A mai napig eszembe jut az az Ágota, aki ment és nem adta fel

Vekerdy Tamás ezt írja a Jól szeretni című könyvében: „Anélkül, hogy ne vinnénk a bőrünket vásárra, ne adnánk bepillantást a személyiségünk mélységeibe, nincs művészet.” Ez esetedben különösen igaz, hiszen a Hogy bírod saját traumafeldolgozásod eredményeként született meg. Hogyan élted meg ezt a kitárulkozást, hogy vásárra viszed a bőrödet?

Számomra a művészet valóban azt jelenti, hogy a saját traumáim, érzéseim, szorongásaim és gondolataim feldolgozásán keresztül tudok másokhoz kapcsolódni. Ez nem feltétlenül konkrét módon történik, hiszen lehet, hogy én egy bizonyos dologról írok, de az olvasó egészen másképp éli meg, mégis létrejön közöttünk valamilyen kapcsolat. Szerintem ez egy csodálatos dolog, amit az írás elején még nem is sejtettem, hogy ennyire különleges lesz. Ugyanakkor igen, sokszor érzem azt, hogy „vásárra viszem a bőröm”. A mai világban bárki bármit csinál, főleg, ha megosztja az interneten, számíthat hidegre-melegre. A művészet pedig különösen szubjektív, így elkerülhetetlen, hogy különféle reakciók érkezzenek. Mivel én egyes szám első személyben írok, sokan azt gondolják, hogy amit leírok, az egy az egyben az én életem. Például az első regényemnél volt, aki megkérdezte, hogy az édesanyám jól van-e, mert a főszereplőnek nem él az anyukája. Ilyenkor mindig elmondom, hogy ez egy regény, nem pedig „Puskás Ágota története”. Természetesen vannak benne valós elemek, olyan témák, amelyek foglalkoztatnak, de ezek fiktív formában jelennek meg. Azt is észrevettem, hogy sokan szeretik összekötni a történetet az íróval, talán kíváncsiságból. Én viszont olvasóként nem így közelítek.

Természetesen íróként bennem is felmerül a félelem, hogy valaki félreérti, amit írok, vagy megbántok valakit. Ilyenkor azonban mindig visszatérek a szándékomhoz. Tudatosítom magamban, hogy az írás egyrészt nekem segít, másrészt másoknak is, hiszen sokszor elindít beszélgetéseket olyan témákról, amik ritkán kerülnek szóba. Ez segít abban, hogy a félreértések vagy a kritikák ne gátoljanak az alkotásban, még ha néha elő is fordul, hogy valaki párhuzamot von köztem és a szereplőim között.

Azt mondtad, úgy kezdődött az egész, hogy elkezdtél naplót írni az érzéseidről, az átélt traumáidról. Mikor és hogyan fordult át ez könyvírássá? És milyen volt ez az átmenet? Jött a felismerés, hogy erre rá lehetne szőni egy történetet, és egyszer csak az önismereti napló az első regényed vázlatfüzete lett?

Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy nagyon nehéz időszakom. Akkoriban aktívan jártam terápiára, és a terapeutám javaslatára kezdtem el naplót írni. Azt mondta, írjak le mindent, ami foglalkoztat, nemcsak azt, ami konkrétan történt velem, hanem bármilyen gondolatot, amit a közösségi médiában látok, a hírekben olvasok vagy ami épp eszembe jut. Mindent leírtam, ami csak jött, teljesen szabadon, amolyan brain dump-szerűen. Sosem olvastam vissza a bejegyzéseket, mert nem is ez volt a cél, hanem hogy kiírjam magamból a dolgokat, és ettől kicsit megkönnyebbüljek. Aztán egyszer csak mégis visszaolvastam néhány részt. Akkor döbbentem rá, hogy mennyi érdekes téma, gondolat van bennük, persze nyilván azok, amik engem is foglalkoztattak. Azt éreztem, hogy erről szívesen olvasnék akár egy könyvet is. Ekkor ugrott be, hogy mindig is szerettem volna regényt írni, csak soha nem tudtam, hogyan kezdjek neki. Úgyhogy a naplórészletekből kiválogattam a számomra fontos témákat, karaktertípusokat, és úgy döntöttem, kipróbálom magam, vajon tudnék-e olyan könyvet írni, amit én is szívesen olvasnék. Szóval egyfajta kísérletként indult. Felvázoltam egy alapstruktúrát, papírra írtam az ötleteket, és végül két füzetbe, ceruzával megírtam a regény vázlatát. Ezután nekiálltam begépelni, és ahogy haladtam, egyre inkább magával ragadott az egész. Egyik lépés hozta a másikat, és szép lassan megszületett a regény.

