Az egyik legnépszerűbb magyar szerző vagy. Mikor és hogyan derült ki számodra, hogy az irodalom a te tereped?

Én inkább megosztó szerzőnek érzem magam. Sokan szeretik a könyveimet, de a kritikának és a közönségnek is van egy olyan része, akiket irritál, amit és ahogyan írok. De ez nem panaszkodás, soha nem akartam olyat írni, ami mindenkinek tetszik.

Tizenkét éves koromban olvastam el életem első könyvét. Akkor hirtelen rájöttem, én könyvekkel fogok majd foglalkozni. Még nem tudtam, hogy könyveket fogok írni, könyvekről fogok írni, könyveket fogok árulni, olvasni, illusztrálni, szerkeszteni vagy gyűjteni… De azt tudtam, hogy soha semmi más az életben érdemben nem fog már érdekelni, csak a könyv. És ez bejött!

Persze szeretek zenét hallgatni, koncertre vagy kiállításra menni, inni és enni, főzni, bolyongani idegen városokban, de a könyv az egész más, az az igazi. Az olvasás kegyelmi állapot. Írás nélkül simán meglennék, olvasás nélkül nem. Az a legjobb a világon. Akkor lesz vége a világnak, amikor a könyvnek. Úgyhogy nagyon közel járunk a végéhez.

Kiket tekintesz írói elődeidnek? És miért éppen őket?

Hát itt rettentően sok nevet sorolhatnék fel. Ha a Zerkóra gondolok, akkor mondjuk Rabelais-t, Hasekot, Apuleiust vagy Tersánszkyt kéne emlegetnem, ha pedig a novellista énemre gondolok, akkor Tömörkényt, Hajnóczyt, Carvert vagy Hazai Attilát. Minden író meg akar felelni a benne élő olvasónak, én is. A példaképeim sora szinte végtelen. Ezekben a példaképekben tulajdonképpen egyetlenegy közös van: az irónia, a humor, a groteszk látásmód.

Egy beszélgetésben megfogalmaztad, hogy szeretnél jó író lenni. Mi kell ahhoz, hogy valakiből jelentős szerző váljék?

Ezt akkor mondtam, mikor megkérdezték, legszívesebben mi szeretnék lenni. Nem szeretnék űrhajós vagy cukrász lenni, jó író akarok lenni. Elsősorban magamnak szeretnék megfelelni. A tehetség ehhez nélkülözhetetlen, de nem elégséges. Pár napja, miután Moldova meghalt, valaki idézte egy mondatát, valahogy így szólt:

Nem kell sokat dolgozni, csak mindig.

A próza iszonyatos meló. Magány. Elszigeteltség. Bizonytalanság. Satöbbi. Aki ezt nem bírja, az bármilyen tehetséges, kihullik. (És ha már véletlenül Moldovához jutottunk, megjegyezném, bár senki nem kérdezte, de szerintem nagy, időtálló regény a Negyven prédikátor. A legnagyobb regényeink egyike.)

Novellistaként ismertek meg az olvasók, regényírói karriered csak később indult. Könnyen át tudtál állni nagyobb struktúrák mozgatására? Milyen készségek kellettek ehhez?

Amikor elkezdek valamit írni, még soha nem tudom, mi lesz a műfaja. Ez csak útközben derül ki. Miközben regényt írok, párhuzamosan készülnek novellák és esszék is. A Sömmi. című kisregényem novellának indult, aztán hízott, hízott, végül rájöttem, hogy elölről kell kezdenem az egészet, egy új struktúrával. Az abbé a fejével játszik című regényem úgy készült, hogy teljesen különálló novellákat próbáltam összekötni, majd csinálni belőlük egy olyan szerkezetet, ami a világ keletkezésével indul és az apokalipszissel végződik. Ezek az összekötések végül nagyobb terjedelmet adtak ki, mint a már meglévő alapanyag.

Termékeny és rendkívül tehetséges szerzőként meg tudsz-e élni műveid honoráriumából?

Nem. Körülbelül száz dolgot csinálok, hogy megéljek. Mindnek van valami köze az íráshoz, az irodalomhoz. Szerkesztek könyveket, szerkesztettem 10 évig folyóiratot (Hévíz), tartok kreatív írás kurzusokat, írok tárcát, étteremkritikát, könyves esszét, előszót, utószót, mindent. Írtam már horoszkópot és chipsreklámot is, amikor nagyon le voltam égve. Most éppen kicsit könnyebb helyzetben vagyok, tavaly az Erzsébetvárosi Irodalmi Ösztöndíjat kaptam meg, idén a Téreyt.

