„Soha nem fogalmaztuk meg egy területen sem a kizárólagosságra való igényünket” – fogalmazott arra a felvetésre, hogy az MMA-nak nem sikerült a kulturális szervezetek élére állnia. „A köztestületnek alkotmányos és törvényi jogai és feladatai vannak. Kiemelt pozíciónkat nekünk meg kell élni, másoknak el kell fogadni, már aki a magyar államiság keretei között éli életét, folytatja működését. Én itt nem érzek problémát: a szakmai-művészeti kapcsolataink széleskörűek, mi mindig a nyitott ajtók elvét vallottuk. Másfelől a köztestület a tagság közössége, nem szervezetek szövetsége, ezért is van létjogosultsága a civil szervezeteknek, azok szövetségeinek.”
A főtitkár hangsúlyozta: „kezdettől fogva tudatosan törekedtünk arra, hogy a financiális hátterünket ne a kulturális élet költségvetési forrásainak átcsoportosításával, hanem új források bevonásával biztosítsuk. Akadémiaként nem az a dolgunk, hogy az egyik zsebből a másikba helyezzük a forintokat, vagy az egyik tenyérből a másikba helyezzük át a marsallbotot. A feladatunk, hogy bővítsük a lehetőségeket.”
Arra kérdésre, hogy az akadémiának sikerült-e magáról lemosnia a politikai bélyeget, úgy felelt: „Szerintem soha nem is volt efféle bélyeg az akadémián. Közéleti felelősségvállalása az egyesületnek önkéntes volt, most alkotmányos, nem kormányzati szervként kötelességünk a társadalmi szerepvállalás. A Magyar Művészeti Akadémiát Makovecz Imre alapította, aki rendkívül karizmatikus egyéniség volt, nem olyasvalaki, akinek bárki megmondhatta volna, mit gondoljon a világról. Fekete György sem az a típusú ember volt, akinek a világlátása belesimult a mai magyar valóságba. Gondolja, hogy például Sára Sándornak nem volt karcos véleménye akár a saját értékvilágát megjelenítő politikai vagy gazdasági elitről? Vagy Jankovics Marcell belefeküdne egy szellemi Prokrusztész-ágyba?”
Hozzátette: az akadémia függetlenségével szemben legtöbbször az az érv merült fel, hogy melyik politikai kurzus idején vált alkotmányos intézménnyé. Ugyanakkor az elmúlt években az akadémia számos politikai intézkedést vitatott – vagy esetenként térített el –, amelyekkel a tagsága nem értett egyet – jegyezte meg.
A testület érdekérvényesítő képességéről úgy fogalmazott: sokat változott a megalakulásuk óta. „2011-12-ben a legtöbb szervezet, testület a helyét kereste az új alkotmányos rendszerben. Végignézhetjük, hogy hány intézmény alakult, vagy alakult át az elmúlt nyolc-tíz évben és közülük mennyi tudott stabilan, a küldetésének megfelelően működni.”
Úgy vélte: az MMA körül kizárólag politikai viták zajlottak, szakmai diskurzusok nem. „Soha nem esett arról szó, hogy a Nemzet Művészeinek kiválasztási folyamata művészeti-szakmai kiválósági alapon nyugszik-e, vagy hogy hány látogatója van a Műcsarnoknak, és milyen színvonalúak az ott látható kiállítások. Minderre azt szoktam mondani: csak az nem látja a működésünk eredményeit a művészeti programokban, műsorokban, kiadványokban, ösztöndíjazásban és más támogatásokban, aki nem akarja.”
A magyar kulturális élet megosztottságát firtató felvetésre elmondta: „a kulturális élet megosztottsága szerintem már nem élettel teli kétpólusúság. Bár a magyar társadalmat az elmúlt évszázadokban egy kettős struktúra jellemezte, a gyakran emlegetett népi-urbánus ellentét mesterségesen felerősített volt az önpozicionálás és a barát-ellenség csoportdinamika okán. Eszmetörténészként azt látom, hogy ennek a felnagyítása mindig politikai cezúrák idején volt erős önidentifikáló program. Harmadiknak így már nem jutott hely, közgazdasági értelemben kvázi monopol helyzetek alakulhattak ki.”
