2015 óta vagy a Vígszínház tagja. Elég éles váltás volt a Maladype után. Megtaláltad a helyed?
Igen, bár érdekes, hogy korábban mindenütt a legfiatalabbak közé tartoztam. Tizennyolc évesen kerültem a Színművészetire, akadt az osztályban, aki hat évvel idősebb volt nálam. Aztán kikerültem a pályára, ott is minden csapatban én számítottam a legfiatalabbnak, az első, Vígszínházban töltött éveimben is így volt, az utóbbi időben viszont rengeteg fiatal alkotó szerződött a színházhoz, és barátkoznom kell a helyzettel, hogy már nem én vagyok az, akinek a fenekén van a tojáshéj.
Ez magabiztosságot is ad?
Dehogy! Sőt, újra és újra megkérdőjelezem magam. Az egyetemen, aztán a Maladypénél is általában olyan alkotókkal dolgoztam, akiket a mestereimnek is tekintettem, s ezeket a kérdéseket, amelyeket most kénytelen vagyok sokszor magamnak feltenni, ők tették fel. Az ő véleményükben, visszajelzéseikben vakon megbíztam. Most viszont nagyon sokfelé dolgozom, rengeteg különböző ízléssel találkozom, és jól meg kell válogatnom, kinek a véleményére adok. Próbálok nyitott lenni minden újra, nem elfeljteni a rég tanultakat, ugyanakkor hű maradni a saját értékrendemhez.
Több mint tíz éve vagy a pályán. Nem alakul ki idővel az emberben valami biztos mérték?
Bennem nincs ilyen. Ráadásul sokféle közegben dolgozom: a színház, a film, a szinkron, a könnyűzene mind-mind más létezést igényel. Ami mindenhol elengedhetetlen, az az önazonosság. Törekszem arra, hogy ne másokhoz mérjem maga, ne vágyjam mások sikereit, szerepeit, hanem a saját utamat járjam.
Egyetemistaként sem estél ebbe a hibába?
Nem, mivel mindig rengeteget dolgoztam, ráadásul olyan helyeken, ahol szerettek, elfogadtak, így nem is volt időm ilyesmin gondolkodni. A Maladype burok volt, gyakorlatilag meghosszabbított egyetemi lét. Napi huszonnégy órában ott voltunk, építettünk, mostuk a színpadot, a munka egésze ránk hárult. Én nagyon hittem ebben, és ez minden energiámat lefoglalta.
Mi történt 2015-ben, amikor úgy döntöttél, hogy a Vígbe szerződsz?
Eltelt hét év, és akárcsak a népmesei parasztlegénynek, nekem is eljött az idő, hogy továbbálljak. Azt éreztem, nem vagyok elég kreatív, már nem inspirál a közeg, és én sem a közeget. Nagyon nehéz, de szép időszakként emlékszem erre a hét évre, remek szerepeim voltak, beutaztuk a világot az előadásokkal. Most egyre erősebben érzem, hogy magamért csakis én magam felelek.
Akadnak dolgok, amelyben a Vígszínház kényelmet jelent: nem magamnak kell kimosnom a ruháim, és még büfé is van. Viszont „veszélye” is akad: jóval szélesebb közönséget kell kiszolgálni, nagyobb a bukás lehetősége. A csaknem 80 fős házi színpadon ugyanazt a szakmai minőséget, ízlést igyekszem képviselni, amit az 1200 fős nagyszínpadon. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen nagy színház egészen más, mint egy kisebb közönség ízlését kiszolgáló, kísérletező társulat. Bizonyos értelemben kompromisszumokat kell kötni: a darabválasztással, a színházi nyelvvel széles közönségréteget kell megszólítanunk. De ez nem jelenti azt, hogy színészként is kompromisszumot kellene kötnöm. Maximalista vagyok, ez a zsigereimben van. Szerintem minden műfajnak, stílusnak van létjogosultsága, amennyiben azokat a lehető legmagasabb szakmai színvonalon művelik.
Másfajta játékstíust igényel a Vígszínház?
Mindig ügyelni kell arra, hogy a színészi játék illeszkedjen az adott előadás stílusába. Már az olvasópróbán kiderül: a rendező és a tervezők miként gondolkodnak a darabról, s ez inspirálja a színészt, az adott rendszeren belül pedig igyekszem minél kijjebb tologatni a határaimat. A színészi intenzitást, a belső igazságot, ha úgy tetszik, a hitelességet mindenféle játékstílusban meg lehet találni. Másként kell megszólalni a nagyszínpadon, mint egy kisebb stúdióban, de ilyen tekintetben a Víg is sokszínű, hiszen párhuzamosan három különböző játéktérben futnak előadásaim.
Akkor miért igényled mégis, hogy más – többnyire független alkotói közösségekben is – dolgozz?
Ez lételemem, nem szeretnék elkényelmesedni és feladni azt a fajta progresszív vonalat, amit a Maladypében vittem. Mióta a Vígszínház társulatában dolgozom, szinte csak nyáron van lehetőségem plusz feladatokat vállalni, ez az első nyár, hogy ügyeltem a pihenésre is. Magammal kellett megküzdenem e tekintetben, mert nagyon nehezen tudtam elképzelni, hogy nem vállalok el egy izgalmas munkát, és helyette feltett lábbal pihenek valahol. De nem szeretnék kiégni, ezért muszáj valamiféle egészséges egyensúlyt találnom. Nem élhetem kizárólag a színpadon az életem, annyi minden van még.
Amit megélek a mindennapokban, abból építkezem a színpadon. Azt érzem, hogy aki túlságosan belepörög a színházi létezésbe, egy idő után elkezd a hiányairól beszélni, ami könnyen önsajnálatba csap át. Szerintem a magas szintű művészet az, amikor az ember lehánt magáról minden felesleges dolgot, és olyan lesz, mint egy üres papír, amire bármit írhatunk. Én csak pozitív energiából tudok dolgozni, feszültségből, egymás nyomorgatásából nem tudok építkezni, a legdrámaibb érzést is csak pozitív irányból tudom megfogalmazni. Úgy szeretek színpadra lépni, hogy van kedvem hozzá, nem a nyűgömet akarom mások elé vinni.
Minden este van hozzá kedved?
Ez nagyon nehéz, de szerintem tanulható, és egyfajta mesterségbeli tudás, hogy mire az ember felmegy a színpadra, és átlépi a takarás képzeletbeli küszöbét, addigra legyen kedve hozzá. Bizonyára lehet rutinból is dolgozni, de az engem nem érdekel. Az igazán nagy színészek alatt „meghajlik a deszka”. Amikor például Sinkó Lászlót néztem az Amalfi hercegnőben, végig az volt az érzésem, hogy bármit csinál, a jelenlétének ereje, súlya van. Ezen lehet dolgozni, hogy ez a belső energia meglegyen. Én igyekszem minden nap örülni annak, hogy azt csinálhatom, amit szeretek.
Milyen feladataid lesznek a következő évadban a Vígszínházban?
Spiró György Honderűje lesz az első bemutatóm a Pesti Színházban Valló Péter rendezésében. Csupa kiváló, tapasztalt kollégával játszom, én vagyok a legfiatalabb szereplő. Börcsök Enikő, Lukács Sándor, Márton András és Kern András a partnereim. Nagyon élveztem ezt a próbafolyamatot, noha fiatalokkal – akár nálam fiatalabbakkal is – szeretek dolgozni, mert inspirálnak.
Nagyon hamar meg lehet öregedni, a nővérem tizenéves gyerekei olyan zenét hallgatnak, amiről nekem már fogalmam sincs. A Vígszínház közönsége – már A Pál utcai fiúk miatt is – jelentős részben fiatalokból áll, értenem kell őket ahhoz, hogy hozzájuk is szólhassak. Ugyanakkor üdítő volt ezekkel a tapasztalt színészekkel együtt dolgozni, mert egy olyan világ lenyomatát hordozzák, amely ma már hiánycikk. A zsigereikben van a színpadi bölcsesség. Az ezt követő bemutatóm a Mágnás Miska lesz a Vígszínházban.
Először játszol majd operettben.
Izgalmas feladat, és örülök, hogy Eszenyi Enikő rendező egy vicces karaktert osztott rám. Én leszek Pixi. Vagy Mixi? Szóval, az egyik gróf. Felüdülést jelent Rogozsin, Raszkolnyikov és más vérnősző, agresszív karakterek után. Nagyon szeretem ezeket, de jó, hogy most megmutathatom a humoros oldalamat is. Csak győzzem elénekelni!
De hisz a zenekarodban, az Aszittemben is énekelsz.
Azért egy operett egészen más! Az Aszittem igazán fontos nekem, és örülnék, ha a következő időszakban több időm jutna rá. Szeretnénk a következő évad végén csinálni egy nagyobb koncertet, és rendszeresebbé tenni a fellépéseinket. Van csaknem hatvan dalunk, ezeket fel is kellene venni. De miután havi húsz-huszonöt este játszom, évad közben ez reménytelen.
Még középiskolás korunkban alapítottuk a bandát, punkzenével indultunk, aztán a zúzd a rockos vonalat nyomtuk, most meg inkább popos, olykor jazzes, funkys csellóval, zongorával, perkával. Az évad végén Tompa Gáborral dolgozom majd Shakespeare ritkán műsorra tűzött II. Richárdjában, a dráma összes szereplőjét tízen játsszuk majd. A házi színpadon pedig rendszeresen műsorra kerül a Gérecz Attiláról szóló monodrámám, a Szökés. Vannak még tervek: remélem, hogy jövő nyáron is lesz alkalmam filmezni, folyamatban van egy a Filmalap inkubátor programjában támogatást nyert mozi előkészítése, és abban lesz feladatom.
Nemrég Szabó Istvánnal forgattál.
Egy vidéki postást alakítok Szabó István új filmjében. Egy egyszerű, de érzékeny embert, aki hobbiból verseket ír. Remek munka volt, igazi óriásokkal dolgozhattam, kíváncsian várom, hogy mozikba kerüljön! Elmondok majd egy verset is a filmben, ami attól igazán különleges, hogy maga a rendező írta. Idén nyáron is forgatok, most Nagy Viktor Oszkár Más liga című mozifilmjében dolgozom.
A rendezés foglalkoztat még? Tavaly a Homokembert állítottad színpadra a Mozsár Műhelyben.
Érdekel a rendezés és vannak is terveim, de semmit nem akarok erőltetni. A Homokembernek jó visszhangja volt, rengetegen szerették, de nem lett zajos siker. Ez nem zavar, sőt, valahogy emberibbnek érzem, mint a túlzott rajongást. Kitaláltunk egy világot, írtunk egy új színdarabot, és olyan emberekkel dolgoztunk, akikkel szeretjük egymást. Szerintem nem feltétlenül kell egy előadásnak atombombaként robbannia, attól még lehet értékes vagy sikeres.
A Bűn és bűnhődés például már negyedik éve megy telt házzal a Vígszínházban, több nívós fesztiválra is beválogatták, pedig a bemutató környékén nem volt különösebb hisztéria körülötte. Ugyanez a helyzet a Karamazov című előadásunkkal, amit már hetedik éve játszunk töretlen sikerrel, és ami még fontosabb, töretlen lelkesedéssel. Ez a lényeg: azért csináljunk színházat – vagy bármit –, mert akarjuk és szeretjük csinálni, és mert van mondanivalónk.
