Igen, igen, emlékszünk rá: a híradósok valamikor sztárok voltak. Soha nem értettem, hogy miért, hiszen már első pillantásra is nyilvánvaló volt, hogy a hírek „kellékei” csupán. A velük készült interjúkban gyakran be is számoltak arról, hogy munkájuk legfőbb ismérvének az objektivitást tekintik. No meg a hitelességet. Miben nyilvánul ez meg? – kérdezték erre tőlük szinte mindig. Hát abban, hogy akár szomorú, akár vidám a hír, az ő arcuk érzelemmentes marad. Meg abban, hogy szépen formált szavakkal, szabatosan számolnak be mindenről, a legtökéletesebben titkolva, hogy van-e véleményük arról, amit mondanak.
Pedig jócskán volna. Azon a szent őrhelyen azonban, amelyen ők állnak, még csak gondolniuk sem szabad semmit. A tekintetük üressége, a hanghordozásuk szenvtelensége a legfőbb bizonyítéka annak, hogy tökéletes szakemberek. „Mi csak megmutatjuk azt, ami van és ahogyan van. Nem állunk elé. Minél kevésbé látszunk – és látszunk embernek –, annál jobb médiumai leszünk a valóságnak”, állították.
Alföldi Róbert Howard Beale szerepében ebből a szempontból már kezdettől fogva gyanús. Ezt elsőre színészi hibának véltem. A tévés nyüzsgés, a precíz háttérmunka, az adáskezdet előtti fontoskodás, a visszaszámlálás rekonstrukciója elképesztően profi a Centrál színpadán, és azonnal magába szippantja a nézőt. Paradox módon éppen a színházi helyszínről ragadja el a tévé univerzumába, képernyőjére, amely évtizedeken át a világ legfontosabb helyének tűnt. A hírgyártó gépezet mindent a legtökéletesebben előemésztett formában tesz a veterán híradós alá, a szavai azonban már kezdettől súlyosabbak, vészjóslóbbak, megengedhetetlenül emberszabásúak. Ajjaj, gondoltam magamban: Alföldi már ebben a sótlan bejelentkezésben is színész akar lenni: jelentőségteljes ott, ahol a jelentéktelenség látszatát kellene keltenie.
Pedig a hangjában valójában már a későbbi vihar előzöngéi rezegnek.
Nem sokkal később ugyanis „megőrül”, és élő adásban magáról kezd beszélni, a véleményét hangoztatja (!) a világ tűrhetetlen állapotáról. Alföldi szárnyal ebben a szerepben. Csalódott tévésként Karinthy Mindennel Leszámolt Degeneráltjához hasonlít, ám hirtelen Mindenkinek Mindent Megmondó Médiumba megy át, aki semmiképpen sem tudja magában tartani friss felismeréseit.
A legharsányabb hang című parádés sorozat 2019-ben azt mutatta be, ami a Network „fantazmagóriája” után egy évtizeddel százmilliók életének természetes részévé vált, és mára lassanként nálunk is megszokottnak tűnik már. A nyolcvanas évek második felétől a Fox Televízió alapítója, Roger Ailes felforgatta a tévézés, a hírműsorok világát azzal, hogy szakított az objektivitás korábbi ethoszával, látszatával, és a szubjektivitást, az elfogultságot, az előítéletességet mint a műfaj üzemanyagát kezdte használni. Innét már csak egy lépés volt „az igazság” létének kétségbevonása, majd az apokalipszis: a fake news világuralma. De a Networknek ez a mostani feldolgozása éles szemmel mutat rá, hogy a baj sokkal régebbi és mélyebben gyökerező.
A darabban is hallunk arról, hogy az állítólag objektív híradók már ekkor, 1975-ben előszeretettel foglalkoztak indokolatlanul alaposan balesetekkel, bűnügyekkel, bulvárhírekkel, és tudtak le néhány képkockával nemzetközi jelentőségű konfliktusokat. Nem tudom, ezt nem utólag írták-e bele a szövegbe, mert ijesztő pontosan írja le azt a bomlást-romlást, amely a kereskedelmi tévék megjelenése óta nálunk jellemző. Amit ők – törvényi jóváhagyással! – idén már 25 éve művelhetnek Magyarországon, az azt bizonyítja, hogy a hír egyáltalán nem szent, a vélemény pedig nem szabad, hanem rút manipulációknak kitett, és a manipulálása érdekében szakemberek sokasága és milliárdok mozdulnak meg. És a jelenség nem maradt a kereskedelmi tévézés-rádiózás karanténjában, hanem mindenre kiterjedő hatásúvá vált.
Mindent elural az ember legrosszabb hajlamaira építő bulvár, a valódi problémák okos átgondolását semmi sem segíti.
Maga az újságírói hivatás prostituálódik, ha a képviselői a tájékozódás elősegítése helyett „magasabb érdekek” cinikus kiszolgálói lesznek. Egyre többen szembesülnek közülük azzal, hogy csak manipulátornak kellenek, és éppen ez az a dicstelen szerep, amelyre Beale most – hiszen „megőrült” – látványosan nemet mond. Ezzel egész addigi életére mond nemet, amely egyszerre szakmai és emberi csőd. Egyetlen kis fogaskerék kiesik a rendszerből, és már ettől hirtelen mindenki frászt kap. Egyetlen ember igazat mond, és már ez világraszóló botránynak tűnik minden cinkostársa számára.
Talán emlékszünk még a híres esetre: a román televízió híradósa 1989-ben élő adásban bocsánatot kért a nézőktől azért, hogy addig hazudott. Ám sem az amúgy nemes gesztus, sem a korábbi „árulás” megítélése nem egyszerű, méghozzá a fennálló rend mindent uraló ereje miatt. Csak itt és most élhetünk ugyanis, és ez jelentősen meghatároz, gúzsba köt bennünket. A gondolatainkat és a lehetőségeinket is. A fennállónak így vagy úgy mindenki cinkosa, mivel magát a világot nem cserélhetjük le másikra, ha pedig élesen szembehelyezkedünk vele, megszállottnak vagy bűnözőnek fognak bennünket tekinteni, akit ki kell vonni a rendszerből. Az, aki nem bizonyos részleteket, hanem magát a fennállót kérdőjelezi meg, forradalmár, terrorista vagy próféta, és nem teljesen érthető, hogy mire alapozza, amiket állít.
Hogyan lehetséges, hogy ő kilát abból, ami mindannyiunkat meghatároz és magában foglal, sőt képes alternatívát kínálni?
Noha a másik oldalon mindent bevetnek, hogy ezt a mátrixot a létező világok legjobbikának lássuk, az alávetettségünket pedig természetesnek, Beale szerint jó lenne végre beismerni, hogy „a dolgok rosszul mennek”, és fel kell lázadni a kisembert mindig cserben hagyó és semmibe vevő berendezkedés ellen. Az általa kívánatosnak tartott lázadás azon a felismerésen alapul, hogy a tisztánlátásunk senki másnak nem érdeke rajtunk kívül, és mivel az egész rendszer ellenünk dolgozik, a komplett valóságunkat kell megváltoztatnunk, ha igazabb, emberibb életre vágyunk.
Beale-ből hamarosan váratlan fordulattal „a király bolondja” lesz: noha először pártfogójával, évtizedes barátjával, a szerkesztő Maxszel (László Zsolt) együtt elbocsátják, a nézettségi adatok drasztikus javulása hatására kisvártatva visszaveszik, és hagyják, hogy „dühöngjön”, igazat mondjon – és még ezzel is az ő malmukra hajtsa a vizet. Régi trükk: a rendszer még a vele szembeni lázadást is magába építi, még az ellene lázadókat is a maga szekerébe fogja, így sulykolva, hogy mégsem annyira rossz, és hogy valójában nem lehetséges alternatívája. Súlyosbítja a helyzetet – és ez már az ördögi kategóriája –, hogy igazság és hazugság között lassanként alig lehet már különbséget tenni, és minden hazug a többieket vádolja hazugsággal. Egyre erősebb érdekek fűződnek hozzá, hogy minden megszólalás azonos státusú legyen, hogy a nyilvánvalóan hamis is ringbe léphessen, és ne zárják ki eleve a versenyből.
