kapu, valaki kéretlenül pakolta rossz helyre a gyerekünk cuccait, nem értettük a barátunk cselekedetét. Viszolyogtunk attól, ahogy a másik eszik, mérlegeltük, hogy vajon milyen porszívót lenne érdemes venni, vagy dühből és kicsinyességből keresztbe tettünk annak, aki épp el akart hagyni. A Január 2. legnagyobb erénye pont ez: egyszerre szól rólunk és mindenki másról, aki szembesétál velünk az utcán.
8. Nyersanyag
Filmes csapat érkezik egy távoli faluba, hogy a helyi fiataloknak közösségépítő, művészeti szakkört tartsanak. A filmrendező és társai hamar elnyerik az ott élők bizalmát. Közelebb kerülve hozzájuk felismerik, hogy a faluban félelmetes méreteket ölt az elnyomás. A szálak a települést vezető polgármesterhez vezetnek, aki a legfőbb megélhetést biztosító uborkafarmot is igazgatja.
Amikor a filmesek megtudják, hogy a vezető visszaél a hatalmával, a rendező úgy dönt, hogy leleplező dokumentumfilmet forgat róla. Jó szándékú missziója súlyos következményekkel jár. Nagy nyilvánosságot kapott filmjével éket ver a falu ártatlan lakói közé, és mindenkit veszélybe sodor.
Város és vidék viszonyának erőterében játszódik a Nyersanyag is, és inkább a város nézőpontjából fogalmaz, de szerencsére nagy érzékenységgel közelít a témához. Nagyszerű már eleve a „duplafenekű” játék, hogy filmesek érkeznek Pusztaszomajba (bár ez majdnem olyan béna név, mint A mi kis falunk Pajkaszegéé), és a helyi gyerekek közös filmkészítésre motiválása a céljuk. Arról látunk tehát filmet, hogy film készül, vagy legalábbis előkészületek történnek ennek érdekében. „A mi filmünk” a község életéről szól, amelyet: legmeghatározóbb alakjait, ínségét, erőviszonyait, érdekellentéteit, működésének törvényszerűségeit egyre jobban megismerjük, „az ő filmjük” a gyerekek érdeklődésének megfelelően zombisztori.
A települést ugyanis a tervezett filmben zombik támadják meg, és a lakosok csak az űrbe menekülhetnek előlük. Oda mindenki csupán egyetlenegy tárgyat vihet magával – hogy mi legyen az, kinek-kinek magának kell kitalálnia, de az összeset uborkák jelképezik, mivel Pusztaszomajon az uborka az érvényesülés, pénzhez jutás, a közösséghez tartozás egyetlen médiuma, amelyet a polgármester Gáspár mintagazdaságában termesztenek.
7. Változó vadon
Török Zoltán, a nagy sikerű Vadlovak – Hortobágyi mese és a Vad Magyarország alkotója évek óta Svédországban él családjával. Rendszeres túráik során felfedezik az átalakulóban lévő vadon színes állatvilágát, kirándulásaikhoz pedig ezúttal a nézőket is meghívják, akik utazás közben lenyűgöző tájakra barangolhatnak a tengertől a gleccserekig, a messzi észak vadállatainak társaságában.
Török Zoltán három éven át forgatta az eddigi leglátványosabb filmjét. A Változó vadon – Az én Északom amellett, hogy bemutatja a skandináv ország élővilágát a fókáktól a jávorszarvasokig, felhívja a gyerekek és a szülők figyelmét a természet szeretetére és védelmére.
A rendezővel készült interjúnkban a skandináv környezetvédelem mítoszát piszkáltuk meg, de szó esett pozitív dolgokról is:
Ahhoz, hogy komolyabb hatást érjünk el, még mélyebben bele kellene merülnünk a konfliktusosabb, keményebb témákba. Léteznek olyan dokumentumfilmek, amelyek óriási hatást értek el. Például a 2016-os The Ivory Game, amely az afrikai orvvadászok és az elefántokat védők küzdelmét mutatja be, annyira megrázta a közönséget, hogy Kínában 2017-ben betiltották az elefántcsont-kereskedelmet. De egy ilyen film teljesen más attitűdöt igényel, mint amit én képviselek.
