Bár tavaly bemutatták az Édent a Rotterdam Nemzetközi Filmfesztiválon, több mint egy évig kellett várni, míg a nagyközönség elé kerülhetett. Közben nagyon megváltozott a világ. Számít, hogy megváltozik a kontextus, máshová kerülnek a hangsúlyok?

A főszereplő, aki mindenre allergiás, ami a modern világgal jár – elektromos mezőre, különféle sugárzásokra, kémiai anyagokra, légszennyezésre –, kénytelen teljesen izoláltan élni egy számára kialakított lakásban. Bár a film elsősorban az emberi kapcsolatokról szól, a háttérben meghúzódik a kérdés, hogy mennyire tesszük tönkre a Földet, az élőhelyünket, és hogy mindez hogyan hat vissza ránk és a kapcsolatainkra. Több mint tíz éve – a Pál Adrienn forgatása előtt – kezdtük el írni a forgatókönyvet. A közbeszédben akkor szinte egyáltalán nem volt jelen a környezetvédelem, a klímaválság kérdése, azóta viszont sok szó esik róla.

Másrészt a főszereplő, Éva meghatározó életérzésével, a magányával, az elszigeteltségével a pandémia után biztos, hogy sokkal jobban tudnak azonosulni a nézők. Ha nincs ez a járvány, a főszereplőé egészen furcsa helyzet lett volna. Most viszont mindannyian tapasztaltuk, milyen maszkban, kesztyűben járni, egymástól elzártan élni, ügyelni arra, hogy ne érjünk a másikhoz… A film egyik lényeges motívuma – hogy vajon mennyire fontosak az életünkben az emberi kapcsolatok, és milyen romboló tud lenni a magány és az elszigeteltség – így talán könnyebben átélhető. Sokkal többen érezhetik át annak veszélyét is, hogy mi történhet a világunkkal, ha nem vigyázunk a környezetünkre.

Bár a filmben akadnak rendkívül nyomasztó jelenetek, mégis folyton megjelenik benne a derű és az irónia.

Ahogy állítólag Flaubert mondta: „Bováryné én vagyok.” Mindig igyekszem a dolgokat több oldalról is megvizsgálni. Persze van, aminek én sem látom a humoros oldalát, de azért az iróniát, az abszurditást a legtöbbször fel tudom fedezni. Számomra nagyon fontos, hogy az érzelmi és intellektuális hatások egyszerre, egymás mellett működjenek. Ezt a történetet is nagyon sokféleképpen el lehetne mesélni. Meg tudnám csinálni úgy is, hogy két csomag százas papír zsebkendőt elhasznál mindenki – bár így is sokan mondták, hogy a végén nagyon megrendültek. Mégis azt szeretem, ha közben a néző intellektuálisan is tud reflektálni a látottakra. Ezért arra törekedtem, hogy kettőt hátralépjek, és egy nagyon érzelmes történetet kicsit elidegenítve meséljek el.  

A hosszabb jelenetek segítenek, hogy belefeledkezzünk?

Az idő borzasztóan fontos faktor. Az elmélyüléshez – értelmi és érzelmi szempontból egyaránt – időre van szükség. Nagyon rövid idő alatt el lehet mesélni rendkívül bonyolult történeteket is, akár egy harminc másodperces reklámfilmben, de ahhoz, hogy ezek a hatások igazán mélyre menjenek, idő kell. Vannak emberek, akik nincsenek hozzászokva az ilyen stílusú filmekhez, és esetleg unják, hogy látszólag nem történik sok minden. Akit ez zavar, abban a pillanatban talán úgy érzi, hogy ez nem olyan érdekes. De a Pál Adriennre tíz év távlatából már sok reakció érkezett, és volt, aki azt mondta: amikor először megnézte, hosszúnak érezte, de máig erősen emlékszik bizonyos képekre, szinte beleégtek az emlékezetébe. Ez számomra sokkal fontosabb, mint a pillanatnyi benyomás. A hatáskeltés nem annyira bonyolult műfaj. Minden szempontból jobban vonzanak a kihívások.

Miért foglalkoztat visszatérően a magány témája?

Korunk emberének talán ez a legnagyobb problémája. Úgy képzelem, hogy valószínűleg a magány már háromszáz évvel ezelőtt is nehézséget jelentett, de ahogyan egyre nagyobb városokban élünk, az elektronikai eszközök által egyre több emberrel kerülünk látszólagos kapcsolatba, úgy egyre jobban távolodunk, és valóban nehezebb közel kerülni egymáshoz. Ennek nyilván az egyre kevesebb rendelkezésre álló idő is az oka. Ebből a szempontból is némiképpen önreflektív egy kontemplatív stílusú filmben az, amikor a szereplők a figyelemről és a megértésről beszélnek.

Ilyen szempontból ez szívmelengető vagy kiábrándító történet?

Ahogyan a humor, az irónia és a dráma, az érzelmi azonosulás és a megfigyelés kettőssége is keveredik a filmben, úgy azt hiszem, hogy ez sem egyértelmű. Amikor többféle perspektívát is megmutatunk, akkor nagyon sok múlik a nézőn is, hogy mit hogyan értelmez és érez át, illetve hogy számára mi a fontos. Amiről és ahogy szól, az mindenképpen szívmelengető, de maga a történet persze nagyon megrázó is. A megoldásokat én sem ismerem feltétlenül, engem a kérdésfeltevés érdekel. Leginkább azt szeretném, ha az emberek elkezdenének a filmben felvetett kérdéseken gondolkodni.

Részlet a filmből

Amikor a forgatókönyvet írod, akkor is elsősorban képekben gondolkodsz?

Abszolút. Eleve olyan történetek foglalkoztatnak, amelyekben látom a nagyon erős vizuális kifejezés lehetőségét. A főszereplő problémája egy létező jelenség, ám ezzel nem nagyon tud mit kezdeni az orvostudomány, az okát sem tudják igazán. Engem nem az orvosi vonatkozása érdekelt, hanem a magány metaforája és annak vizuális megjelenítése. Hogyan lehet úgy élni, ha senki sem érhet hozzánk, csak szkafanderben mehetünk emberek közé. A hideg, fémes borítású lakás, a védőöltözet mind nagyon erőteljesen kivetítik a főszereplő lelkiállapotát is.

A történet tehát fontos, de amikor írom a forgatókönyvet, már szinte beállításokban gondolkodom. Olyan részleteket is beleírok, hogy például mivel van borítva a lakás fala, milyen zajokat, zörejeket hallunk, milyen színeket látunk. Van olyan, hogy annyira megtetszik egy helyszín, hogy kimondottan oda írom a jelenetet. Például a négyes metróban elég drága a forgatás, éppen ezért vicces volt, amikor felvetették, hogy Éva nem mehetne-e villamossal. A lényeg ott nem maga az utazás ténye, hanem a helyszín, a modern nagyvárosi közeg, azaz a jelenet hangulata, hiszen a vizuális világnak a film dramaturgiáját tekintve is rendkívül fontos szerepe van.

Részlet a filmből

A Covid megjelenése előtt volt egy világjárvánnyal kapcsolatos filmterved. Ezt elvetetted?

Egyelőre, azt hiszem, igen. Először egyébként is szeretném megcsinálni a Szécsi Pál életéről szóló filmet, amelynek már lényegében kész van a forgatókönyve.

Fikciós elemekkel is dolgoztok?

Illúzió, hogy egy életrajzi film nem fikciós, hiszen bár birtokában lehetünk bizonyos tényeknek, de már attól teljesen más lesz minden, ha csak az apró részletek nem stimmelnek, tehát fiktívek. Márpedig ezeket sosem ismerhetjük pontosan, mindig ki kell egészíteni a cselekményt. Ahogyan az is alapvetően meghatározza a történetet, hogy ki lesz a főszereplő, milyen a kisugárzása, karaktere.

Már tudjátok?

Nem. Nagyon különleges karakterről van szó. Szécsi Pál elképesztő jóképű, karizmatikus, nagyon jó hangú és mozgású férfi volt. Ilyen adottságú emberek nem szaladgálnak minden sarkon, pláne, akiről mindemellett elhiszem, hogy tizennyolc éves, és azt is, hogy harminc, hiszen a történet több mint tizenkét évet ölel fel. A legfontosabb azonban, hogy egy igazán hiteles figurát találjunk.

Gondolom, éppúgy nem lesz fontos, hogy profi színész legyen, mint a korábbi filmjeid esetében.

Nem. Daan Stuyven, az Éden belga rocksztárja is fantasztikus volt. Énekes lévén képzett a hangja, sajnáltuk is, hogy le kellett szinkronizálni. Remek színészi teljesítményt nyújtott: különösen érzékeny, és kiválóan rá tudott hangolódni a jelenetekre. Ez azzal járt, hogy nagyon sokat próbáltunk, és Belgiumban egy coach is foglalkozott vele. A forgatáson teljesen profin működött, pontosan tudta a szövegét, és bármennyiszer el tudta ismételni a jelenetet teljesen ugyanúgy. A hosszú beállítások ráadásul nagyon komoly jelenlétet kívánnak meg, és nem adnak lehetőséget az utólagos korrekcióra. Az amatőrökkel kapcsolatban természetesen igaz, hogy nagyon kevesen alkalmasak filmszerepre, és minél idősebb valaki, annál nehezebb elérni a reflektálatlanul természetes viselkedést.

Mi foglalkoztat Szécsi Pál történetében?

Fantasztikus élete volt. 1944-ben lelőtték az apját, az anyja nevelőszülőkhöz adta őt, egyik családtól a másikhoz került, majd nevelőintézetbe. Két nővére volt, de egyikkel sem nevelkedett együtt. Az anyja 1956-ban disszidált, a legidősebb nővérét magával vitte, de aztán a bécsi vasútállomáson hagyta.

Borzasztó hányattatott sorsa volt, és – érthetően – súlyos pszichés problémákkal küzdött. Harmincéves koráig nyolcszor vagy kilencszer próbált öngyilkos lenni, ezek nagy része inkább segélykiáltás volt. Magyarországon az egyik legnagyobb sztár lett a hatvanas-hetvenes években, ám mégis egész életében végtelenül boldogtalan volt, mert gyerekkorában nem kapta meg azt a szeretet és törődést, amire vágyott. Az ő története is megmutatja, milyen fontos, hogy gyerekkorban mindenki megkapja azt az elfogadást és szeretetet, ami nélkül később nagyon nehéz boldogulni. A másik, hogy különösen a fiatalon jött siker hogyan teheti tönkre az embereket, leginkább azokat, akik nem kapták meg gyerekkorukban az említett biztonságot. Ez ma éppúgy érvényes kérdés, csak a Ki mit tud? helyét más tehetségkutatók váltották fel. Mindemellett a kor is nagyon érdekel, és az, hogyan működött a szocialista sztárszisztéma.

Nyitókép: Részlet Kovács Ágnes Éden című filmjéből