Gulyás Dénes negyvenkilenc éve állt először színpadra operaénekesként, az utóbbi években rendezőként, tanárként tevékenykedik. Úgy véli: az opera drámai történetét a zenéből kell felfejteni, és csak egy kellően átgondolt koncepció ragadhatja magával a hallgatók lelkét. Azt mondja: jó helyen van a Pécsi Nemzeti Színház operatagozata élén, de ha nem lesz feladata, akkor is remekül eltölti majd az idejét, főként unokázással.
A Carmen közismert mű, az operában kevésbé jártas közönség is ismer belőle számos híres áriát. Érdemes a színpadra állításakor valami újat, valami különlegeset keresni?
Sokkal többről szól a Carmen, mint az ismert áriák. Számos zenei lelemény van benne, Bizet rendkívül árnyalt személyiségeket, viszonyokat fejez ki a muzsikájával is. Ezeket kell felfejtenünk. Mondok egy példát. Carmen az utolsó felvonás végén egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról. Miért? Erre választ kell adni, csakis így lehet hiteles egy színrevitel. Vagy például sokat elárul Carmen karakteréről az, hogy rendre azt mondja: inkább meghalok, de…, ha megölsz, akkor is…, sokkal többet kell megmutatnunk belőle, mint egy csinos, felhevült cigánylányt, mert ennél jóval mélyebb érzésekről szól a mű. Arra törekedtem, hogy ezt az árnyalt sokrétűséget megmutassam, ezen kívül igyekeztem kidomborítani a történet humoros epizódjait is.
Sok bírálat éri a próza felől érkező rendezőket, hogy nagyon színházi módon, a zenét háttérbe szorítva gondolkodnak. Ön a zenében keresi a drámaiságot?
Egyértelműen. Az operánál mindig a zene mutat irányt. Rendeztem prózai darabot is, ami számomra sokkal nehezebb volt, mert nekem a zene ad ihletet.
Akkor is, ha olykor tartalmilag egymásnak feszül a zene és a librettó?
A verista operairodalomban ez nem jellemző, a zeneszerző általában hűen követi a szöveg érzelmi és gondolati világát. Olyan előfordul, hogy egy duettben halad egy gyönyörű harmónia váz, majd jön egy szó, ami kicsit megtekeri ezt a harmóniát, és az nem teljesedik ki. Ezek apró finomságok, amiket észre kell venni.
Mennyit foglalkozott ezzel az operával?
Egy éve dolgozom vele. Az előző szezonban elhatároztuk, hogy bemutatjuk a Carment, elővettem az anyagot, a zenén túl igyekeztem a librettó számomra kérdéses részeit újrafordítani, megvizsgálni. Sőt, beszéltem egy pszichiáter hölggyel, aki írt egy tanulmányt Carmen személyiségéről. Ez alapján megnéztem újra a kottát, és valóban a lelkiállapotok, érzések pontosan illeszkedtek az elemzésben foglaltakhoz. Szóval alaposan felkészülök, meghagyom, lehet, hogy hibázok, de hogy mindenről van véleményem, az biztos. Szerintem
nem attól lesz jó egy rendezés, ha mondjuk egy űrbázison játszódik, vagy az őskorban, hanem attól, hogy játszódhatna bárhol.
A lényeg, hogy pontosan feltérképezzük a zenei, színházi „írásjeleket”.
Reális elvárás az, hogy a Pécsi Nemzeti Színház kiállítson egy ilyen nagyszabású operát két szereposztásban?
Nagyon sok vendéget kell hívnunk, mert mindössze három közalkalmazotti státuszban foglalkoztatott énekesünk van. Számos fiatal, pályakezdő énekes, köztük volt tanítványaim kaptak szerepet az előadásban. Rendkívül inspiráló ilyen fiatalokkal dolgozni, akiken még nincs rajta a „nagy művész vagyok” kabát.
Minden nagy művészen rajta van?
Természetesen, és ez nem baj. Csak nehezebb velük zöldágra vergődni. Az énekesek ebben a próbafolyamatban hihetetlen nyitottsággal, figyelemmel működtek, és ez elengedhetetlen.
Nem kellenek ilyenkor a húzónevek?
Jó, ha van húzónév, csak nagyon sokba kerül. Ráadásul erre a premierre két és fél hónapot próbáltunk. Ezt a foglalkoztatott művészek ritkán engedhetik meg maguknak. Azt mondja: próbál öt napot, de én azzal mire megyek?!
Ez bevett gyakorlat a nemzetközi operajátszásban a vendégművészeknél.
Téved. Én harminc évig énekeltem külföldön és ilyen nem fordult elő. A New York-i Metropolitanben próbáltuk a Bohéméletet, Pavarotti volt Rodolphe az első szereposztásban, én a másodikban. Pavarotti éppúgy végigpróbálta a másfél hónapot, mint mi mindannyian.
Lehet azt mondani, hogy „gyere, és csinálj, amit akarsz”, de akkor mint egy dominó dől az egész színházi koncepció.
Itt a fiatalok ugyanúgy elolvasták a már említett tanulmányt, mint én, foglalkoztunk vele, átbeszéltük. Én elmélyülten szeretek dolgozni. Vagy így, vagy sehogy.
Azt mondja: a zenéből indul ki, most mégis csupa színházi szempontot emleget. Ez ma már evidencia az operajátszásban?