Én inkább a természet szépségeit mutatom meg, ugyanakkor azt sem titkolom el, hogy vannak súlyos problémák. Viszont a pozitív példákat is szeretném kiemelni. A folyami gyöngykagylókat például, amelyek majdnem kipusztultak, sikerült megmenteni. Hasonlóképp a kormoránokat is, amelyek a 40-es évekre szinte teljesen eltűntek, ma viszont annyian vannak, hogy egyesek szerint már túl sok is.
6. És mi van Tomival?
Sanyi (Thuróczy Szabolcs) bábművész és alkoholbeteg. Pali (Polgár Tamás) liftszerelő és alkoholbeteg. Együtt keresik a haverjukat, Tomit, aki már több anonim alkoholista gyűlést kihagyott. Próbálnak józanok maradni, ami nem könnyű egy olyan országban, ahol az ivászat széles körben elfogadott napi gyakorlat. Sanyit öt éve a függősége miatt hagyta el a felesége és a lánya, azóta új életet kezdett és nem iszik, Palinak viszont elég egy kis lökés, hogy újra igyon. Tominak valószínűleg már ennyi se kell. A két barát Budapest utcáin versenyt fut az idővel, hogy megtalálják és megmentsék Tomit.
Till Attila részben saját élményekből táplálkozó új filmje éppúgy könnyed, lendületes és zavarba ejtően vicces, mint nagy sikerű előző rendezése, a Tiszta szívvel. Az És mi van Tomival? ugyanakkor a mai Magyarország látlelete, kordokumentum és vitaalap, amely betekintést enged a függők életébe, akik fontos támaszt tudnak nyújtani egymásnak a legnehezebb percekben.
A színészi játék az első perctől az utolsóig hibátlan, és noha Thuróczy Szabolcs Sanyija könnyen elvinné a hátán az egész filmet, ki kell emelni Polgár Tamás alakítását, aki az egyszerű lelkű, ám mindig többre vágyó Pali szerepében A Herner Ferike faterja című Háy János-dráma főszereplőire emlékeztető munkás-filozófusként remekel. A liftszerelő, aki egyszer uránbányász, máskor keramikus szeretne lenni, megmosolyogtató elmélkedései során olyan dilemmákat fogalmaz meg, amelyekre korszakos gondolkodók sem találtak kimerítő választ.
Na és mi van Tomival? Köszöni szépen, jól van – már amennyire egy alkoholbeteg jól lehet. Ezen pedig, úgy hiszem, az sem változtatna sokat, ha huzamosabb ideje nem inna, mert a gyógyulás egy függőség esetében sosem végleges. Soha nem lankadó önfegyelemmel, állandó koncentrációval fenntartott pillanatnyi állapot csupán, amelyet a legkisebb hiba is felboríthat, évek munkáját téve semmissé. És noha Sanyi a cselekmény időtartama alatt képes tiszta maradni, ő sem gondol magára másként, mint hosszú ideje tünetmentes beteg emberként. Nem véletlen, hogy a filmben először látható gyűlésen így mutatkozik be: „Sziasztok, Sanyi vagyok, alkoholista.”
5. Kék Pelikan
1988-ban, kevéssel a vasfüggöny leomlása előtt vagyunk Magyarországon. Ekkor már mindenki igényelhet világútlevelet, kinyíltak a határok, a vonat és a busz azonban nagyon drága, és az embereknek nincs pénzük arra, hogy külföldre utazzanak. Mit ér a szabadság, ha nem lehet élni vele? Az Európába vágyódó három jóbarát, Ákos, Laci és Petya valahonnan megkapja egy srác telefonszámát, aki hamis vonatjegyeket árul. Sajnos a jegyekről hamar kiderül, hogy elég gagyi másolatról van szó, a fiúk pedig úgy döntenek, hogy ők ennél egész biztosan jobb hamisítványt tudnak csinálni.
A pályaudvarok nemzetközi pénztáraiban kifigyelik, hogyan dolgoznak a pénztárosok: rájönnek, hogy a jegyeket kézzel írva, indigóval (Kék Pelikan) töltik ki, és a másolat kerül az utashoz, míg a golyóstollal írt „eredeti” példány a MÁV-nál marad. Összerakják az összes pénzüket, felváltva a pénztárakhoz állnak, és annyi jegyet vásárolnak, amennyi csak a pénzből kijön, majd megkezdődnek a kémiai kísérletezések a jegyekkel.
