A nemrég megjelent Torkolatcsönd című köteted elolvasása után azon gondolkoztam, hogy milyen viszonyban vagy a képzőművészettel. Szoktál kiállításokat nézni? Ha igen, az mennyire hat a költészetedre?
Érdekes, hogy ezt mondod, mert a képzőművészeti hatások a Holtidény című második kötetemre talán direkten is jellemzőbbek voltak. Ott feltűnt Eugene Carrière, Otto Dix, Francis Alÿs, David Černý, Edward Hopper, és a példák szélessége is mutatja, hogy esetleges volt az inspirációs szüret. De az alkotói figyelmemnek persze szorosan részei a képzőművészeti benyomások továbbra is. Például korábban is érdekeltek Gerhard Richter munkái, de a 2021-es Valós látszat című kiállítása a Nemzeti Galériában, az az élmény nagyon szoros kísérője lett a Torkolatcsönd befejezésének, miközben a blur vagy elhomályosító technika eleve módszere volt a könyvnek.
De a társművészeti hatásokban a kortárs (komoly)zene, ennek a kísérletezése, a zene költészetté fordíthatósága még erősebben érdekelt: Kurtág György Beckett-művei, Balogh Máténak a kommunikáció lehetőségeit körüljáró darabjai, irodalmi „adaptációi”, Eötvös Péter szirén- és Esterházy-operája szóltak folyton a fejemben, hozzájuk olvastam John Cage csendírásait. De itt említhető a The Caretaker monstrum lemeze, az Everywhere at the End of Time is.
Mi vonzó számodra az absztrakt kifejezésmódban?
Olvasóként kevéssé hoznak lázba olyan munkák, amelyekről nem érzem, hogy – nyilvános beszéd mivoltukból adódóan – a társadalmi valóságról is akarnának valamit mondani, és kifejezetten dühítenek az olyan munkák, amelyek a maguk közvetlenségében, magától értetődően akarnak valamit mondani a társadalmi valóságról, elmulasztva a mediális reflexiót és az abból következő újraformálást. Ez a mulasztás túl sokszor jelent egyet azzal, hogy az alkotó az adott társadalmi ügyet művészi aprópénzre váltja, gesztust gyakorol, és nem munkát ad a befogadónak, hanem egérutat.
Aki egérutat ad, az megveti az olvasóját, aki egérutat ad, az a sznoboknak zenél.
A saját alkotói tevékenységemmel ez nem függ össze, csak annyiban, hogy ezt az elvi (?) alapállást magamon igyekszem érvényesíteni elsőként és a legkérlelhetetlenebbül. Ha a kifejezésmód pedig közben esetleg absztrakttá válik, az nem választás kérdése és nem öncél, hanem az egyetlen megmaradt ösvény, amin menni tudok, ahogy megszólalni lehetséges még. Az irodalmat eleve idegen nyelvnek tekintem, a hétköznapi beszédtől eltérő megszólalásmódnak, s ha mégis hasonlít az élőbeszédre, a köznyelvre, az is már imitáció, konstrukció. A költészet pedig „beszédhiba” ezen az idegen nyelven belül.
Ez talán válasz tud lenni akkor is, amikor a közérthetőség elvárásával szembesítik a szerzőt. (Miközben a kulturális közvetítés és hozzáférés nem a költő öncenzúrájából születhet meg, hanem a komolyan vett, megbecsült és nem kivéreztetett közoktatási és közművelődési dolgozók munkája nyomán.) Az íróasztalon folyton szavakat keresünk, és a versnek, a munkánknak része a sok-sok átírás, zsákutca, kerülőút is. A költészet számomra mindig csúcstámadás. Csak akkor van értelme, ha magában hordozza a kudarc lehetőségét. Ha része a vállalásnak a bukás. A vállalás eleve a bukás megkísértése. Ami ennél kevesebb, az alibi vagy konformizmus.
A saját nyelvi határaid, hatásaid hogyan alakultak a három kötet megírása alatt, közben?
Amit írtam és írok, egyrészt a véges időben, az itt és mostban, korszaknak és közérzetnek a pecsétjeként látnám működésben, másrészt egy irodalomtörténeti normarendszerben is. Egyébként ebben a szeparált kettőségben sosem hittem, ezt a kétféle időtapasztalatot mindig organikus egységben képzeltem el. Talán ez nem független attól, hogy Petri György költészete volt rám ez ügyben a legnagyobb hatással 15 évvel ezelőtt, az Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből című szövegnél nem nagyon tudok jobb példát erre az időszimbiózisra.