Kucsera Tamás beszélt a Színház- és Filmművészeti Egyetem körül kialakult helyzetről is.
„A demokráciában egyéni felelősségünk, hogy értelmiségiként miként járunk el, és szakmai kérdésekben hagyjuk-e aktívvá lenni politikai énünket. Amennyiben valaki összekeveri a beszédmódokat, helytelenül jár el.”
Az MMA főtitkára hangsúlyozta: e témában a vita már rég politikai síkra terelődött. „Nem látom, mitől kezdene el dübörögni a független, tőkeerős alapítványi rendszer a művészeti felsőoktatásban, miként számolhatna potens piaci jelenléttel, s az újtudás mint újtartalom sem az intézményfenntartás formájából jön létre. A kérdés személyes felelősségeket vet fel:
a mindenkori intézményi vezetés kooperatív módon járt el a mindenkori fenntartó felé?
Úgy vezette a rábízott nemzeti intézményt, ahogyan ezt elvárják egy hasonló helyzetű intézmény vezetőitől mondjuk Franciaországban? S a fenntartó valóban végignézte-e a szakmai és gazdasági beszámolókat, törődve azzal, hogy mi is történik az évtizedekig unikális zenei, színművészeti, képző- vagy iparművészeti felsőoktatási intézményekben? Megfogalmazta-e elvárásait, megtette-e a szükséges lépéseket, ha problémákat látott? Persze, mindenkinek egyszerűbb vitázni, mint a dolgát végezni.”
A kultúrharcról Kucsera Tamás Gergely úgy vélte, nincs itt az ideje. „Ahhoz én konzervatív vagyok, s már középkorúvá öregedtem, hogy a harmadik kormányzati ciklus idején előkerülő hivatásos forradalmárokat ne funkcionális diszfunkcióként értelmezzem. Napóleon, miután tiszti vizsgát tett, katonáskodott, még ha az elején csak laktanyában. Aztán jött a forradalom, s idővel hadapródból tábornok lett. Ez egy karrier, egy életút. Nem hétfőről keddre vagy novemberről januárra került a forradalmi csapatok élére.
Miközben egyre több, életpályája közepén lévő ember tölti be kiváló adottságainak köszönhetően tisztségét, az is látható, hogy sok állami intézmény élére érdemi vezetői, igazgatási tapasztalat nélkül kerülhetnek emberek. Ez utóbbi nem feltétlenül jó, hiszen már minden hadapródnak lett volna tíz éve arra, hogy amennyiben tehetséges, fegyelmezett és szolgálatát eredményesen ellátja, a ranglétrán felfelé lépdelve tábornok lehessen.”
A járványhelyzetről szólva hozzátette: a Magyar Művészeti Akadémia második számú vezetőjeként az a feladata, hogy megőrizze a kultúrára szánt források mértékét, de társadalomtudósként úgy látja: ha elhúzódik a járványhelyzet, az komoly áldozatokkal jár majd. Magyarország kivételes kulturális infrastruktúrával rendelkezik, és szerinte a sikerének kulcsa, ha ez fenntartható marad.
A kezdeményezésére alakult Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetről szólva elmondta: a cél, hogy a jelen alkotásai, társadalmi jelenségei felől igyekezzenek megközelíteni a klasszikus felvetéseket is. „Ha le akarom egyszerűsíteni, azt mondom: ne Kodálytól jussanak el Dubrovay-ig, hanem éppen fordítva. Ez szokatlan látásmód az elsősorban történeti megközelítésben gondolkodó-működő intézményekés szakemberek körében. Számos elmaradásunk van, melyeket pótolni kell, mert remek dolog merengeni Petőfi Sándorné, született Szendrey Júlia irodalmi munkásságán egy állami intézményben – s ebből kampánnyal megerősített kutatási programot csinálni –, ám akkoriban ugyanott egy bő évtized elteltével is dobozokban állt Határ Győző hagyatéka. Az államnak a finanszírozáshoz támpontokat és fenntartói preferenciákat is adnia kell az intézményei működtetéséhez.”
A teljes interjú az Országút oldalán olvasható.
Fotók forrása: Magyar Művészeti Akadémia
