Réka egy patinás, öreg ház biedermeier stílusú nappalijában fogad. A környezet azt sugallja, hogy a beszélgetésünk időutazás lesz. Meglepetésemre csupán egyetlen kalligráfiát látok kifüggesztve: Dsida Jenőnek „a világ legszebb virágához” írt sorait gyöngybetűk formálják, a szavakat vékony pókhálórajz szövi át, a papír sarkában pedig ott a középkori barát, aki „arannyal s égi kékkel” festi apró képeit. 

Ezt te készítetted?

Nem az én munkám: Japánban élő barátnőm, a kolozsvári származású Ogasawara Ildikó ajándékozta nekem. Ott nagy hagyománya van a kalligráfiának: a gyerek születését szépírással adják mások tudtára, és az oklevelek, esküvői meghívók is kézzel készülnek. Ildikó egzisztenciát teremtett a szépírásból. Nekem ez nem célom, mert ahhoz mindenféle megbízást el kellene vállalnom, és az olyan lenne, mint a fordítás. Szeretek színházi darabokat, regényeket, érdekes szövegeket fordítani, de az okiratok fordításában semmi izgalmas nincs.

Teatrológiát végeztél, de műfordítóként, pályázati ügyintézőként is dolgoztál már. A szépírás csak egy az érdeklődési köreid közül?

A kalligráfia számomra hobbi: ez az, ami teljesen kikapcsol. Rengeteg munkahelyem volt, dolgoztam színházban is, de rájöttem, hogy az nem az én világom. Voltam fordító, pályázatíró, kutyasétáltató, a bábszínház magyar tagozatának vezetője, és időnként lefordítok egy-egy román nyelvű színdarabot magyarra vagy fordítva, de azt is inkább hobbiból. Ha előveszem a tollgyűjteményemet, és elmerülök a munkában, nem érzek fáradtságot, nem érzem az idő múlását. Nagyon időigényes foglalkozás: egy szöveg vagy iniciálé megtervezése, elkészítése akár több napot is igénybe vehet, de ezt nem unom meg.

Úgy tudom, a könyvrestaurátoroknak kell ismerniük ezt a tudományt. Te hogyan találkoztál vele?

Anyám magyar irodalmat tanított, több képes krónikánk is volt otthon. Emlékszem, keresgéltem a tihanyi apátság alapítólevelében a magyarul hangzó mondattöredékeket, és bosszantott, hogy nem tudtam elolvasni a latin szöveget, de az iniciálék lenyűgöztek. Úgy érzem, már akkor, gyerekként elkezdődött a párbeszédem a kalligráfiával.

Meghatározó élmény volt számomra a rendszerváltás után, a Széchényi könyvtárban megrendezett Corvina-kiállítás. Emlékszem, sötét és hűvös volt a teremben, csak a corvinákat világították meg. Fél órán át csodáltam egyetlen oldalt, teljesen lenyűgözött a látvány. Mátyás király könyvtára roppant értékes gyűjtemény, csak a vatikáni könyvtár múlta felül.

A corvinák interneten is elérhetők, de ezt a kincset eredetiben érdemes megnézni, mert úgy összehasonlíthatatlanul erőteljesebb a vizuális élmény. A textúra, a pergamen, a papír minősége, a festék színe, a finom vonalak, a ragyogó aranydíszítés közelről értékelhető igazán: a kódexek lapjain látni lehet a tökéletességet. 2019 elején elvittem a családomat az Országos Széchényi Könyvtár kiállítására, hadd tapasztalják meg ők is ezt a csodát.

Hogyan kezdtél el idézeteket, meghívókat írni, iniciálékat rajzolni?

Évekig csak nézegettem a kalligráfusok munkáit, aztán rászántam magam, hogy tollat vegyek a kezembe. Sem könyvrestaurátorokat, sem kalligráfusokat nem ismertem, ezért az interneten kezdtem el keresgélni. Eleinte riasztó volt, hogy ennyire tág, változatos ez a terület, de lassan megtaláltam a nekem tetsző elemeket. Elsőként a legnehezebbnek, a zsinórírásnak ugrottam neki. Ez olyan, mintha kezdő szakácsként a Chateaubriand-nal próbálkoznék. Nem ment. Elkeseredtem, de engem nem lehet hamar elriasztani, kitartottam. A középkori betűtípusokkal próbálkoztam, hiszen a kódexeket már korábban a szívembe zártam: az unciális és a karoling betűket kezdtem tökéletesíteni. Úgy érzem, ha a középkorban éltem volna, íródeák lettem volna.

De Gutenberg előtt csak a férfiak másoltak kódexeket, nem?

Valóban, többnyire férfi szerzetesek foglalkoztak a kalligráfiával, de nőkről is van tudomásunk. A XVI. századi Ráskai Lea domonkos apácától maradtak fenn kódexmásolatok.

Milyen festékeket használsz?

A kalligráfia sokak hobbija, egész iparág épült rá. A természetes pigmentek roppant drágák, ezért szintetikus festékeket használok. Az ultramarin szín például a IX. században jelent meg a kódexekben, a neve is arra utal, hogy a Földközi-tengeren túlról, konkrétan Afganisztánból hozták a kereskedők: egy uncia (kb. 27 gramm – a szerk.) ultamarin pigment nyolcvan dukátot ért.

