Az ókortól egészen máig változott a társadalom hozzáállása, gyakran próbálták üldözni, még gyakrabban megtűrték. A felismerés azonban időben megszületett: csak akkor lehetséges szigorú egészségügyi szabályok közé szorítani a prostitúciót, és háttérbe szorítani feketén vállalt szexuális munkát, ha létezik legális formája.
Habár sokan úgy vélik, Babilonban szakrális tevékenységként jelent meg a prostitúció, Martha T. Roth asszirológus Házasság, válás és prostitúció az ókori Mezopotámiában című tanulmányában kifejti, nincs okunk feltételezni, hogy ez egy valóban létező jelenség volt. Hérodotosz beszámolói szerint „a babülóniak legrútabb hagyománya a következő. Minden itt született nőnek életében egyszer le kell telepednie Aphrodité szentélyében, s odaadnia magát egy idegen férfinak.” Roth hozzáteszi, Hérodotosz úgy fogalmaz, nem Babilonról ír, hanem mindenről, ami nem görög – tehát amivel szemben a görögök meghatározták magukat. Egyetlen ügyről tudunk a babiloniak esetében, amikor a szakrális prostitúció valóban létezett: Kr. e. a III. évezred végén az ēntu-papnő részt vett a király és az Inanna istennő közötti szent nászban, ezzel is biztosítva a hatalom legitimitását.
Ettől függetlenül a prostitúció intézménye szakralitásmentesen ugyan, de létezett. A mezopotámiai jogi szövegekben is csak egy helyen található meg a prostitúció, egy Inannához címzett dalban: „ha a falnál állok, egy sékel, ha lehajolok, másfél sékel.”
Az ókori Izraelben mindennapos foglalkozásnak számított a prostitúció, az Ószövetségben is több helyen megjelenik: „Júda meglátta [a nőt], és paráznának gondolta, mert eltakarta az arcát.” Az ókori Görögországban nők és férfiak egyaránt foglalkoztak prostitúcióval, megkülönböztető ruhát kellett viselniük, és adót kellett fizetniük. Gyakran lenézték őket, kivéve az örömlányok egy elit rétegét, a hetérákat, akik emellett zenészként, táncosként és társaságként is szolgáltak. A Kr. e. VI. században Szolón létrehozta Athén első bordélyházát, az itt tevékenykedő hetérák pedig híresek voltak műveltségükről. Egy ilyen kurtizán akár befolyásra és hatalomra is szert tehetett. Hasonlóan működtek, mint a gésák vagy az indiai tawaifok.
Rómában társadalmi rangtól függetlenül mindenki szabadon fogadhatott prostituáltakat. Jelentős szerepet játszottak néhány vallási rítusban, különösen áprilisban, a Veneralia idején. Habár a szexuális szolgáltatások vétele elfogadott volt, a prostituáltakat nem igazán fogadta be a társadalom, nagy részük szolga vagy korábbi rabszolga volt. A prostituáltak bordélyokban – a bejárat fölött phallus jelezte az épületet – és fürdőkben működtek törvényszerűen, de kocsmákban is megtalálhatók voltak. A birodalom terjeszkedésével előfordult, hogy azért hoztak szolgákat az országba, hogy aztán prostituáltként dolgozzanak.
A császárok közül elsőként Caligula legalizálta a legősibb mesterséget különadóval.
A 7. században Mohamed próféta kinyilvánította, hogy a prostitúció bűn, így a muszlim országokban mindez nem terjedt el, bár a szexuális rabszolgatartás – háremekben – elfogadott és elterjedt volt.
A középkorban az egyház tiltotta a házasságon kívüli szex minden formáját, ettől függetlenül létezett a prostitúció. Szent Ágoston úgy vélte, hogy ha a prostitúciót elnyomják, akkor a szenvedélyek ereje pusztít majd el mindent.
590 környékén I. Rekkared nyugati gót király betiltotta a prostitúciót, az azt igénybe vevőket viszont nem büntették. Az egyház nem tiltotta, megtűrte, a vélt kiváltó okok ellen azonban felléptek. Ilyeneknek tartották az ókori cirkuszokat és színházakat is.
A 12. század környékén Mária Magdolna példájával igyekeztek jobb útra téríteni a prostituáltakat, külön házakat létrehozva a társadalomba visszatérni kívánó örömlányoknak. A prostituáltak követték a nagyobb társadalmi eseményeket, egyes beszámolók szerint az 1414-es konstanzi zsinaton ezer prostituált nyüzsgött a városban, de a vonuló seregeket is százával kísérték a kéjnők. Az örömlányok a városfalon kívül űzhették mesterségüket – mert erre a területre nem terjedtek ki a városok szabályai –, illetve előfordult – Németországban és Franciaországban –, hogy az önkormányzatok erre a célra utcákat jelöltek ki, majd a bordélyházak elterjedésével pedig könnyebb volt betiltani az ezeken kívül zajló tevékenységet.
