„A kedély a legfontosabb színészi eszköz” – Cserna Antal és a humor

Márciusban online megnéztem A
vérszipolyt, a Centrál Színház bemutatóját, és az alakításodat látva nagyon lelkes lettem. Reveláció volt számomra, hogy itt van egy táncos-komikus teljes fegyverzetben: hogy eddig erről az oldaladról nem ismertelek. Pedig a féktelen komédiás bizonyára nem hirtelen és előzmények nélkül ugrott elő a semmiből, hanem egyrészt sok év alatt felépült, másrészt feltehetőleg eleve kivételesen erős affinitása van ehhez a műfajhoz. Mint színésznek mi a te történeted a humorral?

Nehéz kenyér a humor. A képességét apukámtól örököltem. Ő remekül mesélt viccet, történeteket, és még abban is mindig szeretet volt, amikor valakiről valami negatívat mondott. Nemcsak az előadókészsége, hanem a megfigyelőképessége és a memóriája is kivételes volt: még nyolcvanévesen is minden apró részletére emlékezett a katonakorában történteknek, és mintha fotóalbumot lapozgattunk volna vele, annyira elevenen elénk tudta varázsolni a sok évtizeddel korábbi jeleneteket.

Az ő példája miatt számomra központi jelentősége van a szeretetteljes megközelítésnek. Mint Hrabal írta: egy ember tökéletes portréját csak dicsőségének és gyalázatának dialektikus egysége rajzolhatja meg. Apukám tudta, hogy nincsenek abszolút igazságok, és emiatt jó érzéke volt az abszurd humorhoz. Nyugdíjasként sokat segédkezett bölcsődei villanyszereléseknél, és egyszer így summázta a tapasztalatait: „ Tudod, mire jöttem rá, fiam? Minden bölcsődevezető Marika, csak ez alól vannak kivételek.” Szerintem ez felér egy zen bölcsességgel.

A főiskolán a Horvai–Kapás osztályba jártam, és Montágh Imre, Iglódi István, Bálint András, Szabó István voltak még a mesterségtanáraink. Iglódival különösen kedveltük egymást. Ő egyszer azt mondta nekem: „Tóni, látom, hogy maga egy filozófus. Az kellene, hogy az érzelmeivel is tudjon fogalmazni. Ha ezt megtanulja, mivel szomorú bohóc alkat, olyan színész lehet magából, aki képes lesz a dolgok színét és fonákját is megmutatni.” Az első két évben még nem nagyon értettem „külsődleges és belsődleges” viszonyát, és nem tudtam a tanítást magamra vonatkoztatni, önmagamat érzelmileg is kinyitni. Fokról fokra jöttem rá, hogy amögött, ami látszik, mindig kedélynek kell lennie, hiszen csak úgy lehet szenvedéllyel fogalmazni. És ez éppúgy igaz a drámai, mint a vígjátéki szerepekre.

A kedély a legfontosabb színészi eszköz.

Kállai Ferenctől hallottam egy interjúban még tizenévesen, hogy a színésznek, bármilyen napja volt is, estére, a színpadon jól kell lennie, a lelkének pedig nyitva. Ennek legmélyebb rétegeit én közel negyvenévesen, egy súlyos színházi balesetem után értettem meg igazán. Amit Kállai mondott, az a színészi megnyilvánulás felelősségét is hangsúlyozza. Azt, hogy a közönségünknek napról napra hálát kell adnunk, és kedélyből fakadó, szeretettel teli játékkal kell viszonoznunk a figyelmét, amellyel abban ösztönöz bennünket, amit a legjobban szeretünk csinálni.

Alakulhatott volna úgy a pályád, hogy a táncos-komikus szerepkörre szakosodsz, mint Latabár Kálmán, Feleki Kamill vagy Rátonyi Róbert?

Nem gondolkodtam ilyeneken. Egyszerűen „csak” színész akartam lenni, és nem voltak számomra érvényesek erre vonatkozóan olyan skatulyák, hogy drámai, prózai, zenés vagy komikus. Emlékszem, apám egyszer, egy közös horgászatunk alkalmával azt mondta nekem, hogy nem kell túl sokat akarnom, ha majd színész leszek, hanem legyek elégedett abban a vidéki színházban, ahová helyeznek, és örüljek a szeretetnek, amit a
helyi közönségtől a hétköznapokban visszakapok, például hogy a hentes szebb húst fog adni. És azt is a lelkemre kötötte, hogy a takarítónőknek akkor is köszönjek, ha egyszer esetleg ismertebb színésszé válok.