A teljes összezavarásunk, elbizonytalanításunk a cél.
Azé a világ, aki jobban hazudik róla? Az újságírónak mintha eredeti minőségében nem osztanának lapot ebben a játszmában. Sőt mintha maga a hivatása kerülne végleges válságba. Prófétaként vagy bohócként csak ideig-óráig veszik igénybe a szolgálatait; korrektségét maradiságnak, szakértelmét korlátoltságnak tekintik. De a Network amellett tesz hitet, hogy igenis szükség van rá, sőt talán ma jobban, mint valaha. Visszatalálhatna eredeti szerepéhez, de nem „az objektivitás őreként”, sem „a manipuláció mestereként”. Hanem valamiféle útikalauzként, akinek sokan megbíznak a tájékozódóképességében, és semmilyen érdekcsoportnak nem adja el magát.
A szent őrült Beale körül a szakma és környéke legkülönfélébb státusú képviselői tűnnek fel. Például a siker megszállottja, Diana, aki a karrier érdekében szinte mindenre képes, és a munkája az élete. Martinovics Dorina hitelesen hozza a karaktert, ám szinte végig túl hangos, harsány: egy fokkal több, mint amennyi már éppen elég lenne. Fehér Tibor is meggyőző a kizárólag milliókban-milliárdokban gondolkodó, cinikus Frank szerepében, csak talán maga a szerep egysíkú kissé. Papp János határozott, de rugalmasan alkalmazkodó, Cserna Antal az egész ribillión kissé kívül maradó és csak a pozícióját szem előtt tartó vezető. László Zsolt Max szerepében az ódivatú bajuszával (vajon igazi-e?) számomra az előadás nagy kérdőjele. Fontos karakter Beale mellett:
ő is meghasonlott magával és a hivatásával, és mintha ő is kissé kívül tartózkodna a szerepén, a dolgok pedig csak úgy történnének vele.
Különösen erősnek éreztem ezt a feleségét játszó Schell Judittal közös legfontosabb jelenetében, amelyet a Pálfi Kata betegsége miatt beugró Schell mintha nála sokkal átéltebben játszana. Ám ez annak alapján, amivel felesége szenvedélyes kitörésére reagál („Nem tudok mit mondani”), talán maga a karakter, a hős elidegenedettségére, elérzéketlenedésére utaló elem, és nem László Zsolt színészi ambivalenciájából következik. Bodrogi Gyula mint „főbácsi” alakja számomra David Lynch filmjeinek gonoszait idéző. Ő testesíti meg a végső fórumot, a „háttérhatalmat”, amelyhez a felszín mögött minden visszavezethető, és sikerül is jelentősnek, kísértetiesnek lennie, de az biztosan nem segít, hogy újra meg újra Süsü jut eszembe a hangjáról.
És persze aggódom, hogy a végén még valaki elhiszi: csakugyan vannak ilyen bácsik, és ők a hibásak mindenért.
Amikor a darab felénél ki kellett mennem a mosdóba, a személyzet pánikba esett, mivel emiatt majdnem bekerültem az előadásba, amelynek bizonyos epizódjai az épület más részeiben, kamera előtt zajlanak, és a kivetítőn kísérhetők figyelemmel. Ám azt, hogy benne vagyok a darabban, már a nézőtéren ülve is éreztem, és ezzel, úgy tűnt, a többiek is így voltak. Puskás Tamás mindent elkövet a bevonásunk érdekében, sikerrel. A Network atmoszférateremtő képessége bámulatra méltó, és az üzenet is üt, amelyet már-már kétségbeesetten próbál a szívünkbe vésni: „Értsétek meg, ez nem színház! Legyetek végre szereplői a saját életeteknek!”
Fotók: Horváth Judit