A kék festék alapanyagát a lapis lazuli nevű féldrágakőből nyerték és nyerik ma is, a követ porítják, viaszból, olajból, gyantából gyúrható masszává dolgozzák össze, ezt hamulúggal kezelik, vízzel átmossák, többször dekantálják, azaz áttöltik. Minél sötétebb, éjkékszínűbb, annál értékesebb. Kalligráfus barátnőm mesélte, hogy a pigmentből nem egyszerű festéket keverni. Félnapos munkát igényel, így nem csoda, hogy a középkori festőműhelyekben voltak olyan emberek, akik kizárólag a festék előállításával foglalkoztak.

Az alapanyagokat akkor is kereskedőktől szerezték be; olyanoktól, akik a selyemutat bejárva vagy Indiáig elhajózva jutottak hozzá a féldrágakövekhez, az aranyhoz vagy a kármin szín alapanyagához, a szárított bíbortetűhöz, és Velencébe, a kalligráfia és a festészet akkori európai fővárosába vitték. Ma a lagúnák városában él az utolsó mester, aki még kézzel kalapálja az aranyozáshoz szükséges hajszálvékony aranylapkákat. Sajnos nem talál utódot. Bár nem olcsó, szeretek aranyfüsttel dolgozni. Az adja meg a kódexek szépségét, mert beragyogja a vizuálisan nem túl izgalmas, csak szöveget tartalmazó oldalakat is. A pergamen is nagyon drága, mifelénk nem is lehet hozzájutni. Egyszer Pergamonban vásároltam párat.

Kikből lesz ma kalligráfus?

Gyakorlatilag bárkiből, aki hajlandó időt és energiát áldozni rá. A legtöbben képzőművészek, akik megkedvelték a mesterséget, és olyan szintre tökéletesítették, hogy akár meg is tudnak élni belőle. Az igazán profik ma is az uralkodók mellett dolgoznak. A Buckingham-palotában, akárcsak a Fehér Házban, egy egész részleg foglalkozik kalligráfiával. Valamennyi hivatalos levél, meghívó, oklevél hivatásos kalligráfusok munkáját dicséri. Én nem tanultam rajzolni, ezért sok időmbe telik, míg kigondolok, megrajzolok egy munkát. A tervezés olyan, mint a műszaki rajz: körzővel, vonalzóval dolgozom, milliméterekkel kalkulálok, segédvonalakat rajzolok. A tartalomhoz igazítom a színeket, a formákat, az iniciálét. Van, aki modern, háromdimenziós rajzokban gondolkodik, mások a hagyományokhoz nyúlnak. Én szeretem megfigyelni, hogy a régi kódexírók hogyan osztották be az oldalt, merre csavarták az indákat, hol és hogyan aranyoztak. Gyakran használok reneszánsz betűket, virágos indamotívumokat, és szívesen nézegetek iniciálékat az online is elérhető könyvtárakban, például a Francia Nemzeti Könyvtárban vagy a corvinák között.

Miért utolérhetetlen a corvinák látványa? Hogyan tudtak tökéleteset alkotni az akkori képfestők?

A corvinákat a legjobbak alkották, erre szándék és pénz is volt: Mátyás király a legjobb mestereket hozatta Itáliából. Egy kódexen tucatnyi ember dolgozott; volt, aki a szegélyek megrajzolásában, volt, aki az aranyozásban számított utolérhetetlennek.

Ez azt is jelenti, hogy a kéziratokban nem találunk elírást?

Természetesen a legjobbak is hibáztak. A szövegmásolás rendkívül nehéz munka, napi hét-nyolc órán át képtelenség koncentrálni. De a pergamen hálás anyag: az elírást ki lehetett kaparni, újra lehetett festeni. Láttam ezeknél érdekesebb megoldást is: az egyik kötetben a kimaradt mondattöredéket egy lapszélre rajzolt gyík farka végére írva húzták be a megfelelő helyre.

Nyilván te is tévesztesz. Újrakezded, ha az utolsó szavaknál vétesz?

Ha javíthatatlan, akkor kezdem elölről. Amúgy a másnak szánt munkáról rendszerint magamnak is készítek másolatot, és a saját példányban szándékosan ejtek hibát, mert akkor biztosan nem fogom elajándékozni.

Mi a cél? Meddig szeretnél eljutni a szépírás tökéletesítésében?

Örülnék, ha több időt tudnék rá szánni, hiszen leülni szépen írni egy rohanós, fárasztó nap után nem könnyű. Úgy tűnik, ha az embernek nincsenek nyomasztó gondolatai, és könnyű a lelke, akkor a keze is az. Ha rendezett, tiszta az asztalom, és harmonikus a környezet, amiben dolgozom, jobban megy a munka. Az is előfordul, hogy fáradtan ülök le betűket rajzolni, s munka közben lazulok el, enged ki a feszültség, ami az íráson is meglátszik: egyenletesebbé válnak a betűk, a vonalak. Ritkán szoktam célt és határidőt szabni magamnak, de az nem boldogít – sem a kalligráfiában, sem más téren –, ha a gyengék közül vagyok a legjobb. Magasra célzok mindenben. Ha nem is sikerül a kitűzött szintet elérnem, a jó közepes nívó alá nem megyek. Legtöbbször egyszerűen csak azt szeretném, hogy az írásom egyre egyenletesebb, kifogástalanabb legyen, és továbbra is szeretettel, türelemmel és örömteli, nyugodt lélekkel tudjam tintába mártani a tollat.

Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László