Az, ahogyan te A vérszipolyban létezel, számomra a színészi működés felhőtlen öröméről, önfeledtségéről is
szól; valamiféle csupa móka rosszalkodásról, amelyben semmi sem tabu. Arra gondolok, hogy milyen mesterien ábrázolod az öreg gróf reménytelen hülyeségét és zsugoriságát, majd azt az átalakulást, amelyet a vámpírrá válás okoz nála.
Szinte más ember lesz belőle: aki addig szinte semmire sem jó karikatúra volt, váratlanul férfiként is tényezővé válik. Ám ezzel kapcsolatban felmerülnek etikai aggályok. Mi a helyzet az idősek tiszteletével, és hogy pusztán az életkora miatt senkit sem szabadna nevetségessé tenni? Hogyan tekintesz idősek és fiatalok kapcsolatára, és mit gondolsz a nemzedékek közötti párbeszéd lehetőségeiről vagy lehetetlenségéről?

Az előttünk járó nemzedékek három színészegyénisége volt számomra meghatározó. Gyerekként először Haumann Péter hatott rám, akit a Bartók Gyermekszínházban láttam: ő volt a Hókirálynő mesemondója. Elöl ültem, és nagyon figyeltem, megfogott az előadás. Haumann beszélgetett velünk, a partnerei lehettünk, a mesecsoda részeivé váltunk, sőt még egy labdát is odadobott nekem, én meg visszadobtam. Nemrég ünnepelte a nyolcvanadik születésnapját. Zseniális, nagyon pontos, precíz színész, példaadó a humora, az abszurdhoz való és a drámai érzéke. Sokáig csüngtem a játékán, és mindent megnéztem, amiben játszott.

Kállai annak idején egy Örkény-tévéjátékban bűvölt el, mert gyerekszemmel is kivételesen izgalmasnak
láttam, amit játszott: a megbolondulását, és hogy beleszeretett egy cserépkályhába. Tanárként és ikonként egyaránt tiszteltem.

Gyerekkori csodálatom harmadik tárgya Őze Lajos volt, méghozzá egy olyan novella-feldolgozásban, amelyben úszott, és közben hallottuk a gondolatait. Árontól, a fiától megkaptam a régi kalapját, és a Shylock-effektus című, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában nemrég forgatott film felvételei során az volt rajtam.

Így akartam valamit átlopni abból, amit számomra jelent.

Jó érzés volt a szellemét ezáltal egy kicsit magam mellett tudni. A nemzedékek közötti kapcsolatok
szempontjából Szatmári Pista bácsi volt még számomra meghatározó, akivel együtt öltöztünk a Vígszínházban. Szívesen beszélgetett, mesélt régi színészekről, rendezőkről, a színházról úgy általában. De nem megnyomta a gombot, és csak mondta-mondta, mint sok más idősebb kolléga, hanem valóban beszélgetni akart, és érdekelte, hogy mi, fiatalok hogyan gondolkodunk. Sokat lehetett tőle
tanulni. Gera Zoli bácsival és Agárdy Gabi bácsival is fantasztikus élmény volt „labdákat feladni egymásnak”, Págert pedig a bálványoknak kijáró tisztelettel csodáltam. És még sokáig tudnám folytatni a sort. Nemrég mondtam a gyermekeimnek, hogy milyen érdekes: a régi színészek már húszévesen olyan érettek voltak, mint a mi generációnk csak negyvenévesen. De ebben persze erősen benne volt a történelem keze.

A gyerekeid partnernek tekintenek? Meghallgatnak és hallgatnak rád?

A fiam most érettségizik, és nagy forradalmár; sokszor mondja arra, amit tőlem hall, hogy „ez hülyeség”, de aztán kifejti az álláspontját, nem csak vagdalkozik. Minőségi időt töltünk a gyermekeinkkel, és sokat tanulunk tőlük. Jó érzés, hogy komplexen gondolkodnak. A kisebbik lányunkról kamaszkorában azt hittük, hogy minden lepereg róla, amit mondunk, aztán kiderült, hogy olyan érvekkel győzködte a barátait, amiket korábban tőlünk, a szüleitől hallott. Szeretek próbákat nézni, és szívesen segítek a fiatalabb kollégáknak, ha valamiben elakadnak. Akadt köztük, aki először elutasító volt, de később ő maga kérte ki a véleményemet. Tavaly az SZFE-n nagyon jó élmény volt részt vennem a negyedéves színészhallgató, Sipos László saját darabjából rendezett előadásában, a Herkules-sarokban. Laci fénykép alapján hívott meg egy idősebb szerepre. Rögtön felötlött bennem, hogy nem leszek-e túl öreg, „megkövülten gondolkodó” a közel negyven évvel fiatalabb egyetemisták között, hogy nem fogok-e kilógni az előadásból.