Ami könyvről könyvre egyre hangsúlyosabban foglalkoztatott, hogy milyen az elnyomás ránk szabott, korszakos természete, és mi történik eközben a nyelvvel. Persze nem tűnt el a beszéd akadályoztatása, társadalmi csoportok hatalmi elhalkíttatása, a nyilvános megszólalás tereinek szűkítése, de a mondásra kényszerítés lett az új taktika, az algoritmus által kontrollált szövegömlés kontrollálatlan virtuális valósága. A rendszer szüntelenül arra késztet, hogy közöljünk, megosszunk, csak nehogy hallgassunk. Mihez kezdhet a költészet itt, ha nem csak újabb elinflált szó lenne a zajban? Erre az ellenbeszédre kísérelne meg ajánlatot tenni a Torkolatcsönd.
A kötet hogyan kapta a Torkolatcsönd címet?
A megszólalásnak és a végleges elhallgatásnak a nagyon szűkös határsávja érdekelt a versekben. Hogy hogyan éljük meg mindezt öntudatlanul a mindennapokban, és hogyan vihető színre ez a tapasztalat a hipertudatos költészetben. Talán ugyanazt a végzetessel „kacérkodó” átmenetiséget hordozza ez a cím is, mint a két korábbi kötetem címe, a Garázsmenet és a Holtidény. Ezúttal is nagyon korán megvolt a címötlet, és beleépültek, megerősítették az olyan referenciák, mint Kertész Imre egyik esszékötetének címe (A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt) vagy a Mészöly Miklóstól származó mottó: „Tölcsérzsivaj van.” Utóbbi kapcsán lényeges lehet, hogy noha a mi életünk már teljesen más mediális feltételek között szivárog el, ám azt a digitális zajszennyeződést, dezinformálást és propagandát, amit például a közösségi médián keresztül pszichésen, politikailag és lélektanilag el kell viselnünk, és ami a Covid-szűkösségben és karanténklausztrofóbiában csak fokozódott, én Mészöly fogalmával tudom leírni. Erre az élményre és létmódra akarna ellenbeszédként választ és vigaszt kínálni a torkolatcsönd.
Amikor az Írottkő című záróverset, ciklust elolvastam, egyrészt azt éreztem, hogy a vers kezd elhallgatni, szinte csönd lesz, majd az utolsó versszakban a csönd átvált zajba. Olyan érzés volt, mintha falkaparást hallanék.
A kaparás, a kiradírozás fontos poétikai eszköze a Torkolatcsöndnek. Ez a technika és gondolatalakzat már abban a szövegben is foglalkoztatott, amit Esterházy Péter 70. születésnapjára írtam a Jelenkornak. Innen az Iskola a határont radíroztam ki, ez volt a címe a hetven számozott bekezdésnek, amivel EP Ottlik-másolatára utaltam vissza. Esterházy Ottlik 70. születésnapjára készülve lemásolta az Iskola a határon-t egyetlen rajzlapra, ezzel egyszerre tisztelgett előtte és tette olvashatatlanná, megszüntetve megőrizte. Ehhez a hagyományhoz nyúlok hozzá, amikor egy gondolati performansz, egy nyelvi aktus keretében visszaradírozom az EP-szőttest, mégis több marad, mint tabula rasa, inkább valamiféle vízjel. De ha már visszakaparás: a Torkolatcsönd egyik cikluscímét adó logopédia című vers például egy palimpszeszt, egy üres kottára íródik vissza a szöveg.
Van egy frottázsa Rajk Lászlónak: egy fényképről, amelyen a szülei körében látható pólyás korában, eltüntette, kivakarta magát. Zavarba ejtő látvány. Ez a frottázstechnika, s ekként a szerzői énnek (a szerzői névnek) ez a visszavonása nagyon fontos lett számomra a Torkolatcsöndben. Legerősebben épp az Írottkő című versben, ahol az írásból kő, a kőből murva lesz, eltűnik a szerző(i név), sőt végül nyelvi jelből a vers is vizuális jellé válik, nyom marad, a falon húzott ujj kaparásának nyoma. Ezzel a nyommal ér véget a könyv, „kifut” ez a nyom a Torkolatcsöndből.
Fehér Renátó Torkolatcsönd című könyvét egy koncert keretében mutatják be május 26-án (csütörtökön) 19:30-tól a FUGA-ban. Az esten a kötetből, valamint Balogh Máté és Fekete Gyula Fehér Renátó verseire írt műveiből hangoznak el részletek. A belépés ingyenes.
Nyitókép: Szőcs Petra