Regényt írni több szempontból is más, mint naplót. Ugyanakkor sokszor említik írói körökben, hogy a regényig az alkotónak – ahhoz, hogy igazán jó legyen a mű – végig kell mennie bizonyos folyamatokon. Előbb a líra, utána kisebb prózai szövegek, és csak utána a regény. Mint ahogy azt a te esetedben is látjuk, ez nem törvényszerű. Milyen élmény volt az első könyv megírása? És akár belemehetünk egész konkrét részletekbe is, például hogy honnan tudtad, mit hogyan kell csinálni, volt-e segítséged?

Az írásig vezető út előtt is már sokféle önkifejezési formát kipróbáltam, alapvetően kreatív személynek tartom magam. Az alapszakmám UI/UX designer, vagyis alkalmazásokat tervezek, de korábban grafikusként is dolgoztam. A könyveim borítóit is én terveztem, szóval ezen a művészeti vonalon már korábban is próbáltam megtalálni a saját hangomat, hogy miként tudom kifejezni magam úgy, hogy az szerintem is eredményes legyen. Az írásban viszont semmilyen tapasztalatom nem volt. Soha nem írtam semmit a naplóimon kívül, legfeljebb iskolai dolgozatokat irodalomórán. Ugyanakkor mindig imádtam olvasni, és ez nagyon sokat segített.

Érdekes módon a munkám logikája – az, ahogyan egy applikációt nulláról felépítünk – visszaköszönt az írás folyamatában is. Ott is az van, hogy eleinte csak néhány ötletfoszlány létezik, azokat összegyűjtöd, rendszerezed, felvázolod a szerkezetet, lépésről lépésre felépíted, majd a végén kicsinosítod, finomítod az egészet. Valahogy így közelítettem meg a regényírást is. Az elején nem igazán volt segítségem , csak, amikor már elkészült a kézirat, és a szerkesztőm bekapcsolódott a folyamatba. Ő adott néhány hasznos tanácsot, például hogy bizonyos karaktereket érdemes jobban kibontani vagy hogy egy-egy részletnél adjunk választ olyan kérdésekre, amik hiányérzetet kelthetnek az olvasóban. Ezek sokat segítettek abban, hogy a történet kerekebb legyen. Ami még rengeteget adott, az az olvasás. Ahogy haladtam a saját regényemmel, megváltozott az olvasási szokásom is. Már nemcsak élvezetből olvastam, hanem figyeltem is, hogyan építenek fel más írók karaktereket, hogyan írnak le érzelmeket, milyen arányban és mélységben mutatnak be bizonyos helyzeteket. Más szemmel kezdtem nézni a könyveket, és ez a fajta tudatos olvasás nagyon sokat segített abban, hogy benne maradjak a flow-ban. Írtam, szerkesztettem, újraírtam, megint átdolgoztam, és ez a körforgás vitt előre.

Szóval ott tartunk, hogy elkészült az első regényed, amit több kiadónak is elküldtél, válasz viszont nem érkezett. Számítottál erre a reakcióra? Mi adta a motivációt, hogy magánkiadásban mégis megjelentesd?

Talán ez volt bennem a legerősebben, hogy ezzel valóban tudok adni másoknak, és innentől kezdve biztos voltam benne, hogy valahogy megtalálom az utat, ami elvezet ahhoz, hogy a történet publikálva legyen. Őszintén szólva számítottam rá, hogy a kiadók nem fognak válaszolni. Végigjártam az összes kiadó weboldalát, de mivel nem voltak ismerőseim a szakmában, kortárs írókhoz fordultam tanácsért, akik már dolgoztak kiadókkal – ugyanis sehol nincs pontosan leírva, hova és mit kell beküldeni. Ők mesélték, hogy sok kiadó évekre előre be van táblázva, és kicsit be is avattak abba, mennyire összetett a kiadói világ, a magyar és a külföldi megjelenésekkel, a fordításokkal, a rendezvényekkel. Most, hogy a Libertine-nel dolgozom együtt, még inkább látom, mennyire elképesztő munka folyik ott. Le a kalappal előttük, nem tudom, hogyan bírják ezt a tempót. Azt viszont sejtettem, hogy nagyon elfoglaltak, és hogy rengetegen próbálkoznak kiadással, nálam tapasztaltabb, szakképzettebb emberek is. Éppen ezért nem vártam el, hogy visszajelezzenek, de azt is éreztem, hogy nem akarom, hogy az egész itt megálljon. Amikor befejeztem a regényt, eldöntöttem, ha másképp nem megy, magánkiadásban jelentetem meg. Persze tudtam, hogy ez komoly anyagi teher, hiszen itt önfinanszírozásról van szó. Mégis, szerencsésnek éreztem magam, mert a barátaim és a párom is támogattak. Egyébként a párom is művész, zenész, és mindig az volt az ars poeticája, hogy ha valamibe érdemes fektetni, az a művészet. Ez nekem is sokat jelentett. Úgy voltam vele, legalább kipróbálom, és ha nem sikerül, legfeljebb tanulok belőle, a veszteséget pedig majd visszadolgozom. A magánkiadás folyamata közben a szerkesztőmtől is sok pozitív visszajelzést kaptam, ami megerősített abban, hogy jó úton járok. Tudtam, hogy ha a kézirat nagyon rossz, ő is jelezte volna. Így egyre inkább hittem abban, hogy ezzel tényleg tudok másoknak is segíteni.

Nagyon érdekes volt számomra mindkét regény esetében a névválasztás. A Hogy bírodban Rozi a főszereplő, a Jól nézel ki, fogytál? címűben pedig Panni – átlagos, ugyanakkor kislányos nevek. Miért épp ezekre esett a választásod?

Valóban benne van a kislányos jelleg. Az első regényemnél azért esett a választásom Rozira, mert a Róza mindig is az egyik kedvenc női nevem volt. Emellett úgy tekintettem erre a karakterre, mintha a húgom lenne, aki épp most megy keresztül egy csomó mindenen, én pedig mint egy nagytestvér, elmondom neki, mit kellene tennie, de közben hagyom, hogy a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat. Ezáltal az olvasót is szerettem volna „okosabb” pozícióba helyezni, hogy bár ő is tudja, mi lenne a helyes, tisztes távolságból szemléli a lány küszködéseit. A Rozi névben ráadásul ott van valami huncutság, csalafinta báj, ezért is áll hozzám különösen közel. A Panni ezzel szemben véletlenszerű névválasztás volt. Még a korai vázlatokban neveztem el így, mondván, hogy a végén majd úgyis átnevezem. A történet során viszont annyira összeolvadt a karakterrel, hogy a végére már csak Pannit láttam benne. Egyébként egy kicsit mindannyian Pannik és Rozik vagyunk, ha nem is teljes egészében, de valamilyen apró kis rezdülésük, tulajdonságuk, viselkedésük, reakciójuk abszolút ott van bennünk. Mindenkiben, még az idősebbekben is. Nagyon érdekes, hogy az idősebb olvasóim úgy közelítették meg ezt a történetet, mint egy hidat, aminek a segítségével jobban megértik a Z generációs fiatalokat.

Úgy látom, hogy bár a mi generációnk már sokkal hamarabb megnyílik, mint a szüleinké vagy a nagyszüleinké, hamarabb ki merjük mondani, ha nem vagyunk jól, és nagyobb az igényünk arra, hogy feltárjuk a belső feszültségeinket. Ennek ellenére a legtöbben mégis úgy járunk, mint Rozi, újra meg újra beleesünk a saját magunk által kiásott gödörbe. Mi lehet az oka ennek?

Ma már egyre több lehetőségünk van kifejezni az érzéseinket, ezzel együtt egyre több információ is zúdul ránk. Ez pedig azt eredményezi, hogy kialakul egy óriási katyvasz a fejünkben. Manapság szinte mindenről naprakészek vagyunk, tudjuk, mi történik a világban, a politikában, a közéletben, ez régen egyáltalán nem volt így. Gondoljunk csak a levelezésekre! Régen, ha az emberek kommunikálni akartak egymással, gyakran napokat, de akár heteket, hónapokat is kellett várniuk a válaszra. Egyszóval sokkal lassabb volt a világ ritmusa. Másrészt sajnos ma is előfordul, hogy valaki rossz terapeutához kerül. Olyanhoz, aki nem elég képzett vagy empatikus. És ha ehhez még az is társul, hogy a szülők sem támogatják ezt a folyamatot, egyetlen negatív tapasztalat is elveheti az ember kedvét attól, hogy újra megpróbálja.

A szüleink, nagyszüleink gyerekkora, fiatalsága egy egészen más korszakban, más körülmények között zajlott. Ezek nem voltak könnyű időszakok, emiatt talán sokszor nem érezzük jogosnak, ha rosszul érezzük magunkat. Mintha a mi problémáink eltörpülnének az övéik mellett. Pedig ezek a nehézségek a maguk módján ugyanolyan súlyosak. A szülők is gyakran említik, hogy „bezzeg a mi időnkben…”, és ezt hallva egy fiatal könnyen elhiheti, hogy neki nem szabad rosszul éreznie magát.

Pontosan. Ez a saját érzelmeink eljelentéktelenítése, bagatellizálása. Miért ne lehetne például az a legnagyobb problémám, hogy mit vegyek fel? Mert ha valaki minden egyes reggel ezen szorong, és emiatt akár el sem megy egy eseményre, vagy pánikrohama lesz miatta, az igenis komoly dolog, amivel foglalkozni kell.

Igen, nem élünk háborús környezetben, mint a nagyszüleink, de ettől még lehetnek valós problémáink. Edith Eva Eger Az ajándék című könyvében olvastam egy részt, amiben két páciensét említette. Az egyiknek haldoklott a lánya, a másik pedig azon szorongott, milyen színű autót vegyen. Kívülről nyilván nem tűnik összehasonlíthatónak a két helyzet, de Eger szerint ha valakinek ez az adott pillanatban a legnagyobb problémája, az ugyanúgy képes erős szorongást kiváltani.

Mit gondolsz, mi a legfontosabb üzenete a Hogy bírodnak?

Talán az, amiről az előbb is beszéltünk. Vagyis hogy teljesen mindegy, mi okoz számodra szorongást – még ha mások szemében jelentéktelennek is tűnik –, ha valami újra és újra visszatér, és megkeseríti a mindennapjaidat lelkileg, mentálisan vagy akár fizikailag, akkor igenis érdemes segítséget kérni. Ez nem gyengeség. Emellett fontos, hogy legyünk empatikusak egymással, hiszen sosem tudhatjuk, ki min megy keresztül. Mert sajnos nagyon jól megtanultuk elrejteni a fájdalmainkat, mosolygunk és úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, miközben komoly lelki megpróbáltatásokon megyünk keresztül.

A második, Jól nézel ki, fogytál? című regényed hogyan közelíti meg az önkép formálódását?

Elég sok terápián vagyok már túl ahhoz, hogy tudatosabban lássam, mik azok a dolgok, amiket például korábban magamról gondoltam, és hogyan formálták ezek az önképemet. És ebben minden közrejátszik, a család, a tágabb környezetünk, a közösség, ahol felnőttünk, az iskola, a munkahely, a párkapcsolataink és természetesen a közösségi média. Ezek mind hatással vannak ránk, formálnak minket, és ha nem vagyunk elég tudatosak, könnyen elveszíthetjük az önazonosságunkat. Ilyenkor érezzük magunkat kényelmetlenül, megbántva, szégyenkezve, amikor nem is a saját életünket éljük, vagyis amikor nem vagyunk önazonosak. De ha elkezdünk ezekkel tudatosan foglalkozni, szép lassan lehullanak rólunk azok a minták és elvárások, amikhez korábban olyan görcsösen ragaszkodtunk, és amikről azt gondoltuk, hogy meghatároznak minket.

Nagyon sok pszichológiai kérdés merül fel mindkét könyvedben. Hogyan tudtad megtartani az egyensúlyt, hogy ezek a regények ne menjenek át  pszichologizálásba?

Ez nagyon jó kérdés, mert nem vagyok pszichológus. Amit az írásaimban „megpszichologizálok”, az inkább abból fakad, amit a saját terápiás utamon tapasztaltam. Tulajdonképpen ezeket az élményeket próbálom történetekké formálni. Ezt úgy képzelem el, mint gyerekkoromban, amikor Barbie babáztam. Akkor is az érdekelt, hogyan működnek az emberek, milyen helyzetek, kapcsolatok, érzelmek alakulnak ki, csak akkor babákkal játszottam el, most pedig írok róluk. Nagyon hálás vagyok a magyar nyelvnek, amely annyira gazdag és kifejező, hogy rengeteg árnyalatát meg tudom mutatni egy érzésnek anélkül, hogy konkrétan kimondanám. Szeretem, ha a szövegben van egy kis játékosság, ha az olvasó képzeletére is hagy valamit. Például ha egy pillangóról írok, az már önmagában felidézheti a szabadságot, a könnyedséget, a repülés élményét.

Honnan gyűjtötted az inspirációt pszichológiai és szépirodalmi téren?

Nagy példaképem Tisza Kata, ő számomra hatalmas inspiráció. Mindenképp kiemelném Máté Gábort, Orvos-Tóth Noémit, Bagdy Emőkét, Almási Kittit és dr. Bánki Györgyöt is, mindannyian sokat hozzátettek a gondolkodásmódomhoz. A szépirodalom terén Silvia Avallone az egyik legnagyobb kedvencem, de ott van még Gurubi Ágnes, Szabó Magda vagy Karinthy Frigyes. Illetve mostanában fedeztem fel Elena Ferrantét, nem is értem, eddig hogyan maradhatott ki az életemből. Marie Aubert norvég szerzőt szintén nagyon kedvelem, mint ahogy Sally Rooney-t is, bár tudom, hogy ő elég megosztó személyiség. Talán ő volt az első, aki számomra igazán olvasható módon hozta be a hétköznapi, esendő, „szürke” karaktereket. Ez a természetesség és valószerűség nagyon közel áll hozzám. A műveiből készült sorozatokat is kifejezetten szeretem.

A második regényed  különleges, kihajtható borítót kapott, amit te terveztél meg. Hogyan született meg az ötlet, mi volt a koncepció?

Amikor a regényt írtam, már volt egy elképzelésem a borítóról is. Tudtam, hogy a mérleg lesz a középpontban, vagyis egy fürdőszobai jelenet, ahol két láb áll a mérlegen. A színek is nagyjából megvoltak a fejemben, mindenképp szerettem volna, ha a rózsaszín kicsit dominánsabb lenne. A másik borító ötlete pedig úgy született, hogy egy barátnőmmel beszélgettem a könyvről, és hogy épp melyik fázisban tart a munkafolyamat, aki rögtön rávágta, hogy a borító biztos egy fürdőruhás női testet fog ábrázolni, oldalról, és látszani fognak a hurkái. Ez az ötlet azonnal megtetszett. Fél óra alatt megrajzoltam ezt a verziót, pedig az elsőn hetekig dolgoztam. Végül nem tudtam dönteni, ezért mindkettőt elküldtem a kiadónak. Ők javasolták, hogy legyen egy kifordítható védőborító, amire mindkét grafika rákerülne. A keményfedeles részen pedig egy véres bugyi látható, ugyanis a menstruáció fontos része a történetnek, ráadásul úgy voltam vele, ha már tabukat döngetünk, legyen teljes.

Milyen, a menstruációhoz hasonló tabutémák jelennek meg még a második regényedben?

A történet egy sportolóról szól, aki rendszeresen jár edzésre. Mivel annak idején én is komolyabban sportoltam, ebből a világból merítettem. A történet középpontjában az áll, hogyan hatnak a főszereplőre azok a megjegyzések, amelyeket egyes tekintélyszemélyek, például az edzők tesznek a testére. A versenysportban gyakran összekapcsolják a teljesítményt a testtel. Vagyis ha valaki jól néz ki, azzal együtt jár a jó teljesítmény elvárása és fordítva. Emellett fontos szerepet kapnak a szociális kapcsolatok is. A főszereplőnek van egy lánytestvére, folyamatosan hozzá hasonlítja magát. Ez a karakter tulajdonképpen több olyan emberből állt össze, akikhez én is hasonlítgattam magam az életem során, így lett belőle egy összetett, szimbolikus testvérfigura. Sajnos az ember hajlamos arra, hogy valaki máshoz, valami „jobbnak” tűnőhöz hasonlítsa magát. Szerintem ez mindenki életében megjelenik valamilyen formában, ha nem is a testkép kapcsán, akkor más területen.

És persze ott van a szerelem is. Gyakran a saját testünkről alkotott kép, a belső meggyőződéseink határozzák meg, milyen partnert választunk. Ilyenkor a másik ember mintegy visszatükrözi azt, amit mi magunkról gondolunk, akár pozitív, akár negatív értelemben. És ahogy említettem, a családi és szerelmi kapcsolatok mellett fontosak a tekintélyszemélyek is, az edzők, a tanárok, akiknek a véleménye fiatalkorunkban különösen nagy hatással van ránk. Tinédzserként ugyanis még formálódik a személyiségünk, és miközben próbáljuk kitalálni, kik is vagyunk valójában, folyamatosan magunkba szívjuk ezeket a hatásokat, a legtöbbször észrevétlenül. Ugyanakkor volt bennem egy olyan szándék is, hogy mivel az első regényemben egy nagyon szép és megható anyafigurát ábrázoltam, most tudatosan szerettem volna ennek az ellentétjét is megmutatni.

A regénynek van válasza arra, hogyan lehet kialakítani egy egészséges testképet?

A regény nyilván nem ad egyértelmű megoldást, mert maga a téma is sokkal árnyaltabb ennél. Valamilyen szinten persze van benne feloldás, nem akkora, mint a Hogy bírodban, de itt is eljut odáig a főszereplő, hogy segítséget kér. A történet egyik üzenete, hogy idővel és megfelelő támogatással, mondjuk terápiával, ezek a berögzült gondolatok, hogy mit tartunk szépnek vagy értékesnek, lassan elkezdenek lekopni. Gondoljunk csak bele, már ma sem azt látjuk szépnek, amit annak idején, tinédzserkorunkban. Az értékrendünk idővel megváltozik, átalakul, és egyre inkább a belső tulajdonságokat, a kisugárzást tartjuk vonzónak a külső tulajdonságok helyett. Úgy gondolom, ahogy ez a regényben is érzékelhető, az idő rengeteget segít, de csak akkor, ha foglalkozunk magunkkal, és merünk segítséget kérni.

Ez a folyamat valahol elkerülhetetlen, nem? Egyszerűen muszáj keresztülmennünk rajta – nyilván nem mindegy, hogy milyen intenzitással –, de mindannyian meg kell élnünk ezeket a szakaszokat, hogy végül eljussunk odáig, hogy kialakul egy egészséges(ebb) testképünk.

Egyetértek. Éppen ezért nem is szoktam kifejezetten tinédzsereknek ajánlani a könyveimet. Még ha a regényem egy tinédzserről is szól, valójában nem nekik íródott. Nem azért, mert durva témákat dolgoz fel, hanem mert nem biztos, hogy ebben az életszakaszban tudnak még úgy reflektálni ezekre a kérdésekre. Tizenévesen én sem gondolkodtam azon, hogyan állok a saját testképemhez, egyszerűen csak elszenvedtem bizonyos hatásokat, amiket a környezetemtől kaptam. Sokat tapasztaltam, és ezek a tapasztalatok kellettek ahhoz, hogy később megértsem, mi történt velem. Nem tudom, a mai tinédzserek mennyire működnek másként, de azt hiszem, valamilyen szinten mindannyian végigmegyünk ezen az úton.

Folytatod az írást? Milyen témák foglalkoztatnak?

Mindenképpen szeretném folytatni az írást. Már készülőben van a harmadik regényem is, bár sokat még nem tudok róla elárulni, ugyanis egyelőre még nem igazán megfogható. De tervben van, vannak ötleteim, inspirációim. Addig szeretnék írni, amíg van ihletem és olyan téma, ami valóban érdekel. Például nagyon foglalkoztatnak a női sorsok, különösen a nők helyzete Magyarországon, illetve a bántalmazó kapcsolatok különböző árnyalatai. A feminizmus, a női emancipáció szintén olyan téma, amelyhez szívesen nyúlnék.