Az átmeneti korszak egyedi kontextusa máig nosztalgikus ködbe burkolja a csalássorozatot, amit így nem lehet morális szempontból megítélni, habár a háttérben vitathatatlanul felsejlik egy erkölcsi kérdés. A film – és az utókor – végkövetkeztetése az, hogy az államtól lopni nem bűn; magyar nindzsáink a kiskapuk országában megtalálták azt az átjárót, amely egy utazás erejéig kivezet az országból. A valós történeten és beszámolókon alapuló Kék Pelikan egyszerre szól Petyáék és gyerekeik nemzedékének.
Csáki László páratlanul szerencsésen adott formát az elmesélni kívánt történetnek, műfaj és sztori egysége pedig több korosztályt is képes megszólítani, mivel mindegyiknek mást ad: az idősebbeknek nosztalgiát, a fiataloknak hiteles, ugyanakkor szórakoztató betekintést szüleik ifjúságába. Az érzékenyen megrajzolt kormetszet néhány képben és hangfoszlányban is megragadható: Kispál, Hiperkarma és Bonanza Banzai szól a háttérben (Tövisházi Ambrus és Preiszner Miklós filmzenéjét kiegészítve), légypapír száll a szélben, a bőrönd pedig májkrémmel van tele. Vagy másképp: nincs értelme várni a MÁV-ra, ha okosba’ is elérhetjük, hogy szabadok legyünk.
4. Lefkovicsék gyászolnak
Lefkovics Tamás, a nagyszívű, de konok bokszedző (Bezerédi Zoltán) viszonya annyira megromlott a fiával, Ivánnal (Szabó Kimmel Tamás), hogy évek óta nem beszélnek egymással. Iván Izraelbe menekült az apjával való konfliktus elől, ortodox zsidóként ott él és alapított családot, Budapestről csak az édesanyjával (Máhr Ágnes) tartja a kapcsolatot. Az anyuka váratlan halálakor Iván a hatéves kisfiával (Leo Gagel) hazatér, hogy a zsidó hagyományoknak megfelelően egyhetes gyászt, shivát üljenek a szülői házban. A két férfin keresztül két világ feszül egymásnak, aminek a tétje a család egyesülése.
Egy zsidó film, ami végre nem a holokausztról szól. Egy zsidó film, ami végre nem megríkat, hanem megnevettet. Egy zsidó film, amiben végre a zsidók és nem zsidók is magukra ismerhetnek. Egy zsidó film, a Lefkovicsék gyászolnak végre friss perspektívát hoz a zsánerbe.
3. Futni mentem
Egy anya (Udvaros Dorottya) férje halála után elhatározza, hogy teljesíti annak utolsó kívánságát, és lányaival (Lovas Rozi, Tenki Réka, Trill Beatrix) váltóban lefutja a maratont. Apró probléma, hogy egyikük sincs fizikálisan és mentálisan felkészülve a futásra, ráadásul a rokonokat és barátokat is váratlanul éri a hölgyek lehetetlennek tűnő vállalkozása. Herendi Gábor visszatért ahhoz a műfajhoz, amihez a legjobban ért: a vígjátékhoz. De vajon sokan gondolták volna, hogy ekkora közönségsiker lesz? Vagy hogy Ridley Scott régóta várt Gladiátor-folytatásának premierhetén egy magyar vígjáték lesz a legjobb film?
Egyértelmű, hogy Herendi legújabb filmje kimagaslik az utóbbi években bemutatott magyar filmvígjátékok közül. Fel se merül a magyar nézőben, hogy ez a történet máshol is játszódhatna, mint itt, ugyanakkor egy cseh, német, spanyol vagy akár tengerentúli mozilátogató is pontosan érti majd a helyzeteket, élvezi a történet univerzális dinamikáját, sőt a poénok többségét is. Ami igen fontos szempont, mivel ebben a filmben bőven mérték őket. Azt szokták mondani, hogy moziban és színpadon is a humor a legnehezebb feladat, mivel ott nem lehet mellébeszélni. Vagy nevet a néző a poénokon, vagy nem. Az új magyar vígjáték pontos ütemben érkező, profin felépített vicces csattanói működnek. Külön köszönet az eredeti forgatókönyvet alaposan átdolgozó Divinyi Rékának és Miklya Annának, akik ismét bizonyították, hogy magyar filmes produkcióban is kaphatnak olyan szövegeket a színészek, melyek természetesen hangzanak, nem érezzük, hogy valaki nagyon viccesnek gondolta magát, miközben beverte őket a gépbe, viszont szellemesek és jólesően igényesek.
2. Kix
Mikulán Dávid és Révész Bálint Danny Boyle Sráckorát amolyan magyar szájízre, dokumentumfilm formában forgatta le, vagyis bő egy évtizeden át követte egy fiú életét. Az eredmény több mint megrázó: dokumentumfilmje kortárs magyar látlelet a leszakadó és magára hagyott városi szegénységről. A Kix szerteágazó utazás egy budapesti gyerek felnövésének 12 évébe, amelynek során a randalírozó kölyökből, Sanyiból felnőttkorára közellenség lesz. A film ritkán látott közelségből mutatja be a fiú és családja mindennapjait.
A 21 éves, film szakos diák (Mikulán) a bevezetőben a Boráros téren gördeszkázva filmezgeti a környék olykor csodabogár, olykor teljesen reményt vesztett lakóit. Eközben figyel fel két nyolc-kilenc éves srácra, Sanyira és Viktorra. Összebarátkoznak, és megbeszélik, hogy folytatni fogják a jó bulinak ígérkező filmezést. Az évek során a mosolygós rosszcsont Sanyiból, aki abszolút főszereplővé válik ebben a történetben, koraérett felnőtt lesz egyre romló iskolai teljesítménnyel és balhékkal, és noha az álmait még nem engedte el, egy váratlan, tragikus esemény a szemünk láttára töri ripityára az életét.
A Háromezer számozott darab (Császi Ádám és Lengyel Balázs, 2022) és a listánkon is szereplő Nyersanyag után újabb borzasztóan fontos film készült a kisodródásról. Mindhárom film másra fókuszál, máshogy közelíti meg alanyát és eltérő eszközökkel dolgozik, mégis hasonlóan izgalmasan árnyalják a közmondást, miszerint „mindenki a maga szerencséjének a kovácsa”. A Kix az ártatlanság elvesztésének a története. Olyan társadalmi környezetben játszódik, ami esélyt sem ígér semmiféle happy endre.
1. Fekete pont
Ájuldozó gyerekek és végeláthatatlan beszédek az ünnepélyes tanévnyitón. Finomfőzelék és hipós felmosóvíz jellegzetes szaga a menzán. A Berlinből hazaköltözött tízéves Palkó (Paul Mátis) csodálkozva szemléli egy átlagos magyar iskola mindennapjait. Egyedül Juci néni (Mészöly Anna), a pályakezdő tanárnő érti őt meg igazán, aki szintén elszenvedője a házmesterkultúrában megragadt intézményi rendszernek. A helyenként groteszkbe hajló, örkényi hagyományokat továbbvivő Fekete pont idén sokak kedvenc játékfilmje volt, rendezőjével, Szimler Bálinttal itt beszélgettünk róla, de a fiatal tanárnőt alakító Mészöly Anna is mesélt.
Szimlerék nagy kockázatot vállaltak azzal, hogy a szereplők többségét civilek játsszák, végül viszont ebből született a film egyik legnagyobb erőssége. A tanárokat alakító amatőrök úgy vitáznak a szünetekben és a megbeszéléseken, mintha egész életükben arról panaszkodtak volna, hogy énektanárként informatikaórán kell helyettesíteniük. A gyerekek is rutinos színészeket meghazudtoló természetességgel mozognak, rosszalkodnak, játszanak a kamera előtt – és ott van a Soós Imre-díjas Mészöly Anna, akinek profizmusát nemcsak nüansznyi mozzanatokból felépülő, finom játéka mutatja, de az is, ahogy lepkekönnyedséggel irányít egy csapat kisiskolást.
A másik telitalálat a típusokkal való játék. A filmet az első pillanattól az utolsóig fájdalmasan ismerős jelenetek, mondatok és karakterek népesítik be, kezdve a tűző napon tartott évnyitóval Szózatostul-mindenestül, folytatva a természetfilmnézéssel kipipált helyettesítésekkel, a rémálmainkban kísértő menzás ebédekkel és a rettenetes énekgyakorlatokkal. (Mendegél a mandarin, ugye mindenki emlékszik rá?) Nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk ezeken a generációk óta velünk élő mozzanatokon, amelyek olyannyira beleivódtak a húsunkba-vérünkbe, hogy nehéz elhinni: az is értheti őket, aki nem magyar. (Erre rácáfol a Fekete pont locarnói bemutatkozása – a rangos filmfesztiválról három díjjal tért haza a film, ami azt sugallja, valamit külföldön is megértettek belőle.)