De úgy gondolom, sikeres együttlét volt, mert a feleségem (Szalai Krisztina színésznő – A szerk.) a bemutató után azt mondta: olyan voltam, mintha a többiek – igaz, idősebb arcú – osztálytársa lennék. Rengeteget kaptam és tanultam a csapattól.

Na és mi a helyzet az idős emberek ábrázolásával?

Én mindent érzelmileg közelítek meg, és arra próbálok rájönni, mi közöm van az általam alakított karakterhez, mi van meg belőle bennem, és mit kell még hozzátennem. A vérszipoly grófját olyannak láttam, akinek fáj, hogy már öreg, hogy semmibe veszik. Próbál a fiatal felesége kedvére tenni, de el van utasítva. Pedig neki is vannak vágyai, ha már nem is olyan hevesek – de még azok is kioltódnak, az önbecsülésével együtt. Amikor próbálni kezdtünk, Puskás Tamás az első pár mondat után úgy gondolta, hogy kissé beszorult nekem ez a figura, „túl komolyan” veszem. Arra biztatott, hogy merjek sokkal hülyébb lenni. Ez persze nem hülyéskedést jelent, hanem az önfeledt gyermeki állapot megteremtését, amit én azonosnak tartok az alkotóállapottal.

Azzal, amikor kedvvel, kedéllyel élve játszunk.

Kern mondta annak idején a büfében, hogy szerinte Kállai egyszer valakitől biztosan ezt az instrukciót kapta: ,,Feri, ne játszd, csak éld!” És onnantól fogva ő valóban minden szerepet „csak élt”.

A Csajok Bélájáért a filmszemle legjobb férfialakításának díját kaptad 1996-ban. Jellemző, hogy a groteszknek ott is mekkora szerepe van, és hogy a Gábor-cigány karaktered mennyire eltúlzott, karakterisztikus, tehát hogy a humorérzéked, a játékörömöd már akkor is mennyire az „alapfelszereltség” része volt. Sajátos momentum: a karakteredről a film közepéig azt sem tudjuk, hogy létezik. Sportnyelven: innen szép nyerni! Hogyhogy egy ennyire kis szerepből olyan sokat tudtál kihozni?

Volt ennek előtörténete. Gyerekkoromban Pesterzsébeten laktunk, az iskolában az osztály harmada cigány családok gyermekeiből állt, méghozzá oláhokból, muzsikusokból és beásokból egyaránt. És mivel a másik nagymamámnál, az Illatos úti Dzsumbujban is sokat játszottam gyerekként, az átlagnál sokkal jobban ismertem a cigányokat: a lelkületüket, a gesztusaikat és a különböző cigány dialektusokat. Apai nagymamám és az erzsébeti vajda, a mindig elegáns, nagy kalapos, nagy bajuszos, kordzakós Máté bácsi jóban voltak, és az 1960-as, 70-es években gyakran szívták együtt a szipkás cigarettájukat a kapunk előtt jóízű beszélgetések közben. Úgy festettek, mint az ántivilágból itt maradt arisztokraták. Ez tulajdonképpen elhunyt nagyapám respektöröksége volt, akinek, bár a háború előtt volt körzeti rendőrőrsparancsnok, még évtizedekkel később is tisztelték az emlékét.

Már a Csajok-beli Béla előtt is játszottam cigány szerepet: Kárpáti Péter Országalmájában én voltam a mesélő, és mintaként már akkor is Máté bácsi szikár alakja jelent meg a lelki szemeim előtt. Sikerült annyira átalakulnom, „cigánnyá válnom” a színpadon, hogy két előadásról több néző elment, azt hangoztatva: a színház színészei közül kellett volna valakit kiválasztani, és nem egy valódi romát hívni mesélőnek. Erre máig nagyon büszke vagyok, és a fővárosi önkormányzat díját is megkaptam az alakításomért.

Eredetileg Balogh Béla táncos-koreográfust, az 1983-as Ki mit tud? egyik nyertesét szemelték ki a Csajok-féle szerepre, de aztán a rendező, Szabó Ildikó Zazi túl idősnek vélte az arcát, pedig még csak 36 éves volt. Engem Béla ajánlott maga helyett, mert éppen együtt próbáltunk. Hálás vagyok érte! Az utószinkron után úgy ítéltem meg, hogy a karakteremmel kilógok a Csajokból: nem illeszkedem a stílusához, túl egyszerűen és szikáran játszom. De a történetet, a forgatást nagyon szerettem, a filmszemle díja pedig óriási öröm és meglepetés volt.

