Hogyan ismerkedtetek meg egymással?

Seleljo Erzsébet: A Zeneakadémia doktori iskolájában, az egyik doktoranduszkoncert tematikája Éjszaka a zenében volt, én pedig szerettem volna javasolni Bumcke Notturno című darabját is ebbe a műsorba. Sok időbe telt, míg összeszedtem a bátorságomat, hogy felkérjem Anasztáziát a közös játékra, de igennel válaszolt. Ezt a darabot, amivel a közös történetünk indult, most a februári koncerten is előadjuk.

Nem szokványos hangszerpárosítás a szaxofon és a hárfa. Nehezebb megtalálni, hogy mit lehet játszani rajta?

Razvaljajeva Anasztázia: Természetesen, de ez minden, a klasszikustól kicsit is eltérő duó esetében így van. Miután feltérképeztük, mi a választék – Gustav Bumcke, Ida Gotkovsky, Maurico Kagel –, elhatároztuk, hogy saját átiratokat készítünk, és kortárs zeneszerzőket kérünk fel, hogy komponáljanak nekünk. Ez a szokásunk a mai napig megmaradt.

Van kortárszenei ideálotok? Van olyan stílus, ami hozzátok kifejezetten közel áll?

R. A.: A kérésünk csak annyi hozzájuk, hogy komponáljanak, mert szeretnénk minél többféle darabot játszani. Az újdonság erejét, a pionír szellemet keressük ezekben a darabokban, ezért is szeretem jobban az „újzene” kifejezést a „kortárs” zenénél. Sokféle tapasztalatunk volt zeneszerzőkkel. Volt, akivel hangról hangra haladtunk, együtt kutatva, milyen hangzási lehetőségek vannak a hangszereinken.

S. E.: És volt olyan, aki már a kész darabbal jelentkezett. Amikor új művet tanulunk, minél nyitottabban próbálunk hozzáállni, de aztán van úgy, hogy valamelyik jobban a szívünkhöz nő, és sűrűbben tűzzük műsorra. Prózaibb okai is vannak, hogy mikor mit játszunk. Sok függ a termek akusztikájától, az alkalomtól, a közönségtől.

De nemcsak új műveket játszotok, hanem átiratokat is. Olyankor a muzsikus maga is alkotóvá válik?

R. A. : Nem alkotó, nem ezt a szót használnám. Inkább fodrász.

S. E.: Rengeteg zene van, amit nagyon szeretnénk eljátszani, de nem a mi hangszereinkre írták őket. Ezekből a vágyakból lesznek sokszor az átiratok. Ha van kész átirat, azt tanuljuk meg, ha nincs, sajátot készítünk. Nincs biztos recept: ha szerencsénk van, működik az átirat, de ez mindig csak idővel derül ki, néhány koncert után.

Ahogy néztem, szinte minden zenei korszakból akad valami.

S. E.: A bécsi klasszika szinte kimarad, miattam. Szerintem a szaxofon hangja nem elég áttetsző és könnyed Haydn és Mozart zenéjéhez. Más hangszerösszeállításban tud működni a dolog, például vannak szaxofonkvartettek, amelyek fantasztikusan játszanak Haydn-vonósnégyeseket. A mi párosításunkban jobban szólnak a reneszánsz, a barokk és a romantikus művek.

Miben más klasszikus zenét játszani szaxofonon, mint jazzt?

S. E.: A szaxofonról mindenkinek a jazz jut eszébe, pedig a feltalálója, Adolphe Sax klasszikus hangszernek szánta, hogy átmenetet képezzen a szimfonikus zenekarban a fa- és a rézfúvók között. A 20. században aztán utat talált a jazz felé, a mai napra pedig teljesen szétvált, hogy ki melyik műfajt űzi. Nagyon kevesen művelik magas szinten mindkettőt, ilyen például Branford Marsalis.

Én csak kicsit tanultam jazzt, de lelkes hallgatója vagyok. Azt a kicsi tudásomat viszont tudom kamatoztatni, amikor crossover darab kerül az utamba. Visszatérve a különbségekre, másfajta ötvözetből készül és más fúvóka és nád tartozik a komolyzenészek és a jazzisták szaxofonjához, más a szájtartás is. A klasszikusban a nagy hangterjedelem, a széles dinamikai skála és a kiegyenlített hangszín számít fő erénynek, a jazzben pedig a nagy, magvas és lehetőleg egyedi hang.

Alig néhány éve oktatnak itthon klasszikus szaxofont. Te hol tanultál?

S. E.: A kilencvenes évek végén néhány klarinétművész-tanár, akik szaxofonnal is foglalkoztak, megalkották a hozzá tartozó zeneiskolai tanmenetet, és elindult egy konzis osztály. A konzis osztályból kettő lett, 2007–2008 tájékán pedig Debrecenben elindult egy főiskolai képzés is Puskás Levente vezetésével. Én a gimnázium után a Weiner konziban tanultam, és bár mondogatták, hogy lesz főiskolai képzés itthon, nem tudtam várni. Londonba mentem tanulni a Királyi Zeneművészeti Főiskolára, aztán Bécsben a MUK-on is eltöltöttem egy évet posztgraduális képzésben.

