Milyen kihívást jelentett az ön számára egy olyan, kiemelt jelentőségű koncert, amilyet tegnap a KaposFest programjának részeként, Kaposvár várossá válásának százötvenedik évfordulója tiszteletére adott Polyák Lillával, Gömöri András Mátéval és a Budapest Jazz Orchestrával? Hogyan készült rá, milyen szempontokat mérlegeltek a műsor összeállítása során? Hogyan befolyásolta az a tudat, hogy ennek a koncertnek ön volt a number one húzóneve, így aztán sokan mentek el rá nagy elvárásokkal? Milyen emléket akart bennük hagyni?
Nem kihívásként, hanem ajándékként, lehetőségként tekintek az ilyen alkalmakra, amelyek során meg kell szolgálnom a bizalmat. Hogy mitől lesz emlékezetes egy koncert, az mindig komplex kérdés, és nagyban függ a felépítésétől, az együttműködők egymáshoz való viszonyától. Mivel a Budapest Jazz Orchestrával sokéves jó kapcsolat, barátság fűz össze, tegnap este ebből a szempontból el voltam kényeztetve. Kollmann Gábor zenekarvezető nagyon ért a hatásos műsorszerkesztéshez, és pontosan tudja rólunk, Lilláról és Andrásról is, miben vagyunk jók, mi áll jól nekünk. Ahogy az is tudható, hogy mi hárman nagyon szeretjük egymást.
A közönségük jelentős része már három koncerten volt túl tegnap este, mire a negyedikre, az önökére este kilenckor eljutott, és úgy képzelem, az ő fülük mást hallott, másképpen reagált, mint azoké a kaposváriaké, akik az ingyenes koncertre mint a város nagy eseményére, az ünnep alkalmából mentek ki a főtérre. Hogyan lehet újabb erős és maradandó élményt adni egy fesztivál egész nap zenét hallgató közönségének?
Nem figyelek ilyesmikre, hanem a magam munkájára fókuszálok. És nem szoktam, mert szerintem nem szabad közönség és közönség között különbséget tenni.
A KaposFest azért egészen sajátos hangulatú fesztivál, mert itt egy rétegműfaj iránt évről évre annyira heves az érdeklődés, hogy az embernek az az illúziója támad, mintha ez általánosan jellemző lenne az országban és a világon. A jazz is rétegműfaj, vagyis, ha jól gondolom, önök is a képzett füleket akarták csiklandozni. De akkor a demokratikus vagy az arisztokratikus a művészethez való helyes viszony?
Nem vagyok piacorientált: nem az befolyásol, hogy mire mekkora kereslet van. Mindig önmagamat akarom adni, teljesen függetlenül attól, hogy hol lépek fel. Úgy gondolom, hogy sem az arisztokratikus, sem a populista hozzáállás nem helyes. Nekem a magam álmaiba kell kapaszkodnom, és nem igazodhatom elvárásokhoz. Viszont a közönség szeretetéért igyekszem mindent megtenni.
Ha napokon át záporoznak a klasszikus zenei koncertek, sokszor nem is könnyű művek hangjai az emberre, az biztosan erősen hat rá, alakít rajta, de ennek a hatásnak a pontos természete rejtett marad. Karel Čapek novellájában egy híres muzsikus idegen, általa nem ismert nyelvű országban jár, és meghall egy beszélgetést, amelynek a dallamából, ritmusából, szenvedélyességéből arra következtet, hogy gyilkosság készülődik. Hogy ezt megakadályozza, elmegy a rendőrségre, és bejelenti a gyanúját, sőt szinte lekottázza a nyomozóknak a beszélgetést, de ők semmit sem tudnak kezdeni az információival – pedig szerinte a hangokban minden ott volt és van, csak jól, értő füllel kellett volna őket hallgatni. A világ sokszor barbár viszonyait látva mintha szakadék lenne a hétköznapi életünk és a zene nemes tartalmai között. Ön szerint áthidalható-e ez a szakadék, és ha igen, egy művész mit tehet ennek érdekében?
Az embereket igenis érdekli a kultúra, de azt fogyasztják, amit kapnak. Nem hiszem például, hogy a jazzhez ínyencnek kellene lenni. Ön rétegzenének nevezte, de ez szerintem nem igaz – csak a kultúrpolitika tette valamikor azzá, amikor dekadensnek bélyegezte. Nem szeretem a címkézéseket, mert ha így gondolkodunk, akkor például az operát is rétegműfajnak címkézhetjük.
Abból a szempontból az is, hogy sokan anyagi okból nem tudnak operajegyet venni.
Ha Majkára, a Szigetre vagy a Balaton Soundra van pénz a zsebekben, akkor operára is lennie kellene. Nézze, nem vagyok kultúrpolitikus, hogy efféle kérdésekre megalapozott válaszokat tudjak adni. Soha nem kényeztetett el annyira a szakmám, hogy ma magasröptű fejtegetésekbe bocsátkozhassam arról, mit hogyan lenne helyes csinálni. Énekesnő vagyok csupán, „szórakoztatózenei szakmunkás”. Olyan „mesterember”, aki minőségi munkára törekszik, és ez a legtöbb, amit megtehet.
Mit mérlegel, amikor színházi szerepre hívják? Hogyan dönti el, hogy melyik igazán önhöz illő? Milyen témák, történetek, karakterek szólítják meg leginkább?
Nem vagyok annyira bővében a meghívásoknak, hogy különösebben válogathassak. A megbízóim tudják, milyen kvalitásokkal rendelkezem, mi lenne „testidegen” számomra, és mivel boldogulnék el jól. A Szívhangról például, amelynek idén márciusban volt a bemutatója a Rózsavölgyi Szalonban, nem tudtam előre annyit, hogy megjósolhassam: életem legkedvesebb szerepe lesz. Ugyanígy csak később derült ki, hogy óriási élményt és nagyszerű szakmai tapasztalatot fog adni számomra a Chicagóban, a nagyszerű Vidákovics Szláven rendezésében játszani Pécsen, és valósággal „pofán vágott” a Mirandolina izgalmas alkotói folyamata az Art-Színtérben. Mindig csak az után kerültem teljesen képbe, hogy már meghoztam a döntést.
Mit gondol, az a kép, amelyet pályája során kialakított magáról, hogyan hat azokra a színházi emberekre, akik egy-egy szerepre vonatkozóan önre gondolnak? Hogyan alakítja-alakíthatja ön ezt képet, és mi az, amit nem tud befolyásolni, hanem csupán elfogadhat?
Elég rég vagyok már a pályán ahhoz, hogy azok, akik bennem gondolkodnak, tudják, milyen szerepek valók nekem. Én pedig elég nyitott vagyok, hogy elhiggyem nekik, és belevágjak az általuk kínált kalandokba. Aztán mindig munka közben, folyamatában válaszolom meg magamnak a kérdést, mit kell tennem, hogy meg is feleljek az elvárásnak, a megelőlegezett bizalomnak.
Fotók: Mohai Balázs
