A magyar irodalom szabálytalan panoptikuma – László Ferenc Honi bestiáriumáról

„Kimeríthetetlen az irodalom, mégpedig annál az egyszerű oknál fogva, hogy egyetlen könyv is kimeríthetetlen” – írta az irodalmat olykor szinte fetisizáló és mindig komolyan vevő Jorge Luis Borges, László Ferenc könyvét olvasva azonban kedvem támadna ekképpen kicsavarni az aforizmát:

kimerítő az irodalom, hiszen kimerítően sok könyv alkotja.

A Honi bestiárium 33 portrét és pályaképet ígér a 20. századi magyar irodalomból, olyan szerzőket, akiket elfelejtettünk, olyanokat, akiket félreismerünk és olyanokat, akiket jobb, ha továbbra is homály fed. Az életutak azonban mindig izgalmasak, elhasznált szóval: tanulságosak. Különösen, ha olyan történelmi és társadalmi viszontagságok alakították őket, amik ma sem ismeretlenek.

Vegyük például a szerző által rokonszenvvel kezelt Gábor Andort, a páratlanul leleményes színpadi írót, „a pesti kabaré minden hangon verselni képes napszámosát”, aki nem is komolytalan regényekkel indult a tízes években. Karinthy neki dedikálta az Így írtok ti 1912-es kiadását, majd az őszirózsás forradalomban elkötelezett kommunista lett, hogy aztán a fehérterror idején Bécsbe, Párizsba, Berlinbe, végül Moszkvába emigráljon, ahonnan csak 1945-ben tért haza. A derék rímmester bizonnyal megunta már az örökös hányódást, mire Rákosi Mátyás 1949-ben „kommunista és baráti üdvözletét” küldte neki a születésnapján. A „kabarébordélyokból a világforradalom várótermébe” került szerzőt méltatni lehet, de csodálni aligha.

Tarka, kanyarokkal és hátraarcokkal tűzdelt életútja mögött nem ritka típusbetegség fedezhető fel: a magyar értelmiség mindenkori egzisztenciális kitettsége, amibe a szerencsétlenebb, hajlíthatóbb alakok gyakran belefáradtak.

A kötet rangidős portréalanya, Gyulai Pál egy másik jelenségről árulkodik: a magyar irodalomkritika szerencsétlen létéről, amely olykor egy-két, magányosan zöldellő egyéniségen múlik – legyen az később Ignotus, Osvát Ernő vagy Balassa Péter. Gyulairól a legtöbben csak annyit tudunk, hogy ő volt a kapcsos füzet ajándékozója, amelybe Arany Őszikéi kerültek. László Ferenctől megtudjuk, hogy Gyulai őszinte, de rossz versekkel próbálkozó költő volt, botcsinálta prózaíró, aki végül piedesztálra emelt kritikusként végezte – tettetett ellenkezése dacára. Jókairól megmondta, amit a műveltebb olvasó mindig is érzett („kitűnő elbeszélő és stiliszta, csak kár, hogy aránylag kevés a mondanivalója”), de ahogy egy ország vezetését sem érdemes egyetlen ember kezébe rakni, úgy a kánonra sem vigyázhat egyetlen kérub.

Gyulai végül Mikszáthtól kapta meg a pofonját, aki a kritikust ha nem is tudta, a poétát döngölte földbe.

A kötet májat hizlaló részei a rossz szerzőkről szóló fejezetek, amiket László Ferenc elegánsan, felesleges gonoszság nélkül írt meg. Kiderül, hogy egy bizonyos Kovai Lőrinc (korábban nem hallottam róla!) erotikus és történelmi regényei voltak Apró Antal kommunista politikus kedvencei. Műveit a szerkesztői, de saját maga sem olvasta vissza. Az egykor a Delfin Könyvek-sorozatban megjelenő Fehér Klára pedig, aki harcos agitátorként kezdte karrierjét, annak ellenére süllyedt mélyre az irodalmi emlékezetben, hogy az átkosban egy ideig legalábbis sztárnak számított.

De ne gondoljuk, hogy a politikai szelek vitorlásainak van nehéz dolga. Még nehezebb volt azoknak, akik sehová sem tudtak besorolni. A kötet szerint jócskán alulértékelt Határ Győzőnek például, akinek zavarbaejtően széles életművét alig győzzük átfogni. (A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban, ahol ezt a cikket írom, egyetlen kötetét találtam a szabadpolcon!) Határ, aki holtáig „veszélyesen” óhajtott írni, állt hadibíróság előtt, kipróbálta magát a BBC-nél és a Szabad Európánál, „kis-Magyarországot” teremtett magának Londonban, és csak 1989 után tért haza. „Nincs apelláta: olvasnunk kell” – írja róla László Ferenc a portré utolsó mondatában.

Máskülönben az olvasásra buzdító agitálás távol áll tőle. A Honi bestiárium újabb esélyt ad Szobotka Tibornak is, aki mindörökre Szabó Magda férje marad az irodalmi emlékezetben. „Angol szövetet kínált a típusruhák meg a nejlon korában” – szól az elegáns, magas nívón dolgozó szerző méltatása. És igazságot szolgáltat azoknak is, akik könnyedségük miatt nem vívtak ki méltó helyet – jó észrevétel, hogy a magyar irodalmi kánon a komoly, súlyos, vaskos könyveket sokkal előbb engedi magába –, például Abody Bélának és Darvas Szilárdnak.

Úgy tűnik – bármily hihetetlen –, hogy a kötet szerzője alanyainak egész életművét ismeri, végigrágta, megemésztette. Irigylésre méltó az ilyen kitartó olvasó, de örülök, hogy egy-két írónkat nem nekem kellett elfogyasztanom. És ha a bennem lakozó kisördög csak belepillantana egy Kovai-nagyregény erotikus jeleneteibe, ezt a vágyamat szerencsére kielégítette néhány jól elhelyezett, többsoros idézet.

László Ferenc szerint „olvasni jó, még a meghatóan rossz, poros regényeket is”.

Valóban: bűnrossz filmeket szokás nézni – bár inkább társaságban –, bűnrossz zenéket is öröm hallgatni, néha. Ebben a könyvben viszont nemcsak rossz írók szerepelnek, hanem újrafelfedezendők is. Lett volna ötletem, kinek juthatott volna még hely a harminchármon túl: a polémiákat okozó Nyirő Józsefnek, s különösen Zelk Zoltánnak. Tormay Cécile-nek és Károlyi Amynak, nem pusztán a genderbalansz ürügyén. Meg persze Wass Albertnek.

A kötet végén helyet kapó irodalomjegyzéknek és a kimerítő névmutatónak nagyon örültem, de szívesen olvastam volna utószót is a portrék után. Igaz, a szerzőtől, ha olykor pattanó nélkül, egyetlen jól szerkesztett mondatban helyre is rak egész műveket és életműveket, távol állnak a súlyadóköteles, deklaratív summázatok. Épp ez a kötet erénye: nem akar több lenni szenvedelmes ismeretterjesztésnél, mégis megvilágít valamit az irodalomképződés mikéntjéről, amire a vaskos irodalomtörténetek nem mindig képesek.

Jaffa Kiadó, 2022, 228 oldal, 3999 Ft

Nyitókép: Papp Noémi