A kín gyöngyei – A Petőfi múzeum Hajnóczy–Nádas-kiállításáról

„Te: bakája a mindenségnek. / Én: kadettja valami másnak. / Odaadnám tiszti kesztyűmet / cserébe a bakaruhának.” Ezt Pilinszky írta József Attilát megszólító versében, és most eszembe jutott a Hajnóczyt és Nádast párhuzamba állító kiállításról. Esetünkben Nádas lenne Pilinszky, csakhogy ő nem adná oda azt a bizonyos kesztyűt, és nem kadét, azaz segédtiszt, hanem már évtizedek óta irodalmunk „tábornoki rangú” szereplője, ami roppant zavarba ejtővé teszi a Hajnóczyval való összevetést. Noha a kurátori szándék az, hogy egybelássuk, szinoptikusan olvassuk a két életművet, ez a konstrukció egyáltalán nem magától értetődő, sőt, kissé merésznek tűnik. A sok egyezés azonban kétségtelenül elgondolkodtató.

Hajnóczy és Nádas is 1942-es születésűek, 1979-ben Mészöly Miklós Bereményi Gézával, Esterházy Péterrel és Lengyel Péterrel együtt az új magyar próza képviselőiként mutatta be őket Bécsben, mindketten (Nádas 1978-ban, Hajnóczy 1980-ban) Füst Milán-díjat kaptak, mindkettőjük gyermek- és ifjúkora traumatikus, és mindketten „a létezés megmagyarázhatatlan botrányára, tragikus alapfeladványára kerestek választ az államszocializmus keretei között, a világot uraló káosz és a vágyott rend kölcsönviszonyát ábrázolták”, írja a kiállítás vezetőszövege.

Nádas szerint ő az adminisztrátora, Hajnóczy pedig a demonstrátora volt a tudathasadásának, és Hajnóczy vele ellentétben bátor, mármint az önpusztítás radikalitását illetően. Hangfelvételről meghallgathatjuk Nádas Hajnóczyra vonatkozó emlékeit és alapos elemzését a karakteréről. Megtudjuk, hogy szép embernek látta, de rossz benyomást tett rá, mert nem beszélgetni akart, hanem monologizált, és csodálatot várt el. Az életművét – mondja róla – azért nem tudta kiteljesíteni, mert a kiegyensúlyozott életkörülmények nem adattak meg számára. Nádas azért tett, hogy pozitívba fordítsa életének negatívumait, Hajnóczy viszont tehetetlennek bizonyult velük, a szeretet, a szerelem és a fény hiányával szemben.

Mivel nem tudta az őt ért megrázkódtatásokat, árvaságát, hányattatásait feldolgozni, mítosszá emelte őket. A bódulatba menekült az elviselhetetlennek érzett szenvedések elől, de szégyellte magát ezért. Nem „válthatta meg” az alkohol, nem volt képes neki önfeledten átadni magát, hiába hivatkozott nagy elődökre: Vörösmarty, Ady, Krúdy, Cholnoky, E. T. A. Hoffmann, Poe, Bierce, Fitzgerald, Dylan Thomas, Faulkner, O’Neill, Jack London, Szádek Hedaját mámorára és/vagy önpusztítására mint az írói mivolt afféle romantikus vagy macsó kellékeire. Íróként tanúja lett önpusztító sorsa borzalmának, és mintha sóvár vágyakozás lökte volna a szenvedés felé (ezek Mészöly gondolatai az elhunyt írótársra emlékező írásából).

Néhány igazolvány, elégtelen osztályzatoktól hemzsegő általános iskolai és a fűtőtanfolyam elvégzését igazoló, majd a halotti bizonyítvány megtekintése után aztán végre magát az érintettet is meghallgathatjuk. Ez a találkozás sokat hozzáad az addig látottakhoz, egészen közel hozza az embert: a hangszín, a hanghordozás és az udvariatlanságig menő keresetlenség (Hajnóczy hülyeségnek minősíti az interjúkészítő egyik – és éppen a regényének hőse és az ő személye közötti azonosságra vagy különbségre vonatkozó – kérdését) fültanúiként egyszer csak ott vagyunk Hajnóczyval 1979-ben, és átérezzük elkeseredettségét, fáradt beletörődését, csüggedtségét.

