A huszár alakja már az első magyar filmben, 1901-ben A tánczban megjelent. Ebben a világ táncait ismertető, tudományos igényű alkotásban a Kiss Mihály által alakított huszárőrmester Blaha Lujzával mint csaplárosnéval mutatta meg, hogyan járják az igazi csárdást. A legkorábbi fikciós rövidfilmben, az 1912-es Keserű szerelemben is egy fess huszártiszt nyeri el a lány kezét. A némafilmkorszakban visszatérő elem a huszár figurája.

A lovagias katonatisztek gyakran a női szívek bevételéért indulnak rohamra.

Herczeg Ferenc két műve is a huszárok világában játszódik. A dolovai nábob leánya (1916) és A Gyurkovics lányok (1917) a maguk korának meghatározó huszárfilmjei voltak, de A piros bugyelláris (1917) című népszínmű és Kertész Mihály korai rendezése, a Tatárjárás (1917) című operett hőseinek is a szerelmi bonyodalmak frontján kell helytállniuk. Jóllehet a korszakban még létezett a huszárság intézménye, így az olyan I. világháborús filmek, mint Korda Sándor A tiszti kardbojtja (1915) és Lyon Leája (1915) valóban a korabeli huszárságot ábrázolják. Ilyen volt a maga idején kiugró népszerűségnek örvendő film, A hódító huszárok (1916) is. Filmkópiák hiányában a fennmaradt kritikákból tudjuk, hogy ezekben a filmekben látványos lovas üldözéses jelenetek is szerepeltek.

A német közönség is nagyon kedvelte az egzotikus, duhaj erőt sugárzó magyar katonahősöket.

Az UFA filmgyár két ilyen témájú filmet is készített a hangosfilm hajnalán: a Magyar rapszódiát (Ungarische Rhapsodie, 1928) és a Vasárnap délutánt (Melodie des Herzens, 1929). Ezeket a filmeket a magyar közönség nem igazán szerette; sablonos, a hungarikumokat katalógusszerűen felsoroló alkotásoknak találta. A magyar huszár német filmes pályafutása azonban nem merült ki ennyiben. Az 1930-as évek során három film is készült kétnyelvű produkcióban: A vén gazember (…und es leuchtet die Puszta, 1932), a Rákóczi-induló (Rakoczy-Marsch, 1933) és A Noszty fiú esete Tóth Marival (Ihr Leibhusar, 1938), melyek mindegyikében huszároké a főszerep.

A huszárság fénykora a magyar filmben tagadhatatlanul a két világháború közötti időszakra esik.

Bár a valóságban harcászati jelentősége ekkorra már megfakult, a dicső múlt iránti nosztalgia a filmeken is tovább éltette a kultuszát. Az 1930–40-es évek műfajorientált filmjeiben a nemesi származású, magas rangú, fiatal huszártiszt elsősorban az ideális férfi megtestesítője volt. A harcjelenetek teljesen hiányoztak ezekből az alkotásokból, így a férfi szereplők „huszársága” a külsőségekben és a modorukban nyilvánult meg. A filmek alkotói vizuálisan is kihasználták az egyenruhában rejlő dekorativitást, és idealizáló fénybe vonták a korszak leghíresebb huszárszínészeit, Jávor Pált, Páger Antalt és Rajnai Gábort. A korszak filmjeinek főszereplői vagy már obsitos huszárok (Fehérvári huszárok, 1938; Bercsényi huszárok, 1940; A Gyurkovics fiúk, 1940; Háry János, 1941), vagy még aktív, tartalékos tisztek (A királyné huszárja, 1935; Beszállásolás, 1938), akik leginkább már csak a női szívek felett aratnak diadalt.

A második világháború után, ahogy feloszlatták az utolsó huszárezredeket, a filmekben is csökkent a figura jelentősége. Ha egy film mégis huszártörténetet akart elmesélni, a régmúlthoz kellett visszanyúlnia. Így tett az 1950-es évek két nagyszabású kosztümös filmje, a Föltámadott a tenger (1953) és a Rákóczi hadnagya (1954) is.

Rákóczi hadnagya
Feltűnő, hogy ezekben a filmekben a hősnek ismét a csata mezején kell helytállnia.

Bár szerelmi szál természetesen még ezekben az alkotásokban is van, a cselekmény elsősorban mégis a magyar és az ellenséges seregek fizikai összeütközései körül bonyolódik. Mi sem mutatja ezt jobban, mint hogy az újabb színészgeneráció tagjai (Zenthe Ferenc, Bitskey Tibor, Mécs Károly) komoly lovagló- és vívóleckéket vettek huszárszerepeik megformálása előtt. Ezek a filmek a korszak szuperprodukciói voltak, a nézőket több száz fős statisztériával megrendezett, látványos csatajelenetekkel és az immár színes filmre fotografált huszáregyenruhák pompájával gyönyörködtették. A figurák túlzó idealizáltsága mellett ekkor már a bújtatott politikai mondanivaló is jellemző ezekre az alkotásokra, így a mozivásznon még a két vesztes szabadságharcunknak is sikerült győzelmes véget keríteni.

Látványos lovas felvonulások és sikeres hősök láthatók Várkonyi Zoltán A kőszívű ember fiai (1965) című filmjében is, bár főszereplőihez árnyaltabban közelít.

Az 1961-es Katonazene (Marton Endre, Hintsch György) és az egy évvel később készült A Noszty fiú esete Tóth Marival (Gertler Viktor) viszont már látványosan kritizálja a huszárromantikát, és olyan hősökről mesél, akik sem harctéri érdemeikkel, sem az udvarlás terén alkalmazott eszközeikkel nem dicsekedhetnek. E filmek főszereplői jellemtelen alakok, akik váltót hamisítanak, hátulról lövik le párbajellenfelüket és tisztességtelenül közelítenek a nőkhöz. A korszak más huszárfilmjeit részben klasszikus irodalmi gyökerek ihletik, ilyen Szinetár Miklós 1965-ös Háry Jánosa, részben egyéni szerzői víziókat festenek fel. Jancsó Miklós (Szegénylegények, 1965; Csillagosok, katonák, 1967; Még kér a nép, 1971) és Magyar Dezső (Büntetőexpedíció, 1970) filmjeiben a lovas seregek a mindenkori hatalmat szimbolizálják.

Az 1970–80-as években készültek a legértékesebb és a valósághoz legközelebb álló kosztümös, történelmi időben játszódó huszárfilmjeink, Sára Sándor 80 huszár (1978) és Lugossy László Szirmok, virágok, koszorúk (1984) című filmje. A forgatás kora bizonyos értelemben minden filmen lenyomatot hagy, de ezeknek az alkotásoknak legfőbb jellegzetessége, hogy a történelmi témán keresztül saját koruknak is üzennek.

Érdekes, hogy ugyanazt az eseményt, az 1848–49-es szabadságharcot mennyire másképp közelítik meg, mint az ötvenes években készült alkotások.

Az itt szereplő huszárok ragaszkodnak a klasszikus értékekhez, a becsülethez, a hűséghez és a hazaszeretethez, de a hősies idők elmúltával ennek a magatartásnak nincs többé értelme, és a hősök saját vesztükbe rohannak.

Az Ezüst Medve-díjas Szirmok, virágok, koszorúk azt a kérdést vizsgálja: vajon hű maradhat-e az elveihez valamilyen formában az ember egy vesztes szabadságharc után? Ezek a filmek a drámaiságukat annak is köszönhetik, hogy nem élnek a huszárság mindenki által ismert szentimentális és romantikus külsőségeivel, hanem tépelődő emberként mutatják be hőseiket.

A huszár alakja tehát sokáig a dicső múlt és az archetipikus férfi megtestesítője volt, a modern kor filmművészetének ezzel kellett számot vetnie a figura kapcsán. A magyar filmek huszárjainak színeváltozása filmtörténetünk gyakran változó hőstípusairól is sokat elárul.

Legközelebb a Hadik András berlini portyájának történetét feldolgozó Hadik című kalandfilm állít egy ismert huszárkaraktert a főszerepbe. A filmet 2023 tavaszán láthatja majd a közönség.

A nyitóképen jelenet a 80 huszár című filmből.

Vajda Boróka teljes írása a Magyar Kultúra magazin 2022/2. számában olvasható.