Amikor hazaérkeztem Magyarországra, idegennek és elveszettnek éreztem magam. Hiszen azokat az éveket, amelyek alatt a zenészek az egyetemen kapcsolatokat és zenészbarátságokat építenek, én külföldön töltöttem. 2010-ben doktori képzésre jelentkeztem, a doktori tanács engedélyével, mivel abban az időben még nem volt szaxofonképzés a Zeneakadémián. Végül felvételt nyertem, és a képzés rendkívül hasznos volt, mert hiába a külföldi évek, a hazai kulturális életről, a magyar zeneirodalomról itt tanultam a legtöbbet.

A hárfával kapcsolatban is sok sztereotípia van. Milyen utat láttál magad előtt a pályád elején?

R. A.: Utólag látom az utat, de akkor csak mentem.

Vitt a szimatod?

R. A.: A mohó kíváncsiság és a tanulásvágy vitt, úgy éreztem, minden megtanult darabbal több leszek. Csak utólag látom azt, hogy miért kamarazenélek annyit vagy miért vágok bele szokatlan projektekbe.

Te hogyan gondolsz a hangszeredre?

R. A.: Egyszerűen. Ez egy eszköz, amit sokféleképpen lehet használni, és mindig lehet újat felfedezni rajta és általa.

Tíz éve játszotok duóban. Ha jól sejtem, egymás hangszeréről is sokat tanultatok.

R. A.: Számomra a szaxofon szorosan kapcsolódik Erzsi személyéhez, hiszen néhány kivételtől eltekintve vele játszottam a legtöbbet. Az ő személye iránti szimpátia alapozott meg mindent. Általa ismertem meg a szaxofont, és cseppenként tanultam meg azt, amit tudok erről a hangszerről.

S. E.: Előttem a mai napig őrzi a misztikumát a hárfa, mindig is elvarázsolt a hangja. Ősi, mély gyökerekkel rendelkező hangszer, szemben a fiatal találmánnyal, amin én muzsikálok. Ami a kettőben közös, az az, hogy erősen sztereotipizált hangszerek.

Hogyan fogadják a hallgatók a kettősötöket?

S.E.: Csak kedves visszajelzéssel találkoztunk az évek alatt, de az feltűnt, hogy látatlanban az emberek nehezen szavaznak bizalmat annak, ami szokatlan. Nem mindig könnyű elérni, hogy azok, akik még nem hallottak minket, beüljenek a koncertjeinkre. Hiszen aki Debussyt akar hallgatni, valószínű, hogy inkább egy zongorista hangversenyére megy el, és szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy ez hárfán és szaxofonon is működhet jól. Az emberek gyakran a megszokott és ismert művek előadásait részesítik előnyben. Én is úgy gondolom, hogy Beethoven-szonátákat jó meghallgatni újra és újra, de érdemes bizalmat szavazni a szokatlannak is néha. Mi pedig igyekszünk áttörni ezeket a falakat, akkor is, ha nehéz.

Ez egy bizalmi kérdés, nem? Hiszen ha az Eroica-szimfónia van műsoron, azt már ismerem, tudom, hogy jó lesz. De egy ismeretlen szerzőnél nem lehetek ebben biztos.

R. A.: Igen, az ember szeret biztosra menni, és hát annyi a koncert, ami közül választani lehet! Van, aki mindig a számára megszokott formát és tartalmat fogja választani, mert ebben nem akar kísérletezni, de ez nem is baj, mert nem vagyunk egyformák.

A mi dolgunk az, hogy a legjobb tudásunk szerint csináljuk azt, amiben hiszünk.

Az utóbbi időben a klasszikus zene újra termékeny kapcsolatba lépett más műfajokkal, főként a világzenével. Mi erről a véleményetek?

S. E.: Azt hiszem, mindketten másféle választ adunk. Amikor hazakerültem, mindig megkaptam a kérdést, hogy jazzszaxofonos vagyok vagy klasszikus klarinétos, aki a szaxofonnal próbálkozik. Nem lehet mindkettőt jól csinálni, és én úgy éreztem, a boldogulásom egyetlen módja, ha kiválasztom a klasszikus vonalat, és nem térek le róla.

R. A.: Abban igaza van Erzsinek, hogy mindent nem lehet jól csinálni. Nekem azonban mindig is voltak kirándulásaim más ösvényeken, nem vagyok egy keményvonalas klasszikus hárfás. Kamaszként volt egy metálegyüttesem, aztán a Deti Picasso nevű örmény együttesben elektromos hárfán játszottam, a tavaly lemezen is megjelent Debussy NOW! projektben pedig Debussy-dalok témáira improvizálunk Harcsa Veronikával és Fenyvesi Mártonnal. Mindezekből olyan pótolhatatlan tapasztalatok származnak, amelyek folyamatosan bővítik a klasszikus hárfás eszköztáramat.

Mi az, ami közös?

S. E.: A lázadás közös. És a minőségi munka, az önreflexió, a folyamatos fejlődésre való törekvés.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu