Jiří Menzel 1938 februárjában született. Már kiskorában nyilvánvalóvá vált, mennyire vonzódik a színházhoz – ebben valószínűleg közrejátszott, hogy édesapja dramaturgként dolgozott, így első kézből szerezhetett tapasztalatokat. Az érettségi után azonban sem a színházrendező, sem a dramaturg szakra nem vették fel. Így televíziónál kezdett dolgozni; ennek hatására legközelebb már a prágai filmakadémia, a FAMU televíziórendező képzésére jelentkezett, ezúttal sikerrel. A fiatal Menzel itt termékeny szellemi közegre talált: tanította Otakar Vávra rendező, illetve Milan Kundera, akik mindketten nagy hatással voltak rá.
Már tanulmányai során a játékfilmek felé fordult: az egyetemi évek alatt készült a Panelotthonok és – diplomamunkaként – az Eltemettük Foerster urat. Nem sokkal később pedig leforgott az első igazán jelentős darab, amely több szempontból meghatározta az alkotó egész pályáját.
Gyöngyök a mélyben (1965)
Már csak azért is a listára kívánkozik ez a film, mert Menzel ennek kapcsán ismerkedett meg Bohumil Hraballal. Az első közös projekt nemcsak egy hosszú és gyümölcsöző munkakapcsolat, de egy életen át tartó barátság kezdete is volt. A rendező legnépszerűbb filmjei többnyire Hrabal-szövegeket vesznek alapul.
Az említett mozi az író azonos című novelláskötetét dolgozza fel, és az eredeti formához hűen több, önállóan is működő epizódból áll, amelyeket más-más filmesek rendeztek. Menzel mellett a produkción dolgozott Věra Chytilová, Jaromil Jireš, Evald Schorm és Jan Němec, akik eddigre már mind elkészítették első játékfilmjüket. Menzel választása a Baltisberger úr halála című szövegre esett – a nézők már Baltazár úr halálaként találkoztak ezzel. A történet keretét egy motorkerékpáros abszurd halála adja, a hangsúly azonban a tragédia szemtanúin van. Anekdotáik remekül példázzák a témát, amit mind Menzel, mind Hrabal gyakran és szívesen vett elő: a mindennapi emberek még mindennapibb életét.
Szigorúan ellenőrzött vonatok (1966)
Nem kellett sokat várni a következő filmre, ami világhírűvé tette a rendezőt. A Szigorúan ellenőrzött vonatok az ismertségen kívül 1966-ban a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat is meghozta Menzelnek. Ismét egy Hrabal-műhöz, ezúttal azonban egy kisregényhez nyúlt. Az adaptációs folyamatból az író is aktívan kivette a részét, mint ahogy a későbbi közös produkciók esetében szintén.
A munka többnyire azzal kezdődött, hogy a rendező kiválasztotta az általa fontosnak tartott jeleneteket, melyekből partnere készített egy vázlatot, majd Menzel a visszajelzések alapján tovább finomította azt. A módosítások az elbeszélésmódon kívül (a rendezőnek kiemelkedően fontos volt a pozitív értelemben vett egyszerűség, a minél egyértelműbb ábrázolás, ezért elhagyta és lineáris narrációra cserélte Hrabal flashbacktechnikáját) a cselekmény hangsúlyait is érintik.
A forrásszöveg és a feldolgozás, bár különböző mértékben és minőségben, egyaránt nagy teret enged a szexualitás témájának. A kisregényben kevesebb az erotikus töltetű utalás, de ezek minden esetben konkrétak és explicitek; míg a filmnek alig van olyan jelenete, mely ne lenne kétértelmű, e mozzanatok azonban finomabbak, burkoltabbak. A legemlékezetesebb pillanatok közé tartozik a napjainkra emblematikussá vált fenékstemplizés, a libatömés és a kávédarálóval való játék. E szekvenciák – azon kívül, hogy már-már filmtörténeti mérföldkövek – frappánsan szemléltetik, hogy a kevesebb több, ha testiségről van szó. A férfi-nő kapcsolat legalább annyira jelentésképző mozzanata a történetnek, mint a főszereplő Miloš (Václav Neckář, aki később a rendező visszatérő színésze lesz) tragikomikus, minden pátosztól mentes, kisemberhez méltó halála. Menzel is feltűnik egy kisebb szerepben, és ezzel pályáján átívelő hagyományt indít el: számos további filmjében fog játszani.
Szeszélyes nyár (1967)
Még egy példa arra, hogy a rendező gyakran és szívesen merített ihletet a szépirodalomból. 1967-ben készítette el Vladislav Vančura kisregénye alapján a Szeszélyes nyárt, mely talán minden filmjénél erősebben alkalmazza a menzeli iróniát. Sajátos elegye ez az elnéző szeretetnek és az éles szatírának.
Három ötvenes férfi az élet nagy dolgairól elmélkedik – a szoros értelemben vett cselekmény összefoglalható ennyiben. A lényeg azonban itt is az egyszerű emberek mindennapjaiban rejlik, ez esetben különös tekintettel arra a kérdésre, egy közösség tagjai hogyan rekesztik ki az újonnan érkezőket. Az idegenek (és általában minden szokatlan dolog) előli elzárkózás ideális alaphelyzetet teremt a már említett szelíd kritika megfogalmazására. A kiközösített kötéltáncost maga a rendező alakítja, ily módon kidomborítva a karakter „meg nem értett művész” jellegét.
Pacsirták cérnaszálon (1969)
Jiří Menzel néhány kitérő után ismét Hrabal egyik művét vette elő. Rejtély, egyáltalán hogyan forgathatta le 1969-ben Csehszlovákiában az erősen rendszerkritikus Pacsirták cérnaszálont, elkészülte után nem sokkal be is tiltották a filmet. A kisebb epizódokból felépülő mozi a kladnói acélmű munkásainak életét mutatja be, körvonalazva, hogyan válik minden ember az eltipró rezsim kiszolgáltatottjává. Mindezt objektív, tárgyias stílusban teszi, kerülve a magasztos hangvételt és elemeket. A Pacsirtákban újra feltűnik a Vonatokból már ismert Václav Neckář, ezúttal a naiv szerelmes Pavel szerepében. A film utóélete magáért beszél: a bemutatóra 1990-ig kellett várni, ám még ebben az évben Arany Medvével jutalmazták a Berlinalén.
Sörgyári capriccio (1980)
A Capriccio a pálya csúcsának tekinthető, ugyanis jelzi azon út végét, amellyel Menzel olyat ért el, ami csak nagyon kevés európai rendezőnek sikerül: világhírű lett külföldi rendezések és koprodukciók nélkül, kizárólag cseh filmek készítésével. Ráadásul egy hosszabb alkotói szünet után. A siker titka ezúttal is az író-rendező páros közös munkája. A kiindulópontként szolgáló Hrabal-kisregény eredeti címe Postřižiny, azaz „megrövidítettek, megvágottak”, ami tömören összefoglalja a történet hátterét: a húszas évek polgársága a múlt avítt szokásaitól való megszabadulással igyekszik a vágyott modernizáció felé. A leglátványosabb „rövidítés” egyértelműen Mariska (Magda Vá š áryová) földig érő, aranyszőke hajának a levágása, a legismertebb jelenet pedig a fiatalasszony és Pepin sógor toronymászása. Izgalmas adalék, hogy a komikus rokont szívesen eljátszotta volna Menzel, ám a feladatot végül Jaromír Hanzlík kapta.
A rendező további fontos munkái közé tartozik Az én kis falum (1986), amelyben a szinkrontól elzárkózó Menzel először dolgozott együtt külföldi színésszel, mégpedig a főszerepet alakító Bán Jánossal. A 2006-os Őfelsége pincére voltam pedig az utolsó Hrabal-adaptáció, amely azonban már az író halála után készült. A mozi ennek ellenére a cseh filmtermés egyik legmaradandóbb – és az alkotó utolsó jelentős – darabja.
Igaz, elsősorban rendezőként ismert, de színészként is izgalmas pályát futott be. Saját filmjei mellett játszott A vádlott című csehszlovák filmdrámában és Věra Chytilová Játék az almáértjában. Később magyar alkotásokban szintén felbukkant, csak hogy néhányat említsünk: Minden szerdán, Koportos, Szívzűr, Felhőjáték. Emlékezve fiatalkori álmára, a színházról sem mondott le. Magyarországon is több alkalommal rendezett, a József Attila Színházban, az Új Színházban és a Magyar Állami Operaházban; az pedig nekünk különösen kedves lehet, hogy Bochumban megrendezte Örkény István Macskajátékát.
Nyitóképen jelenet Jiří Menzel Sörgyári capriccio (1980) című filmjéből.
