Az 1967-ben született Hazai Attila író tíz évvel ezelőtt, 44 éves korában vetett véget az életének. Korosztályának talán legjelentősebb prózaírója volt. Műveinek ismételt kiadását a Magvető Kiadó vállalta magára. Ennek a sorozatnak a záródarabja, a Szex a nappaliban című novelláskötet most látott napvilágot.

„Van egy ilyen dolog
velem, hogy az egész magyar kulturális életet, azokat, akik ezt az egészet
képviselik, megátalkodott gazembereknek tartom, akiknek a hasát a saját puskám
csövével kéne szétszaggatni” – nyilatkozta a kétezres évek legelején. A
meghökkentő sorok dühöt, elégedetlenséget, csalódást fejeznek ki, amire a
szerzőnek megvolt a jó oka.

Hazai a legsokoldalúbb
magyar alkotók egyike volt. Írt verset, dalszöveget, amit az általa alapított
Pepsi Érzés és Hazai Ízek együttesekkel maga adott elő. Rajzolt és festett is,
filmje, a Rám csaj még nem volt ilyen
hatással
a Taorminai Filmfesztiválon az egyetlen európai díjazott lett; a
zsűritag Tarantino és Atom Egoyan is gratulált hozzá. Több regényfordítása is
megjelent, írói munkásságát Kertész Imre is elismerően emlegette.

A Szex a nappaliban harminc története javarészt a korábbi szövegekből ismerős zárt világban, mai kifejezéssel élve véleménybuborékban játszódik.

A közeg a fővárosi underground univerzuma, ennek hétköznapjaiba nyerhetünk bepillantást.

Annak ellenére, hogy az alapkiadás 21 éve jelent meg, tehát az akkori húsz-harminc évesek, a Hazai-próza alanyai és olvasóközönsége mára már ötven év körüliek, az elbeszélések mit sem vesztettek frissességükből, hitelükből.

A novellák szereplőit jellemezni egyszerre könnyű és nehéz feladat. Többségük tengő-lengő, céltalan figura, házibulik és koncertek örök körforgásában létező, minden rendszeren és szabályon kívül helyezkedve vegetáló, kapcsolatból kapcsolatba zuhanó, ugyanakkor végtelenül érzékeny, magányos fiatal. Legtöbbjük kísérletező (élet)művész, a tudatmódosító szerek szerelmese, álmok, hallucinációk és képzelgések rabja. Az érzelmekkel és vágyakkal teli, ugyanakkor különös és riasztó módon kőszoborszerű, érzéketlen szereplőktől nem áll távol az oktalan és értelmetlen kegyetlenségre való hajlam, a gonoszság sem. Ha ezeknek az alakoknak az irodalmi családfáját kutatjuk, elsőként talán Bret Easton Ellis Amerikai psycho című regényének tömeggyilkos brókere juthat eszünkbe. Nem véletlen, hogy Hazai egyik nagy sikert aratott könyve a Budapesti skizo volt.

A Szex a nappaliban első elbeszélése, a Vigyázz, Pötyi egy rockegyüttes utazásáról szól, és szinte minden benne van, ami a Hazai-prózák (keserű) ízét, zamatát adja. A zseniális énekesnő véletlenül kiesik a robogó minibuszból, és vélhetőleg halálra zúzza magát. „Pötyi kizuhant. Mint egy tárgy. Mintha azt is hallották volna, hogy a betonon koppannak, széttörnek a lány csontjai.” Ennél azonban mégis mintha nagyobb bajt jelentene, hogy az egyik zenésznek eltörik a cigarettája. A többiektől pedig legfeljebb bosszús sopánkodásra futja:

„– Hát ilyen nincs – mondta Tibi. – Direkt mondtam, hogy ne nyissátok ki az ajtót!”

Az embertelen, szinte álomszerűen szenvtelen hozzáállással szinte valamennyi Hazai-szövegben találkozhatunk. Ezzel a tematikával némiképpen szemben áll a Keserű szerelem című történet kicsengése, ami akár világirodalmi szinten is ritkaságszámba menően boldog véget ér, a szeretők egymáséi lesznek, és nincsen semmi komplikáció. Ez azonban olyan kivétel, amely erősíti a szabályt:

„Az élet teljesen értelmetlen. Mit is mondhatnék még?”

E két mondat végszóképpen a kötet hátsó borítójára is kiszökött.

A kötet címadó darabja, a Szex a nappaliban már a nyitányában megadja az alaphangot: „Nem tudom, ki hogy van vele, de én már úgy öt esztendeje undorodom a feleségemtől. Elsősorban a perverz lelkialkata, a kétszínűsége és a mérhetetlen uralkodni vágyása bosszant naphosszat…” A teljesen kiürült házasságban, kölcsönös gyűlöletben élő pár vendéget vár délutánra. (Különös módon ebben a kiadásban egy bizonyos Molnár nevű emberről esik szó, míg a Balassi Kiadónál megjelent alapműben Kuncze Gábort említi a szerző, aki a szöveg keletkezésének idején a belügyminiszteri pozíciót töltötte be.)

A dúsgazdag családnak nem jelent gondot a vendéglátás, hiszen saját szakácsuk is van, aki – ha kell, ha nem – mindennap 12 személyre főz. A vendég azonban késik, helyette nem várt látogató oson be a kertbe, majd lépi át a küszöböt: egy megtermett csimpánz. Azonmód a neki háttal heverő feleségre veti magát, és megtörténik a szex a nappaliban. A férj látja ezt, ám semmit sem tesz, hanem kárörömmel kukkolja a fejleményeket, és közben „feltartóztathatatlanul röhögnöm kellett, de azt éreztem, ha felnevetek, akkor megzavarom őket, és ebből esetleg nagy baj lesz”.

Hazaitól nem állt távol a keserű gúnyolódás a felső tízezer rovására, és elegáns fricskát nyom a kulturális életet finanszírozó Nemzeti Kulturális Alap orrára. Életrajzi tény, hogy nagyban számított az állami támogatásra, de persze minden évben nem kaphatta meg. (Itt jegyezném meg, hogy a kezdő írókat segítő Móricz Zsigmond-ösztöndíjon kívül semmiféle elismerésben nem részesült.)

A Ricsi bácsi a Kanári-szigeteken című opus főszereplője ajándékokkal halmozza el csitrikorú konzumnőjét, vesz neki többek közt egy helikoptert is. Ám mivel igazából nem tudja elnyerni vele a szívét, a gépet az NKA-nak adományozzák. A Menyus választása című elbeszélés a Hazai-univerzum egyik lényeges alkotóelemét mutatja be: a lélektelen brutalitást. Az iskolából hazatérő fiú beengedi a lakásba a villanyszámlást, majd hogy az áram árát ne kelljen kifizetni, „higgadtan és könyörületesen” megfojtja. E tette jókedvre deríti: „Tapasztalatból tudta, egy ilyen gyilkosság, valamint a hulla darabokra vágása legalább két-három hétre teljesen felpezsdíti az embert.”

A sok hátborzongatóan
morbid, kíméletet nem ismerő, ember alatti figurát felvonultató elbeszéléssel
jól megfér az olyan apróbb farc, vagyis
bohóctréfa is, amely azt taglalja, miért van kellemetlen szaga a fekáliának (az
író szókimondóbb, vulgárisabb kifejezéssel él).

Helyet kap a kötetben egy három darabból álló miniciklus, az Irma néni leejti a kukoricakonzervet, a Karcsi bácsi leejti a kolbászt és a Kati néni leejti a habszifont. Ezek azt a fajta szorongást jelenítik meg, amelyet az öregedés előérzete kelt: a testi-lelki leépüléstől, a szabadságfok radikális beszűkülésétől, a végelgyengülés feltartóztathatatlan közeledtétől, az önrendelkezés elvesztésétől való félelmet.

Hazai Attila nem érhette
meg ezt a kort.

Nyitókép: Rám csaj még nem volt ilyen hatással. Forrás: NFI