Az operajátszás rég túllépett azon, hogy valaki felmegy a színpadra és elég, ha szépen énekel. Eleve nonszensz, hogy a száznegyven kilós éhező Rodolphe-ba szerelmes egy százhúsz kilós tüdőbajos Mimi. Az illúzió elengedhetetlen. Nem elég, hogy a szép zene simogatja a dobhártyámat, a lélekhez és az intellektushoz egyszerre kell szólni, és akkor sok munkával, hittel, kitartással el lehet jutni valami lényegi kérdésig. Ez a nagy feladat ebben a műfajban, hogy a közönséget mikor tudjuk eljuttatni odáig, hogy ne csak az ismert áriák felcsendülését várja.
De Önnek mi a fontos, hogy intellektuálisan vagy emocionálisan ragadja meg a hallgatókat?
Az érzelmi hatáshoz elengedhetetlen egy pontosan végiggondolt koncepció. De természetesen magam is a lelki katarzisért dolgozom. A zseniális szerzőknél az útmutatás ehhez benne van a kottában. Rossinit mindenki imádja, de ha alaposan végighallgatja mondjuk A sevillai borbélyt, felfedezheti, hogy egy dallamot először elénekel a pozitív hős, majd ugyanaz kicsit másként felbukkan a negatív hősnél is. Rossinit kevésbé jellemzi az árnyalt jellemfestés.
Pécsen Ön az operatagozat vezetője. Mennyi munkát jelent mindez?
Korábban évi egy, mostantól évi két bemutatót. Én szívem szerint hatot is csinálnék, de a prózának és a balettnek éppúgy kell a hely. Az opera drága műfaj. Nagyon szeretném megrendezni az Anyegint, énekeltem is Lenszkij szerepét, csakhogy Csajkovszkij műve tele van nagy báli jelenetekkel, lenyűgöző jelmezt, díszletet kíván, tehát iszonyú költséges. Egy ilyen nagy romantikus operát nem lehet színre vinni egy csupasz fal előtt, vagy lehet, de szerintem nem érdemes. Így tehát olykor van bennem némi hiányérzet. Mégis izgalmas műhelymunka zajlik Pécsen. A Carmennél elvárás volt, hogy az első próbára mindenki teljes szöveg és zenetudással érkezzen, csak így tudunk megfelelően próbálni.
A tanítványainak is magas mércét szab?
Nem elég zenét tanítani, meg kell mutatni mindazt, ami mögötte van. A Zeneakadémián dalirodalmat oktatok. Schubert Winterreise ciklusának utolsó dalának szövege – szabad fordításban – úgy szól: „a falu végén egy kíntornás ember áll”. Itt is meg kell fejteni, hogy egy koldus miért a falu félreeső helyén kéreget, miért nem a templom kapujában. Minden operával, amit színpadra állítottam nagyjából egy évet töltöttem el: Massenet Manonjától Verdi Macbethjén át Mozart Don Giovanni-jáig. Ez utóbbit újra is fordítottuk, leporoltuk a régi kifejezéseket.
Erre a Carmen esetében nem volt szükség?
Nem, mert Romhányi Ágnes szövege kiváló. Ugyanakkor eredeti nyelven játsszuk, szerintem a romantikus zenében ez az egyetlen helyes út. Mert a ritmus is döccen, a magyar nyelv tőhangsúlyos volta rendkívül furcsává teszi a zenei hangsúlyokat. A zenemű azon a nyelven szólalhat meg tökéletesen, amelyre azt a szerző komponálta.
Visszatérve a tanításra: sokszor felmerül, hogy vajon az operaénekesek megfelelő színészi képzésben részesülnek-e. Ön mit gondol erről?
Pierre Boulez sokat idézett mondása jut eszembe évtizedekkel ezelőttről, hogy „minden operaházat fel kellene robbantani”. Kis túlzással igaza volt. A kérdés az, mit várok egy operaelőadástól: azt, hogy valaki gyönyörűen énekeljen, egy cirkuszi mutatványhoz közelítő hangi produkciót nyújtson, vagy azt várom, hogy – emellett – a lelkéből adjon minél többet. Nekem ez utóbbi a vágyam. A zenés színház és az opera irtózatosan komplex műfaj. Nagy Írisz koreográfusként hihetetlen komoly mozgást állított össze, ez ugyancsak fontos része a Carmen előadásunknak.
Jó helyen van Pécsen?
Nagyon szeretem Pécset, ez a város a második otthonom, amikor hazafelé autózóm, már Zengővárkonynál honvágyam van. Engem kielégít az itteni munka. Jóleső alkotói boldogságot érzek, amiben másutt nem nagyon volt részem. Már amikor San Diegoban énekeltem Varázsfuvolát vagy Szerelmi bájitalt, istenien próbáltunk kiváló kollégákkal, az óceánpartra sem lehetett panasz, mégsem éreztem azt, hogy igazán az enyém.
Ez itt tizedik éve az enyém, minden sikerével és kudarcával együtt.
Hogy mennyire jutok messzire ezzel a koncepcióval, vagy mehetnék-e máshova, ezt nem nekem kell eldöntenem, hanem azoknak, akik ennek teret adhatnak. De ha nem adnak, akkor se megyek a Dunának. Negyvenkilenc éve vagyok színpadon illetve színházban, és amit eddig csináltam az kerek egész. Hogy milyen, azon lehet vitatkozni. Semmi nem történik, ha holnap már nem lesz, akkor megyek és segítek a lányomnak nevelni az unokámat. Úgy is boldog leszek. Az jelent örömet, hogy megtörtént velem az elmúlt negyvenkilenc, vagy mire itt a szerződésem lejár, ötven év. Hálás vagyok érte.
Nyitókép: Mihály László