Tipikus írói életet élsz-e? Tehát reggel felkelsz, és már kattogtatod a billentyűket? Milyen a napi beosztásod, életritmusod?

Ha regényt írok, akkor szinte teljesen elmerülök benne, csak néma és sötét árnyékként veszek részt a családi és egyéb életben, a kötelező köröket letudom (bár akkor sem vagyok ott fejben), aztán rohanok vissza a barlangomba, a billentyűkhöz. A novellista élet sokkal szebb, az szinte olyan, mint a költői lét. A novellista él, jön-megy, részt vesz a létezésben, figyel, aztán jön az ihlet, gyorsan dolgozik, learatja a babérokat, és már megy is vissza a nagybetűs életbe.

Két gyerek apukája vagy. A gyereknevelés hogyan színezte át a munkásságodat, mennyiben gyarapította az emberismeretedet?

18 év korkülönbség van a két gyerekem között, úgyhogy egyszerre mindig csak egy gyerekem volt/van. Mire az egyik felnőtt, jött a másik. A fiamat nem nagyon neveltem, olyan kicsi a korkülönbség közöttünk, hogy inkább az öcsém volt, együtt nőttünk fel. Ő már 5 éve kirepült.

A lányom születésénél már elmúltam 41, ez a kapcsolat más tészta, ő kiköveteli a „nevelést”, a közös időt, akkor is, ha éppen egy csatajelenet közepén lebegek magamban. Esze ágában sincs tekintettel lenni a munkámra (amit egyébként őszintén becsülök benne), de olykor mégiscsak kiderül, hogy azért az én oldalamon áll. Pár napja adtam egy dedikált példányt a Zerkóból egy barátomnak, aki azt mondta: „Nagyon kíváncsi vagyok, már sokat hallottam erről a regényről!” Mire az én óvodás lányom mélyen a szemébe nézett, és teljes meggyőződéssel azt mondta a majdnem nyolcvanéves férfinak:

„Ez most olyan jó lett, hogy kétszer fogod elolvasni!”

Az olvasóid úgy gondolhatják, nagy hedonista vagy, nem veted meg az élet örömeit. Mennyire fedi ez a valóságot, mennyiben vagy azonos a műveid beszélőivel?

A műveim beszélőivel nem vagyok azonos, de az igaz, hogy természetes élőhelyem a kocsma, itt érzem legjobban magamat, és az is igaz, hogy szerelmes vagyok a rusztikus magyar konyhába, egy rendes borjúlábért a világ végére is elmegyek. Szeretem azt a kevés megmaradt őszinte kocsmát, ahol az emberek még beszélgetnek egymással, vitatkoznak, nem a tévét bámulják vagy az okostelefonjukat nyomkodják.

Arisztotelész úgy definiálta az embert: társas lény. A legtöbb ember ma már inkább magányos létfelejtő. Dióként önmagába zárt fogyasztó. De van még néhány kocsma, ahol társas lények isznak, filozofálnak, történeteket mesélnek, merengenek a létről, veszekednek, kiabálnak, nevetnek és sírnak. Ők a maradék görögök, közéjük szeretek járni. Ha van füles pacal vagy szalontüdő, még jobb. Ha ez hedonizmus, akkor az vagyok.

Köztudott, hogy erős vonzalmad van a főzéshez, az evéshez, akár a habzsoláshoz is. Legújabb regényedben, a Zerkó, Attila törpéje címűben is leírsz néhány fantasztikus receptet. Ezek közül talán a legbizarrabb az agyvelővel töltött pacal. Gasztronómiai szakíróként is ismertté váltál. Miért ilyen fontos számodra ez a terület?

Ez az agyvelővel töltött pacal egyébként nem az én agyam szüleménye, hanem egy teljesen hiteles római recept, Jézus kortársa, a híres Apicius jegyezte le, ő a szerzője az első fennmaradt szakácskönyvnek. A szakácskönyv egyébként nagyon régi műfaj, már Szókratész emleget egy szicíliai szakácskönyvet és szerzőjét, Mithaikoszt a Gorgiaszban. Darida Benedek barátom most fordította le a világ első nyomtatott szakácskönyvét (1474), Platina munkáját latinból. Én szerkesztem a kötetet, úgyhogy tudom, a reneszánsz Itáliában is töltötték a pacalt: tojással, mazsolával és sajttal (fűszerek: bors, sárfrány, petrezselyem, majoránna, menta).

