Milyen, a képfelfogásodat alakító élmények határozzák meg a gyerekkorod?
Kisgyerekkoromban borzasztóan féltem. Nem szerettem rajzolni, mert semmi tehetségem nem volt hozzá. Később, felső tagozatos koromban nagyon megszerettem a rajzolást, és a képek elrepítettek egy másik világba, egy álomvilágba, ahol szabadon elveszhettem és ábrándozhattam.
A családomban senki nem foglalkozott vizualitással. Az első, a kép nézésére tanító mentoraim a gimnáziumban és közvetlenül utána sodródtak az életembe. Meg kell említenem Bibó Istvánt, aki az igazgatóm és a művészettörténet tanárom volt, Hurton Tamást, aki rajzolni tanított és Czene Gábort, aki a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemre (MOME) készített fel.
Hogy jutottál el a fotóig?
Őszintén megvallom: fogalmam sincs. Egy ötlettől vezérelve az egyik karácsonyra apuéktól egy kamerát kértem ajándékba, és kaptam egy Minoltát. Ezzel vette kezdetét a fotózás az életemben. Az első időszakban kifejezetten rossz képeket sikerült készítenem, de akkor és ott a fejemben eldőlt,
hogy márpedig én ezt fogom csinálni.
Közrejátszhatott ebben, hogy egyéb ötletem nem volt, mit is csinálhatnék. Az írást említhetem még, mint érdeklődési kört. A szöveg azóta is nagy szerepet játszik a munkáimban. Hosszú ideig egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg, hogy tényleg a fotográfiával szeretnék foglalkozni.
Ha most visszagondolsz, hogy látod, nehéz volt az indulás?
Nem mondanám könnyűnek. Sok időbe telt, mire megtaláltam a saját vizuális nyelvemet. Amikor én jelentkeztem, akkor még kellett rajzolni a MOME felvételin, úgyhogy a gimi utolsó két évében pánikszerűen elkezdtem rajzórákra járni. Ötször jelentkeztem a MOME-re. Azt hiszem, ez elárulja, mennyire nem volt könnyű a pályakezdés. Végül úgy vettek fel, hogy egy évre passziváltattam magam a Pázmányon, és csak a felvételire koncentráltam. Mint említettem, Czene Gáborhoz jártam rajzolni és beszélgetni. Nem mondom, volt, hogy megríkatott, de megérte. A legalacsonyabb pontszámmal vettek fel, azonban kitűnőre diplomáztam, és onnan már egyből felvételt nyertem a New York-i mesterképzésre, ahol kitüntetéssel végeztem. Minden értelemben későn érő típus vagyok.
Sokan arra esküsznek, hogy az egyetemen szerzett tudást a továbblépés érdekében jobb azonnal elfelejteni. Te tudtad fotósként hasznosítani a felsőoktatásban szerzett ismereteket?
Elfelejteni semmiképpen nem szabad, az pénzkidobás lenne. Úgy gondolom, hogy amit csak lehet, be kell szippantani az egyetem alatt, minden lehetőséget maradéktalanul kihasználni. Mindent azért nem kell, hogy komolyan vegyél, az egyetem után úgyis kiszelektálod azokat a nézeteket, amik annyira nem fekszenek neked, vagy éppenséggel nem értesz egyet velük. Nem mindenkinek ideális a felsőoktatás. Nekem sokat segített a struktúra, hálás vagyok, amiért bejuthattam és tanulhattam.
Nagyon izgalmas fotósorozatot készítettél, nem kevés iróniával és humorral. A nyugdíjasokról készült képsorozatod ötletét mi adta?
Budapest. A pesti nagymamák adták az inspirációt.
Általában hosszú ideig érlelt koncepciókban gondolkodsz?
Egyre inkább igen. Az elején főleg csak egy kiválasztott témakör mentén készítettem fotókat. Az utóbbi időben, 2014 óta két könyvprojektem volt, a második könyvem, amit édesanyámmal készítettünk, idén jön ki, és kiállítás is készül hozzá.
Azt, hogy most New Yorkban élsz, fordulópontnak tekinted, vagy egy hosszú út első állomásának?
Hat és fél éve élek New Yorkban. Amikor kiköltöztem, akkor egy új fejezetkent fogtam fel, mert az is volt a művészeti pályám, egy hosszú út. Egyelőre nem látom a végét, de biztosan fordulópont volt a költözés.
Folyamatosan képek közt élünk, a fotó a hétköznapi ember életében gyakorlati dolog, nem műalkotásként tekint rá. Emiatt nincs veszélyben a fotó?
Attól függ, hol látod. Ha be van keretezve, rögtön műalkotás, nem...? Emiatt az emberek vizuális nyelve is kifinomultabb. A képáradat pedig biztosan érzéketlenebbé tesz, nem könnyű fotóművésznek lenni, sosem volt az, de talán a mai világ arra motivál, hogy kreatívabb, jobb és okosabb legyél.
A Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj hogyan segíti a munkádat, milyen projekteken dolgozol jelenleg?
2018-ban a Kék Melleken Túl című könyvre kaptam meg, ami egy anya-lánya beszélgetés a szexualitásról. Anyukám szexuálpszichológus, vele együtt írtuk a szövegeket, én pedig minden fejezethez készítettem egy fotós /vizuális anyagot. Pár hónapon belül jelenik meg a könyv, hosszú évek munkája van benne, úgyhogy izgatottan készülünk a könyvbemutatóval egybekötött kiállításra.
2019-ben pedig egy teljesen más hangvételű projektért ítélték nekem az ösztöndíjat. Egyetlen kép készült, ami azzal a témakörrel foglalkozik, hogy hogyan tudunk lelassulni, mit jelent számunkra a mozdulatlanság, illetve a kép és a mozdulatlanság viszonyát fejtegeti.
Fotók: Kultúra.hu/Belicza László Gábor
