Bár sokak számára evidencia, de gyorsan ismételjük át az alapokat. A Színház- és Filmművészeti Egyetemen 2003-ban, Horvai István és Máté Gábor osztályában tizennégyen végeztek. A következő három nyáron létrehoztak olyan produkciókat, amelyekben bár megjelentek a saját életükből vett epizódok, de a dramaturgiai vázat vagy létező irodalmi szövegek, vagy dalok adták. 2007. augusztus 9-én a Zsámbéki Színházi Bázison azonban elkezdődött valami egészen különleges: egy 14 nyáron át tartó, évenként mindössze néhány alkalomra korlátozódó színházi projekt, amelyben a csoport tagjainak az életét vitték színre úgy, hogy évenként egy személyre koncentráltak. És ezt a vállalást minden körülmények közt, makacsul végigcsinálták. 2020 a koronavírus-járvány miatt kimaradt, így 2021. augusztus 8-án a Benczúr Ház kertjében ért véget a sorozat.
Gyárfás Dorka és Somos Ákos interjúkötete nem csupán lezárja a sorozatot, de a magánéletin túl színházi, sőt társadalmi kontextusba is helyezi.
Ebben nem ők az elsők, de tény, hogy az egyes előadásokról született írások – műfajtól függetlenül – túlnyomó többségben megálltak a privát referenciák felemlegetésénél, mintha az előadások kizárólag autobiografikus olvasatot engedtek volna, fel sem tételezve más értelmezési keretet. Pedig már a kezdettől lehetett volna az alanyhoz választott színházi forma felől nézni, ahogy pedig telt az idő, távolodtak az egyetemi évek, lettek a közreműködők tapasztaltabbak és/vagy ismertebbek színészi és civil életükben, úgy tágult a blende, és tolódtak az előadások az egyeditől az általános felé, kerültek a hangsúlyok az aktuális címszereplő életéről a közérzeti és közéleti látleletre.
Gyárfás Dorka és Somos Ákos kikerülik a „te/ti tényleg…?” jellegű kérdések csapdáit, nem a bulvárnak dolgozva rajzolják a pályaképeket és idéztetik fel mindenkivel az előadások létrejöttét. A kötet interjúinak sora Máté Gáborral kezdődik, a színészek pedig abban a sorrendben követik egymást, ahogy az előadások létrejöttek. Nem maradt ki senki, Száraz Dénes és Fenyő Iván sem, akikről készült előadás, de már korábban elhagyták a csapatot.
A beszélgetésekben nem csupán az az izgalmas, hogy ki mire és hogyan emlékszik, s ezekből az emlékpuzzle-darabkákból, a különböző részinformációkból és véleményekből milyen történet áll össze.
Ha mikroszinten, külön-külön vizsgáljuk az előadásokat, azok Járó Zsuzsától Jordán Adélig minden évben alapvetően egyetlen ember portréját rajzolták meg. Igaz, volt abban csavar, nem is kicsi. A címszereplőről sosem realisztikus (ön)arckép készült, hanem egy több életkori és/vagy helyzeti perspektívát egyidőben egymásra kopírozó műalkotás. Emiatt érdekes, hogy ezekben az interjúkban ki mennyit mutat meg magából, mit kínál fel a személyiségéből a közönségnek, a kérdezőnek meg az olvasónak – akik nagy valószínűséggel korábban nézők voltak, így magukban össze tudják vetni az interjút és az előadást – az alcím szerinti élveboncolásra.
Jó kézbe venni a könyvet. Stílusos a kiállítása, megfelelő a képek és a szöveg aránya, a betűméret, az elrendezés, a kiemelések (jegyezzük fel: Rochlitz Vera tervezte és tördelte), de túl sokat nem szabad lapozgatni, mert hamar szétesik. Szellemesek a lapszéli rajzok, amelyek az adott interjúalanyhoz és/vagy a róla szóló előadáshoz kapcsolható tárgyakat ábrázolnak, és jó ötlet, hogy minden interjú végén van egy Máté Gábor-komment (-naplórészlet?), ami az előadás létrehozásának körülményeire vonatkozik.
A kihajtható borítón a sorozat létrehozóitól és az azt követő kritikusoktól származó idézetek olvashatók. Ha egybeolvasom őket, nem tűnnek egyetlen gondolatfolyamnak, ezért zavaró számomra az elrendezés. Szerencsésebbnek tartottam volna, ha az alkotói és a szemlélői oldal, a belső élmény érzetmondatai és a külső nézőpont értékelő, igazoló, hitelesítő állításai elkülönültek volna.
Remek munkát végzett a képszerkesztő is, Ilovszky Béla és Dömölky Dániel előadás- és egyéb fotóiból olyanokat sikerült kiválogatni, amelyek valóban sűrítik a színpadi vagy privát pillanatot. Ez már csak azért is elismerésre méltó teljesítmény, mert képből biztosan jóval több volt, mint kritikából. A belőlük kiemelt mondatok nagy része viszont lóg a levegőben. Ahelyett, hogy atmoszférát teremtenének és megragadnák az adott előadás alaphangnemét – mint Koltai Tamásé Száraz Dénesről: „A kitűnő társaság nagyvonalú iróniával és karcos szeretettel bánik a volt osztálytárssal” –, hol semmitmondóan általánosak, hol meg annyira konkrétak, hogy csak annak jelentenek bármit, aki ott ült a nézőtéren. Igaz – és most visszaugrom képletesen egy mezőt –, a képek megsegítik az értelmezést.
Az előadásokat egyetlen nagy sorozat darabjaiként nézve azonban egyszerre árnyalódik és kitágul a kép. Az AlkalMáté Trupp története
nem csupán egy osztálynyi színész színházi szocializációjának, hanem egy generációnak a felnövéstörténete is, amelynek hátterét az 1970-es évek közepétől napjainkig tartó időszak Magyarországa adja.
Ahogy említettem, ez az a szempont, amely műfajtól függetlenül többnyire hiányzott az AlkalMáté-előadásokról szóló írásokból. A kötet szerzőpárosa azonban már az előszóban leszögezi, ők ebből a perspektívából vizsgálódnak, nekik ez a fő vállalásuk.
És ezt sikerrel teljesítik, köszönhetően annak, hogy Gyárfás Dorka és Somos Ákos nemcsak a sajtókérdéseken lépnek túl – aminek logikus következményeként a válaszok is egészen más minőségűek –, hanem az osztályfőnökön és a tanítványokon is. Az ajánló előszót (spoiler nélkül rögzítve: nem véletlenül) Mácsai Pál írta, és megszólaltatják Dargay Marcellt, Izsák Lilit, Kálmán Esztert és Orlai Tibort, az előadások zenei és látványvilágának létrejöttében elengedhetetlen szerepet játszó alkotótársakat és a producert. Ők nem voltak a közösség számára ismeretlenek, de a szövetségkötésnél nem voltak jelen, kívülről érkeztek, így egészen más helyzetből tekintettek a részekre és az egészre, általuk pedig új szempontokkal gazdagodott a történet. A kötet így nem csupán a legvérmesebb rajongókhoz szól, de akár népszerű színház- és társadalomtörténeti referenciaműként is felkerülhet a polcokra.
Nyitókép: Park Könyvkiadó/Németh Dániel