A nápolyi szifiliszjárvány 1494-es kitörésével (mely végül egész Európán végigsöpört) a bordélyházakkal és örömlányokkal szemben is keményebben lépett fel a hatalom, ahogy a reformáció megjelenésével is megfigyelhető egy bordélybezárási hullám, főként a német területeken. Ez azonban sok esetben nem jelentette a piroslámpás házak tényleges felszámolását, a hatóságok szemet hunytak afölött, ha titokban folytatták a tevékenységet.
Nem szabad elfeledkeznünk a kurtizánokról sem, akik a reneszánsz Európában dolgoztak. Olyan értelemben prostituáltak voltak, hogy a szex a szolgáltatás része volt, azonban egyszerre társalkodónőként is felléptek. Jól öltözöttek és tájékozottak voltak a világ dolgait érintően. A gésák hasonlóképp társalkodónőnek számítottak. Rendkívül műveltek voltak, zenéltek, táncoltak és énekekeltek, az irodalom és a költészet terén is komoly elvárásoknak kellett megfelelniük, emellett szexuális szolgáltatást is nyújtottak.
Megesett, hogy a prostituáltak külön céhet alapítottak, például Nürnbergben. Minden évben bordélykirálynőt választottak, afféle elöljárót, aki felesküdött a nem céhbeli (tehát illegális) örömlányok üldözésére is. A bordélyokat szigorúan szabályozták, vasár- és ünnepnapokon zárva kellett tartaniuk.
A Mária Terézia által kibocsátott büntetőkódex, a Constitutio Criminalis Theresiana is külön rendelkezett a prostituáltakról, komoly testi fenyítést helyezett kilátásba. Üldözte az utcai kéjelgést, és azokat a kocsmákat is bezáratta, amiknek ablakai nem az utcára néznek – mindez nem segített megakadályozni a szifilisz terjedését, 1776-ra már két bécsi kórházat kellett berendezni a vérbajos betegeknek.
A francia forradalommal a prostituáltak is polgári jogokat szereztek, dekriminalizálták a prostitúciót, de a rendőrök továbbra is letartóztatták az utcán magukat áruló örömlányokat, 1793-ban pedig be is tiltották ezt a kereseti forrást. Néhány évvel később elrendelték, hogy össze kell írni a párizsi prostituáltakat, 1802-ben pedig törvénybe iktatták a kötelező egészségügyi szűrést, majd 1804-ben legalizálták a bordélyházakat. Akkoriban minden prostituált hetente kétszer járt egészségügyi szűrésre. Ezt egyébként a nők megalázónak tartották és irtóztak tőle. 1831-re több mint háromezer örömlányt írtak össze a francia fővárosban. 1911-re engedélyezték a randevúházakat, ahova dolgozni jártak az örömlányok.
Naponta negyvenezer kliens kereste fel ezeket a helyeket.
A 19. század során Angliában is hasonló rendeleteket hoztak – elterjedt a prostituáltak kötelező orvosi vizsgálata. Habár ekkoriban a britek elkezdték a társadalom szegregációját Indiában, a bordélyházak továbbra is tele voltak indiai nőkkel.
Az első világháború ezen a téren is változást hozott: az otthon maradó nőket folyamatosan hűségre biztatták, ellenkező esetben támogatások megvonásával fenyegetőztek, míg a férfiak számára a német katonaságban óvszereket osztottak, és ellenőrzött bordélyházakban múlathatták az időt.
A kommunizmus alapeszméi szerint a prostitúció a nők kizsákmányolása – Engels szerint a házasság is az –, emiatt a szocialista vagy kommunista országokban igyekeztek visszaszorítani, de a gyakorlatban – ahogy az elmúlt pár ezer évben – továbbra is fennmaradt.
A prostitúció manapság ismert jogi szabályozásai a 20. század végén terjedtek el, holland és svéd modellnek nevezik. Előbbi nem kriminalizál, abból indul ki, hogy a prostitúció nem illegális és nem immorális, csak akkor, ha valamilyen illegális tevékenység (például feketemunka, emberkereskedelem) társul hozzá. Eszerint a prostituáltak bejegyzett vállalkozók. A svéd modell arra épít, hogy a prostituáltakkal történő aktus nem konszenzuális, hiszen pénzért történik. Éppen ezért az örömlányokat nem büntetik, csak a kuncsaftokat. A svéd modellben mérhetően csökken a prostituáltak és az ő szolgáltatásaikat igénybe vevők száma.
Leczó Bence teljes cikke a Magyar Kultúra magazin 2023/3. számában olvasható.
A nyitóképen Thomas Couture Rómaiak a hanyatlás korában című festménye. Forrás: Wikipédia