A kocsmai jelenet felvételének hangulata nagyon belém vésődött. Éjszakai forgatás volt, a roma csapat egész nap készült rá, és pörkölttel várt bennünket. Ám amikor engem megláttak, nagyon csalódottak voltak, és cinkelni kezdtek meg beszólogattak, hogy „te nem is vagy cigány”. Aztán egy srác kihívott szkanderozni. Jobb kézzel lenyomott, de csalt a hüvelykujjával. Bal kézzel én nyomtam le. Újra kihívott, újra lenyomott. Ballal megint én nyomtam le, de nem akarta annyiban hagyni, ezért harmadszor is újrakezdtük. Akkor viszont már jobbal is, ballal is lenyomtam, a ballal méghozzá úgy, hogy a karórám közben leszakadt a kezemről, az asztal pedig felborult. Akkor hirtelen nagyot nőttem a szemükben: ,,Tíged innentü kezdve csak Bálog Bélának hívunk!” – mondta Beton, az a srác, akivel összeakaszkodtunk. És amikor a jelenetben felálltam közülük, néma csönd lett.

Az Ádám almái lelkészeként 2017-ben a Vidéki Színházak Fesztiváljának a legjobb férfialakításért járó díját kaptad. Gondolom, a filmet te is láttad már jóval korábban, így eleve gondoltál valamit erről a történetről, karakterről. Mire volt szükséged ahhoz, hogy a groteszk példázat főhősének szerepében hiteles lehess?

A vallásgyakorlásról leváltam, de hívő vagyok. Egy püspök gyerekkoromban bérmálkozás előtt még azt is mondta a szüleimnek, hogy látja bennem a jövendő papot. Végül aztán Thália papja lettem.

Iván, a lelkész érzelmileg-gondolatilag átkeretezi a dolgokat, a teljességet látja az emberekben. Mindenkiben meglátja a jót, a lehetőségeket. De nem azért, mert hülye! Hanem mert tényleg senki sem tudhatja, egész pontosan mi rejlik a másikban. Iván több szeletét látja a valóságnak, mint mások, és nem azt nézi, honnan jönnek, hanem azt, hová tartanak. Antropológiai optimizmus jellemzi. Ezért gondolt rám a rendező, Paczolay Béla barátom.

Milyen visszajelzéseket éreztél
a legtalálóbbnak ezzel az alakításoddal kapcsolatban, és úgy általában milyen
jellegű visszajelzések adnak számodra érdemi információt a munkádról?

A legfőbb szakmai és emberi kontroll számomra a feleségem. A darab kapcsán egy dánfan ismerősöm visszajelzése jelentett sokat, aki korábban úgy gondolta, hogy ezt a történetet nem lehet színpadon megcsinálni, de amikor megnézett bennünket, jobbnak ítélte a darabot, mint a filmet. Részben talán azért, mert az előadás humora világosabb, én pedig, mint a feleségem fogalmazott, Iván szerepében szerethetőbb voltam a film főszereplőjénél.

1996 óta szabadúszó vagy. Annak idején mi adta meg ehhez a lökést? Hogyan élted meg azt a sok évet, amit a Vígszínház tagjaként töltöttél; azokhoz képest milyen veszteségek és nyereségek jellemzik a függetlenség évtizedeit?

Nem máshová akartam menni, csak a saját lábamra állni. Sok mindennel nem tudtam már azonosulni akkor. Társulati tagként nem éltem meg jól, hogy a színházban a fejem fölött döntöttek rólam. Később tudtam meg, hogy nem adtak ki forgatásokra.

A távozásom előtt volt a Vígben egy kisebb és egy nagy balesetem is. Viszonylag gyorsan helyrejöttem, de pár hónapon át elég sok filmes, tévéjátékos, színházi ajánlatot vissza kellett mondanom. Később azonban szabadúszóként több helyen is játszhattam az országban. Most pedig tag vagyok ugyan a Centrálban, de döntési szabadságot biztosító konstrukcióban.

Milyen számodra az újraindulás, hogyan tekintesz a nyár és az ősz elé?

Szó volt róla, hogy offline is megcsináljuk A vérszipolyt, és játszani fogjuk a Nevem Mary Page Marlowe-t, aminek csak a bemutatója volt meg tavaly. Ősszel talán elindulunk a Centrálban is. És már nagyon vágyom rá, hogy végre újra zenélhessünk a Harmadik Figyelmeztetéssel! Július 14-én Verőcén, 30-án Kapolcson, a Művészetek Völgyében fogunk játszani. Augusztusban pedig az Újszegedi Szabadtéri Színpadon Molière Scapin furfangjai című darabjában leszek az egyik fukar apa.

Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu