A Trafóban két este láthatták a nézők a Hodworks és a Theater Bremenben működő Unusual Symptoms Harmonia című előadását, amelyben normatív és nem normatív testű táncosok egyenrangú partnerként vannak jelen a színpadon. Az alkotás folyamatáról és tanulságairól kérdeztük Hód Adrienn koreográfust és társalkotóját, Molnár Csabát.
Kitől származik az előadás ötlete?
Hód Adrienn: Maga a nem normatív testű táncosokkal való munka a brémai művészeti vezetők, Alexandra Morales és Gregor Runge ötlete volt. Igaz, hogy voltak ehhez hasonló előadásélményeink, de mielőtt elkezdtük a szereplőválogatást, tőlük és Szabó-Székely Ármin dramaturgtól kaptunk háttéranyagokat, előadás-felvételeket, illetve Gustavo Filajkow tartott egy ötalkalmas leckét a testi fogyatékkal élők színpadi történetének kontextusáról és a saját tapasztalatairól.
Ő régóta Lipcsében dolgozik egy együttessel, amelyben normatív és nem normatív előadók egyaránt dolgoznak, emellett fesztiválokat szervez, és elméleti szinten is foglalkozik a területtel. Bár színházi fókuszt adott, de rengeteget segített abban, hogy konkretizáljuk, milyen irányba induljunk. Nem olyan szempontból, hogy ki mire legyen képes végrehajtóként, mert eleve nem ilyen pozícióból dolgozunk a táncosokkal, hanem hogy megtaláljuk a középmezsgyét.
Az ugyanis nagyon hamar világos lett, hogy az ilyen típusú előadásokat vagy az alul-, vagy a túlprezentálás jellemzi. Az egyik végletben az előadókat megpróbálják a normatív szintre felhozni, és az a lényeg, hogy ugyanarra képesek, mint a normatív táncosok, a másikban pedig kiemelik a különlegességüket, azt tárgyiasítva a középpontba állítják. Pontosan tudtuk, hogy ezeket el akarjuk kerülni. Az volt a célunk, hogy megmutassuk, amit csinálnak, a lelküknek fontos, a testüknek pedig jóleső érzés. Szerettük volna felszabadítani őket, hogy a színpadon a saját erejük, potenciáljuk megjelenjen.
A felhívás nem normatív testű táncosoknak szólt. Nem túl tág ez a definíció?
H. A.: A klasszikus baletthez a tökéletes testet kapcsolják – hiszen azt a zárt technikát egyfajta, nagyon pontosan meghatározható testfelépítéssel lehet a színpadon megmutatni –, ezzel szemben a kortárs tánc testképe megengedőbb, de a technikai alapkövetelmények ebben a műfajban is szükségesek. És ahogy mélyebbre mentünk, úgy jöttünk rá, hogy a kortárs táncnak is felépült a saját cirkusza, a fősodor tréningezett, káprázatos dolgok megvalósítására képes testekre van kitalálva. A nézők pedig ehhez vannak szokva. A nem normatív test valóban egy nagyon nyitott fogalom, amit az is mutat, hogy a felhívásra jelentkező 250 főből körülbelül 150-180-at hívtunk meg az online körre.
Hogyan válogattatok?
Molnár Csaba: Az még fontos, hogy színpadi tapasztalattal rendelkező előadókat kerestünk, emiatt is estek ki jelentkezők az első körben. Kértünk tőlük saját anyagot, aztán kaptak egy feladatot, és ezek után, még mindig online találkoztunk a kiválasztottakkal, illetve a teljes társulattal, a táncosokkal és az előadás minden alkotójával. Akkor mindenki bemutatkozott, mesélt magáról. Volt információnk egymásról, mielőtt személyesen is találkoztunk, de pontosan tudtuk, hogy ez a folyamat igazán akkor kezdődik el, amikor először bemegyünk a terembe.
A brémai társulat tagjai ismerték egymást, néhány éve te is dolgoztál ott, Adrienn, de a vendégművészek sokfelől érkeztek, az országokat, a színpadi tapasztalatokat és a nem normativitásukat tekintve nagyon különböző hátterűek. Hogyan épült be a próbafolyamatba az, hogy megismerjétek egymást, és hogyan alakítottátok ki a közös nyelvet?
H. A.: Az improvizációs, nyitott, felfedezésen alapuló munkamódszer eleve jó alapot ad erre. Hagytunk teret és időt azokra a játékokra, amelyek segítik az ismerkedést, egymás fizikális mozgáskapacitásainak a feltérképezését. Az volt a cél, hogy merjenek egymással dolgozni, és mindenki mindenkivel érintkezzen. Az egész folyamatot végigkísérték dramaturgok (Szabó-Székely Ármin és Gregor Runge), a tervező (Anna Lena Grotte) és a zeneszerző (Gryllus Ábris). A csapatépítés a termen kívül is zajlott, beszélgetésekkel, forraltborozásokkal, mert meg kellett teremteni a bizalmat, a közösséget, ehhez pedig az kellett, hogy megértsük a 11 ember hátterét, érdeklődését.
M. CS.: De ez szerves része volt a projektnek, abból adódóan, hogy nem ismertük egymást, és ezért volt elengedhetetlen, hogy ne csak a mozgáson, hanem a verbalitáson keresztül is találkozzunk. És bár minden résztvevőnek volt előadói tapasztalata, de nemcsak a tánc-, hanem az előadó-művészi szférának is nagyon különböző területeiről érkeztek, így mindenképpen meg kellett keresünk a közös nevezőt. Minden nap fél 11, 11 körül kezdtünk, általában 6-ig dolgoztunk a próbateremben, és mi utána még két-három órát beszélgettünk az alkotó stábbal arról, mi működött, mi nem.
H. A.: Folyamatosan egyensúlyoznunk kellett, mindig az adott nap eredményeihez képest átgondolni a következő tervét. Ez egy állandó figyelmet igénylő, folyamatos reflektálást igénylő munka volt.
Ebben az előadásban megkerülhetetlenek a vendégművészek fiziológiai problémái, amiket a próbafolyamatban sem lehetett figyelmen kívül hagyni.
M. CS.: A legelején kikérdeztük őket, illetve volt egy „megosztókör” a próbafolyamat elején, amikor mindenki elmondta, hogyan működik a teste, milyen problémái vannak, mi a betegsége. Ez nemcsak nekünk, hanem a táncosoknak is fontos információ volt, hogy ki merre, hogyan tud mozdulni, mi az, ami már fáj, mire kell figyelni. Az viszont, hogy a normatív testű emberekhez képest nekik más a logikus és az organikus mozdulat a fizikális lehetőségeik miatt, sok feladatot és mozgásképző gyakorlatot is inspirált.
H. A.: Érzékeny kérdések ezek, de beszélnünk kellett róluk, mert felelősséget rak rád, ha egy másik ember testével dolgozol. Tudnod kell, hol vannak az ő határai, meddig tudsz elmenni. És lehet, hogy a vendégművészeknek nagyobb fizikális nehézségeik vannak, de a mentális, fizikális kérdések ugyanígy felmerülnek egy normál testű előadónál is. Alapvetően is horizontálisan dolgozunk, most sem két csoportnak, hanem tizenegy egyenrangú, csak mozgásstratégiájukban különböző előadónak tekintettük őket.
A folyamatban mi jelentette a legnagyobb nehézséget, és mi az a tapasztalat, amit a normatív előadásokba is át tudtok vinni?
H. A.: Sokat beszéltünk arról, hogy a kortárs tánc magát befogadó, nyitott közegnek tartja. És persze az is, mert vannak produkciók, amelyekben normatív és nem normatív testű előadók, profik és amatőrök, különböző fogyatékossággal élők vesznek részt, és akár együtt is vannak a színpadon, de nem túl sok a példa. Eleinte küzdöttünk azzal, hogy mit jelent a színpadon egy nem normatív test egy átlagos testhez képest. De mivel nem azt kerestük, ki mekkorát ugrik vagy hányat forog, hanem azt, hogy mitől lebilincselő egy előadó egyénisége, hamar sikerült ettől elvonatkoztatni. Minden érvényes, amit a testétől függetlenül egy táncos megenged magának, és exponálttá tesz, ha előadóként a teljes személyiségével ott áll mögötte.
M. CS.: Nem küzdésnek mondanám, inkább úgy fogalmaznék, hogy át kellett gondolnunk az évek alatt kialakult munkamódszerünket. Azt, hogyan van egy próba felépítve, milyen időintervallumban zajlik, milyen struktúrát és hogyan pakolunk az előadókra, sőt akár azt is, hogy mi a koreográfia és mit jelent a megismételhetőség.
Brémában február 5-én, Budapesten február 11-én mutattátok be az előadást. Teljesen objektíven merem állítani, hogy a Trafóban tombolt a közönség, elképesztő siker volt a premier. Milyen volt ez a fogadtatás a németországihoz képest?
M. CS.: Körülbelül két éve nem játszottunk ennyi ember előtt. A táncosok nagyon-nagyon örültek, megjegyezték, hogy egy kicsit el vannak ettől szokva, amit teljesen megértek, mert én is ugyanezt tapasztalom, amikor előadóként színpadra lépek. Brémában a Covid-szabályok miatt csak félházzal, kilencven néző játszhattunk, ehhez képest Budapesten kétszáz-kétszázötvenen nézték az előadást. Ennyi ember energiája másképp érezhető a térben, de Brémában is komoly siker volt.
H. A.: Érzékeltem a táncosokon valamiféle extra energiát. Örömöt és elégedettséget láttam rajtuk, ami nemcsak az előadásnak szólt, hanem annak a számukra is teljesen új folyamatnak, amin együtt végigmentünk.
Előadásfotók: Jörg Landsberg