A következő, beugrószerű egységben kiállított használati tárgyaitól, köztük rengeteg nyugtatótól pedig megkapjuk a kegyelemdöfést. Intim közelbe kerül: „kiterítve”, végső kudarcában látjuk magunk előtt az embert. Kiszolgáltatva az utókornak, ítélkezésünknek, a bulvárlogikát magától értetődően alkalmazó gondolkodásmódunknak. Hajnóczy ezen a ponton mintha maga lépne elő irodalmi alakká, mintha az életét is hideglelős sztoriként tálalnák. Nehéz elfogadnom, hogy az irodalomtörténeti kutatás számára ennyire természetes a „leskelődés” és az arra való hajlam kiszolgálása. Mégis milyen alapon? Íróvá válni azt jelentené, hogy minden titkunkról, a magánélet törvények és nemzetközi deklarációk sora által biztosított védettségéről lemondunk?

Az pedig nagy probléma és a kiállítást aszimmetrikussá tevő körülmény, hogy világhírű író beszél az évtizedekkel ezelőtt kudarcot vallottról, íróként és emberként is minősítve az egykori alkotótársat. Ez ugyanis annak a vélekedésnek az igazára utal, hogy „a történelmet a győztesek írják”: hogy azok narratívája válik bevetté, akiknek módjuk van visszatekinteni, a múltat értelmezni, az összefüggéseket utólag átlátni. Nem mintha Nádas szavai bántóak lennének: amennyire csak lehet, igyekszik objektív lenni, hűvös elemzése mégis kellemetlen érzéseket kelt az emberben egy páros kiállításon, amelynek két főszereplője elvileg egyenrangú, és amely a pályájukat egymás tükrében ígéri bemutatni.

Ami az első és a második egységben Nádasra vonatkozik, az a Hajnóczyt jellemző tárgyakkal, dokumentumokkal összevetve kifejezetten sterilnek hat. Például Nádas pályatársakról – Pilinszkyről, Kerényi Gráciáról, Örkényről, Mészölyről – készített fényképeit látjuk róluk írt néhány mondatával kísérve. Tehát ez esetben is azt, ő hogyan tekintett másokra, és nem fordítva. Az első teremben különböző lakhelyeinek munkaállomásairól készült fotói, majd a beugróban kiállított, idegen nyelvekre lefordított könyveinek oszlopa szintén nem összevethető valóságok a másik két lábon kihordott poklával.

Nádas lidércnyomásos indulását, démonait az előző teremben látható videónyilatkozata idézi meg, amelyben elmondja, hogy édesanyja nem tudta szoptatni, mert tej helyett vér szivárgott a melléből, és hogy a budapesti bombázásról már vannak halvány csecsemőkori emlékei. Roppant erős, megrázó kép és visszaemlékezés, de itt is az író beszél, értelmez, keretez, mintha a kurátor átadta volna neki a gyeplőt, hogy a róla készült kiállítás teljhatalmú ura lehessen. Ez egy olyan reflektív és önreflektív alkotó, mint Nádas esetében bocsánatos bűn, könnyen kínálkozó kísértés, ám Hajnóczy csak rosszul jöhet ki belőle. A kiteljesedett, fegyelmezett, fájdalmait igazgyöngyökké érlelő bölcs szinte agyonnyomja a torzóban maradt életművű, elátkozott „ködlovagot”, akivel csak csődjének ijesztő szakadékába tekinthetünk bele. Igazságtalan – a mi igazságtalanságunk – az is, hogy az egész életre a korai halál és a „következetes” önpusztítás perspektívájából tekintünk, mintha semmi sem történhetett volna másképpen, és mintha az elrontott életből mint determináló tényezőből automatikusan levezethető lenne a munkásság értékelése.

A többi pedig – a kettéosztott harmadik terem – már „csak” irodalom. Itt Nádas hatalmas életművének jelentős mérföldköveivel, az Egy családregény végével (1977, 1994), az Emlékiratok könyvével (1986), a Párhuzamos történetekkel (2005) és Hajnóczy A halál kilovagolt Perzsiából című regényével (1979) ismerkedhetünk. Ami Nádast illeti, ezen a kis helyen csak felvillantható ez-az a regényekből és a nagy összefüggésekből. Ez meg is történik, de a dolog természetéből fakadóan „sokat markol, keveset fog” kísérletként érzékeljük.

A regényekből vett szövegrészleteket a terem bejáratánál lévő tartóból kivéve hozzáolvashatjuk Nádas korfestő fényképeihez. A kiállításszöveg a történeti időbe vetett ember létezésének mélységeiként jelöli meg a nádasi főtémát, de a családregényforma újragondolásáról, a test- és szexualitásábrázolásról – amely terén ő ment a legtovább a modern magyar irodalomban –, az önmagát a másik testében kereső vak szenvedély céltalanságáról és hiábavalóságáról, a fiú- vagy férfiszerelemről, a társtalálás és a társadalmi hovatartozás összefüggéseiről, majd arról is olvashatunk, hogy a rendszerváltás utáni időszak változásai és a klinikai halál élménye hogyan hatott látás- és írásmódjára. Végül még a 2022-es (!) Rémtörténetekről is szó esik, amely akár a Párhuzamos történetek folytatásaként is felfogható.

Ezt az áttekintést a terem másik felében A halál kilovagolt Perzsiából taglalása, hatástörténete, például színpadi feldolgozásának videórészletei, korabeli magazinok erotikus női fotói és a kisregény ’70-es éveket jól jellemző kifejezései (például táskarádió, kadarka, diplomás vőlegény) „ellenpontoznák”, de erre nem alkalmasak. A műben, tudjuk meg, társadalomkritika, vallomásosság és vad látomások keverednek, és a ’70-es éveket olyan időszakként interpretálja a kiállítás, amelyben állítólag még cipőkanálnak is jobb volt lenni, mint „szeretetéhségtől szenvedő, szorongásban megtört, bűntudattal terhelt embernek” (?!?).

Hiányérzettel lépünk ki a folyosóra, ott azonban kellemes meglepetés fogad: utószóként kortárs írók gondolataival búcsúzik a kiállítás. Ezek mély megérintettségről, Hajnóczy műveinek maradandó, mindmáig eleven hatásáról tanúskodnak, és arról, hogy alakja-sorsa többet jelent önmagánál, az általa bemutatott problémák pedig kortól függetlenül mélyen hozzánk tartoznak. Márton László számára az írói fegyelem és annak a példája volt, hogyan lehet helytállni, művészi és emberi hitelességhez ragaszkodni ínséges időkben. Cserna-Szabó András szerint – aki állva eltemetett rabbikhoz és a kínai agyagkatonákhoz hasonlítja – azt tanulhatjuk meg tőle, hogyan kell méltósággal veszíteni, egyenes gerinccel inkább a bukást választani egy olyan korban, amelyben a szabadsággal és az igazsággal szemben a siker, a győzelem az egyetlen értékmérő. Garaczi László azt az elementáris hatást idézi fel, amelyet Hajnóczy a ’80-as évek fiatal íróira gyakorolt, és olyan alkotónak nevezi, aki az életét használta művei nyersanyagaként, egészen a pusztulásig.

A kiállítás október 1-jéig látogatható.

Fotók: Gál Csaba / Petőfi Irodalmi Múzeum