20 évvel ezelőtt a Szegedi Kortárs Balett előadásában láttam először Barta Dórát táncolni. Meghatározó élmény volt. Hat éven át vezető táncosnőként lépett a deszkákra, és játszotta a társulat darabjainak kiemelkedő női alakjait. Aztán megalapította a Badora Társulatot, magán balettiskoláját, vezette az egri Gárdonyi Géza Színház tánctagozatát, létrehozta az Erlau Táncfesztivált, rendszeresen oktat a Magyar Táncművészeti Egyetemen, ma pedig a kecskeméti Katona József Nemzeti Színház tánctagozatának vezetője.

Nagyon komoly pálya áll mögötted, sok sikerrel, megpróbáltatással. Ezekre visszatekintve a kisfiadnak egyengeted az útját a színház világában, vagy inkább félted ettől a hivatástól?

Sikeres pályát érzékelek magam mögött, ami ajándék, és hasonló élményt nem vennék el a kisfiamtól. Ennek ellenére, ha dönteni kellene, nem feltétlenül a táncos pálya irányába terelném. Ennek nem lélektani, hanem technikai okai vannak. Bár úgy gondolom, művészként élni páratlan és gazdagon eseménydús létezési forma, a társadalmi beágyazódása és megítélése, mondjuk úgy, hogy a rangja, napjainkban nem igazán az értékének megfelelő.  A kiteljesedés lehetőségét igen, az általános köztudatba oltott helyének érzékelését nem kívánnám neki. Ami valószínűleg az ő kiteljesedésének idején is még így lesz. Ezért állnék szívesebben egy olyan karrierválasztás mellé, amiben több a presztízs és a helyén kezelés lehetősége. Voltak idők, amikor táncművésznek lenni felemelőbb érzés volt.

Jelenet az Anna Karenina darabból
Fotó: Gyenes Kata

Például amikor kislány voltál? Ezért engedte a családod, hogy 11 évesen Egerből Budapestre, a Balettintézetbe menj?

Bármilyen furcsa, nem szántak erre a pályára, és nem akartam balerina lenni. A barátnőm – akivel együtt jártam tornázni – felvételizett az intézetbe, és gondoltam, én is megpróbálom. Ő az első rostán kiesett, engem felvettek. Nagyon sokan próbálkoztak, és kevesen maradtunk. Azt éreztem gyerekként, hogy ez nem az a pillanat, amikor meghátrálhatok, vagy elengedhetem a különleges lehetőséget. A felnőttéválás momentuma volt. Nem tudtam, hova jövök, mi történik majd velem, de könnyen beilleszkedtem a rendszerbe. Innen visszatekintve: sok bátorság és erő kellett a szüleimnek ahhoz, hogy elengedjenek. A balettintézeti évek alatt sok mindent kellett egyedül megoldanom, gyakran volt honvágyam, és ha igazságtalanság ért, az nagyon nyomasztott. A sok munka és áldozat viszont soha nem zavart. Valahol szívből jövően megértettem, hogy ez a szakma ezzel jár.

Egri lánykából azután ismét egri lányka lettél.

Valószínűleg a szülővároshoz való kötődésem vitt haza, vagy, hogy nem tudtam kitejesedni Egerben amiatt, hogy hamar elmentem. A balettintézeti évek után a Budapest Táncszínháznál folytattam az iskolát kiegészítő tanulmányaimat, eközben elkezdődött a táncos életutam is. Nagyszerű mesterektől tanulhattam, új tendenciákra nyitott szakmai műhelyben. Hazajártam Egerbe tanítani. Segítettek ugyan a szüleim, de aki 12 évesen már fizetést kap A diótörőben való fellépésért, az megszokja, hogy öneltartó. Szinte minden este hazajártam, másnap reggel pedig az 5.45-ös busszal mentem vissza Pestre, hogy 10-kor kezdeni tudjak a próbateremben. Elég intenzív, hosszú időszak volt. Az egri oktatói munkámból végül alakult egy iskola, ami azóta is, több mint két évtizede működik. Amikor a Szegedi Kortárs Baletthez szerződtem, akkor is hazajártam tanítani, és egy olyan vezetőre bíztam az intézményt, aki az első pillanattól kezdve mellettem volt. Sok növendékemmel a mai napig tartom a kapcsolatot.

Kecskemét City Balett
Fotó: Dömölky Dániel

A Szegedi Kortárs Balettnél komoly ismertségre és elismertségre tettél szert.

Juronics Tamás hívására szerződtem oda egy olyan időszakban, amikor egyébként erőteljesen kacsingattam külföld felé. Szerettem volna olyan vezető nyugat-európai együtteseknél tapasztalatot szerezni, amelyek az álmaim voltak. A szegedi meghívás azonban sok kihívást tartogatott: az a munkaidőszak tett művészileg valóban felnőtté. Meglehetősen technikás típusú táncosnő voltam: mint egy élsportoló, minden nap jobb akartam lenni, a saját korlátaimat ledönteni. Apró célokkal léteztem: minden nap úgy akartam lefeküdni, hogy a következő nap meglegyen, amit kitűztem magamnak. Ez a technika kristályosítása iránti szenvedély végigkísért a pályámon.

A színpadi lét átszellemült, mély tónusát a szegedi időszak alatt tudtam igazán megélni, mert olyan feladatokat kaptam, Tamás olyan szerepeket bízott rám, hogy erre minden lehetőségem adott volt. Kifejező szabadságot kaptam tőle, színházi élménnyé tudtam tenni a technikai tudást. A táncszínház valódi formáját tettem magamévá, amelyhez azóta is ragaszkodom, így érzem teljesnek. Az igazi éteri kapcsolódás a nézővel az, ha szavak nélkül üzensz neki, „beszélgetsz” vele, ha gondolat van a mozgás mögött. Ennek hiányában pusztán formai látványosságról beszélünk. Abban is sok szépség van, hiszen kihívás a testnek, de az igazi élmény megszólítani a nézőt, szavak nélkül kommunikálni vele. Lehet érezni a nézőtér és a színpad közt kialakult kapcsolódás minőségét, hogy ebbe bele tudsz-e nyúlni a színpadról.

Különös érzés lehet.

Amire figyelsz, tudod fejleszteni. Amit tudsz fejleszteni, egyszer csak a tiéd lesz, és talán uralni tudod. A színházban számomra ez a legérdekesebb. A táncművészet a jelennek szól. A táncművészt nézni kell, amikor dolgozik, amikor alkot. Ha elmúlik a pillanat, az számára már a múlt. Nehéz, rövid, nem túl kegyes pálya. A gyönyörűsége pont ez a kommunikációs lehetőség, ami éterivé, egyedivé teszi az összes többi műfajhoz képest. Talán a legnagyobb üzenőfal a testedet, lelkedet, arcodat mutatni. Nagy lehetőség!

Bolero (próba)
Fotó: Krüzsely Gábor

A te üzenőfaladon mindig azt látom, hogy bármihez nyúlsz, kinccsé válik a kezeid között. Hiába értek kudarcok, mindegyikből felálltál, sikeres vagy a magánéletben, munkában egyaránt.

Úgy vált égi adománnyá a karrierem, hogy nagyon sokat dolgoztam érte. Amikor Szegedről eljöttem, egyúttal a színpadnak is búcsút intettem, ami egy táncművész életében fontos pillanat. Folytathattam volna még, de fura módon könnyedén elengedtem. Ezért vagyok hálás minden lehetőségért, amelyet kaptam, mert így megadatott, hogy teljesnek élhessem meg a színpadi létemet. Persze időnként még táncoltam, de elkezdett izgatni a tánc más aspektusú, jóval komplexebb működése: az alkotás. A változás nekem lendületet ad.

Badora nevű saját társulatodat hol hoztad létre? Hova mentél tovább Szegedről?

Vissza Egerbe, és az ottani színházban életre hívtam, hívtuk a tánctagozati formát. Nem csupán alkotni lehetett, a frissen alakult táncegyüttes markáns része lett a teátrum strukturális működésének. Szakmailag erős műhely jött létre, izgalmas darabok születtek karizmatikus, érett művészekkel, akik mai napig a magyar táncélet meghatározó alakjai. Amikor ennek vége lett, a Badora Társulattal Budapesten egy független, projektszerű színházi létezés várt rám. Később a kecskeméti Katona József Színházban, a mára már nemzeti minősítéssel büszkélkedő intézményben szintén tánctagozati forma létrehozására kaptam lehetőséget. Lényegében az egrihez hasonló jellegű volt a feladat: színházon belül a zenés darabokat is kiszolgáló, jó minőségű egységet és egy saját profilú táncegyüttest működtetni egyszerre. Kecskemét City Balett néven kezdtük el a működésünket. Továbbra is érdekelt ez a létezési forma, hiszen ebben a kombinációban, rendszerben hiszek, ha a műfajunk színházi tagozódásáról van szó.

Megkedvelted Kecskemétet?

Kimondottan! Befogadó, nyitott város, sok barátunk lett. Mivel közel van a fővároshoz, van egyfajta könnyedsége, nem zár el az ottani lehetőségektől. Családi élet szempontjából is ideális. Mióta itt vagyunk, egészen másként néznek a táncművészetre Kecskeméten. Más a megítélése. Hiszek abban, hogy sok emberben nagyot fordítottunk: eddig féltek a tánc értelmezésétől, nem akarták nézni, azonban minden fórumot megragadtunk, hogy rávilágítsunk a műfaj különlegességeire. Általunk megismerhetik a nézők a kulisszatitkokat, ami nem csupán abból áll, hogyan tréningezik egy táncos, hanem hogy ki ő valójában, mi az oka az ilyen irányú elmélyülésének, és mit akar kifejezni a testével. Muszáj, hogy a táncművészet olyan módon kommunikáljon, hogy ne a távolságot növeljük, hanem a megértését és a nyitottságát támogassuk. A kecskeméti létezésem sok ilyen tapasztalatot ad, és jó mutatói vannak. Amikor egy vidéki, tánctagozat jellegű műhely bérletes, 24. előadásán a pótszéken is ülnek, az azt jelenti, hogy a munkánkat elfogadják.

Fotó: Dömölky Dániel

Nálatok a tánc közös családi műfaj. A párod, Katonka Zoltán szintén táncművész, fénytervező és koreográfus.

Igen, bár a kisfiam nem hiszem, hogy erre a pályára lép. Viszont szeretném, ha a művészetekhez úgy viszonyulna, akárcsak mi. Az ő születése után nem sokkal kezdtem építeni a Kecskemét City Balett alapjait, úgyhogy a „gyerekeim” egyidősek. Hasonló indíttatású és fontosságú lett az életemben a kecskeméti együttes, mint a családom. Nem tudom pusztán szakmai kihívásnak tekinteni. Zolival bízunk egymásban, szeretünk együtt dolgozni, fontos az egymásra ható véleményünk, azonban meghagyjuk egymásnak a döntés szabadságát. Erős, jól működő hármas szövetségünk van.

Kiemelt fotó: Dömölky Dániel képe