Engem nem a főzés érdekel, hanem a gasztronómia és a kultúra kapcsolata. Érdekes, hogy nálunk – ellentétben a nagy mediterrán népekkel – a kulinária nem lett a civilizáció része. Így aztán a gasztronómia kulturális talapzata, fundamentuma hiányzik. Ez meg is látszik rajtunk, főleg a vendéglátásunkon. Engem viszont pont ez izgat, a régi magyar konyha története, kultúrája, kapcsolata az irodalommal.

A legutóbbi, még nyomdaillatú regényed valóságos kulturális élményfürdő. Mindig ennyire alaposan utánajársz a készülő művekhez szükséges háttérinformációknak? A Zerkó vaskos regény, mennyi időt vett igénybe az előzetes könyvtárazás és maga a munka?

Hát nem mindig írok történelmi regényt, ez tulajdonképpen csupán a második eset. Az első a Sömmi. című kisregényem volt, ott is évekbe tellett a könyvtárazás. Pedig az némileg könnyebb eset volt, a XIX. század alföldi betyárvilága azért nem olyan messzi utazás – se térben, se időben. Itt azonban az V. századot kellett feltérképezni (szó szerint is), Észak-Afrikától Konstantinápolyig, Rómától Zentesig. Az ilyen regényeket nem megírni nehéz, hanem összeolvasni. De talán ez a legszebb része a munkának, a gereblyézés. Olvasol, hol a könyvtárban, hol a kocsmában, hol otthon. Évekig. Gyűlik, gyűlik az anyag, és még nem tudod, mi fog bekerülni és mi nem. Izgalmas. Aztán jön az írás, ami már nem csak holdfény és rózsaillat.

Szoktál nevetni azon, amit kitalálsz? Mulattat az írás?

Nem. Nekem ez kőkemény meló, nem röhigcsélek közben. Sokszor megjegyzik, hogy milyen jó nekem, biztosan nagyon jól szórakozok munka közben, hiszen milyen szórakoztató, amit írok. Ez nem így van. Gördülékeny, sodró, humoros prózát ugyanolyan nehéz, magányos, idegörlő munkával írunk, mint unalmas, monoton, lassú, végtelen regényfolyamokat. Sajnos. Én örülnék legjobban, ha nem így lenne, mert akkor az életem csupa móka és kacagás lenne. De nem az. 

Írói sikeredet mutatja, hogy számos helyre, külföldre is hívnak felolvasni. Könnyen megugrod ezt a feladatot? Szereted ezeket az alkalmakat, a találkozásokat az olvasóiddal?

Nekem az olvasóval semmi bajom, csak a fellépésektől idegenkedem. A szereplés általában nem otthonos terep számomra. De megszoktam már az utóbbi 25 évben, mióta a szakmában vagyok. Általában a kóros fecsegő szerepébe bújom, és így kibekkelem azt a 45 percet, egy órát, amit a színpadon kell töltenem. Az író különös, hibrid egyed ebből a szempontból is. Egyszerre akarja megmutatni magát és elbújni az íróasztala mögé. 

Tervezed már a következő regényt? Ha igen, az miről szól majd? Elképzelhető, hogy egyszer nem a múltba viszed vissza, hanem a jövőbe repíted az olvasókat?

Még az is lehet, hogy egyszer írok valamit, ami a jövőben játszódik. Ki tudja? Gimis koromban a kedvenc műfajom az utópia volt. De egyelőre nincs ilyen konkrét tervem. Most egy novellás köteten dolgozom, aminek a címadó novellája: Az utolsó magyarok. (Úristen, most jut eszembe, a jövőben játszódik!) Aztán van a fejemben egy regény, amiről egyelőre csak annyit tudok, hogy Tito az egyik főszereplője. Ez nem sok, belátom, de a Sömmi.-ből sokáig csak annyi volt meg a fejemben, hogy Rózsa Sándor az egyik főszereplője, a Zerkóból annyi, hogy Attila az egyik főszereplője, Az abbé a fejével játszikból pedig, hogy Martinovics Ignác az egyik főszereplője. Szóval nem is állok olyan rosszul…

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu