A malter ebben a rendszerben a szeretet

Csak kóruspróbákon énekel, vagy mosogatás közben, sétálgatva is?

Mindig mindenhol. A feleségem szokott kacagni, hogy az apukája volt ilyen, és kellőképpen idegesítette is ezzel a családot. Erre ő választott egy hasonló férjet. Mosogatás, főzés, takarítás közben is állandóan dúdolgatok, de komolyabban már ritkán szoktam énekelni. Mondjuk ősszel beálltam a Bohémélet kórusába a Csokonai Színházba, de ilyen már tizenéve nem fordult elő.

Most miért csatlakozott mégis a kórushoz?

A színház előadásaiba rendszeresen hívnak gyerekeket a Lautitiából, de most kértek tenor és basszus kóristákat is. Egy gyerekkori barátom mondta, hogy szívesen eljön, ha én is velük tartok. Iszonyú jó élmény volt, hatalmas buli. Áprilisban lesz még két előadás, alig várjuk.

Erre még nem is gondoltam, hogy egy karnagynak is hiányozhat, hogy kórusban énekeljen.

Javasolják is, mert az ember könnyen elfelejti, milyen a másik oldalon ülni. Milyen, amikor azt mondják, hogy nem elég, pedig az embernek már szétreped a homloka az énekléstől. Így viszont könnyebben észreveszem magam, és nem azt mondom: nem elég, hanem hogy: ha esetleg van még benne, akkor köszönöm. Önfegyelemre tanít.

Gyerekkorától szívesen énekelt, vagy a kórusban inkább a közösség ragadta magával?

Eleinte nem nagyon rajongtam a kórusba járásért. Hatodikos voltam, mikor váltak a szüleim, és így utólag látom, hogy kerestem egy helyet, ahol felszabadultan létezhetek. Annyira magával ragadott a kórus, hogy még a lánykarra is bejártam, csak hogy énekelhessek. Rájöttem, hogy az éneklés felszabadító élmény. Úgy emlékszem most vissza, hogy szabadnak éreztem magam, amikor énekeltem. Ez volt az a pont, ahol ez átfordult bennem.

Attól fogva lelkes kórustag volt.

Igen, csak aztán elmentem egy orosz–német tagozatos gimnáziumba. Akkoriban még nem voltam elkötelezve a zene mellett, nem gondoltam, hogy zenei pályára kellene mennem. A gimnáziumot is szerettem, de közben rájöttem, hogy zene nélkül nem tudok létezni. Így folyamatosan visszajártam a Bányai Júlia Általános Iskolába (ez az intézmény ma Szent Efrém görögkatolikus iskolaként működik – a szerk.). Minden próbára beültem, és nem zavartak el. Aztán elmentem a Nyíregyházi Főiskolára magyar–ének szakra. Éreztem, hogy az énekesi pálya nem az én utam, de gondoltam, ha a zenével foglalkozom, abból nagy baj nem lehet. A magyart csak azért választottam, mert muszáj volt valamilyen szakpárt megjelölni, és végül nagyon megszerettem. Utolsó éves voltam, amikor a Bányaiban a kórust vezető Tóth Ágnest kinevezték igazgatónak, és engem kért meg, hogy vegyem át az ötödik-hatodik osztályos tanítványait. 21 éves voltam. Annyira izgultam az első órám előtt, hogy két napig nem aludtam. Bár ismertem a „kisvackokat”, mert visszajártam ide énekelni. Csak nekem és nekik is meg kellett szokni ezt az új felállást. Hogy nem „szia, Józsi”, hanem „üdvözlöm, Józsi bácsi”, nekem pedig hogy a bratyizás helyett tanári szerepbe kerültem. Életem első órájára bejöttem kialvatlanul, karikás szemekkel, arra is emlékszem, hogy a Saltus Hungaricust tanítottam a hatodikos tankönyv elejéről. Az óra végén megtapsoltak. A fellegekben jártam. Egy évvel később ennek az osztálynak – miután a tanáruk nyugdíjba ment – osztályfőnöke lettem. Nagyon összenőttünk, az osztály felével máig tartom a kapcsolatot. A kórus menedzsere is közülük került ki, miután elvégezte a felsőfokú tanulmányait.

Mi kell ahhoz, hogy egy közösség jól működjön?

Nehezen válaszolok erre, mert nagyon ódai és általános, amit mondok, de nekem meggyőződésem, hogy a malter ebben a rendszerben a szeretet. Ez magával hoz sok minden mást is: ha szeretek egy gyereket, megértem, hogy nem mindennap olyan, mint elvárnám. Ha ezt látják tőlem, az számukra példává válik, és egymás közt is eszerint léteznek. Én nem tudnék jó kórust csinálni, ha odaraknának valahová, és nem ismerném a tagokat. Mert számomra a kötődés a munkám szerves része. Tudom, kinek miért van rossz napja, vagy éppen mitől van feldobva.

A karnagyi végzettség hiánya jelentett nehézséget?

Hát hogyne! Miután Ági – az első tanévemben – elhagyta az iskolát, a vezetőség közölte, hogy át kell vennem a kórust. Semmilyen tapasztalatom nem volt. Az első pofont az jelentette, amikor két hónappal később az Éneklő Ifjúság kórusversenyen az egyik tekintélyes szakmabeli azt mondta: a kórus jó, de amit maga csinál, az elképesztően rossz. Hezitáltam, hogy tovább kellene tanulnom, de Szabó Dénes bácsi annak idején azt mondta, hogy amit a kórus előtt nem vagyok képes megtanulni, azt máshol sem fogom elsajátítani. Ezzel nyilván nem azt akarta mondani, hogy ne végezzek iskolát, hanem csupán azt, hogy a legjobb iskola mégiscsak a gyakorlat. Élesben az ember ráérez, mi működik, mi nem. Nagyon fontos volt számomra a kórus, semmilyen törtetés nem volt bennem, annál szorongóbb, zárkózottabb alkat vagyok. Úgy döntöttem: adok magamnak egy kis időt, és vagy beletanulok, vagy mégis továbbképzem magam, ha pedig sehogy nem megy, átadom valakinek.

Mennyi idő telt el, mire magabiztosan érezte magát a kórus élén?

Ez még mindig nincs így. Amikor néhány évvel később második helyezést értünk el a Bartók Béla Nemzetközi Kórusversenyen, akkor éreztem, hogy nem járok rossz úton. Sok pozitív visszajelzést kaptam, és elkezdtem bízni abban, hogy nem is olyan rossz, amit csinálok. Utána vettünk részt Grazban a Hollerung Gáborék szervezésében megvalósuló Kórusolimpián, illetve 2008-ban már Világ Kórus Játékoknak hívták. Azzal az elvárással mentem, hogy ha az első harmadban végzünk, büszke leszek. Emlékszem, hogy Gábor előtte oda is jött hozzám, és mondta, hogy: Józsikám, ugye tudod, hogy itt nagyon jó kórusok vannak? Mondtam, igen, tudom. Azt kérdezte: Mindennek fogsz tudni örülni? Én pedig teljesen őszintén válaszoltam, hogy csak annyit szeretnék, hogy jó érzéssel jöjjünk le a színpadról. A legnagyobb meglepetésre utcahosszal megnyertük a versenyt. A felhők fölött jártam, mert éreztem, hogy – az eredménytől függetlenül is – dögös volt, amit csináltunk.

Milyen egy dögös előadás?

Magabiztos. Sikerült érzelmeket átadnunk, és közben nem pusztultunk bele. Minden a helyén volt.

Hogyan fejlődött a gyermekkar ekkora kóruscsaláddá, amelyben ifjúsági vegyes kar és kamarakórus is helyet kap?

Amikor átvettem a kórust, a péntek délutáni kóruspróbára az jött, akinek kedve volt. Első alkalommal hatan ültünk itt, de én nem szomorkodtam. Jó volt a hangulat, a következő alkalommal jöttek még ketten, aztán még tízen, most pedig körülbelül százan éneklünk együtt péntek délutánonként. Két-három ember van csak osztályonként, aki nem jön. Szoktam tépelődni azon, hogy vajon őket mivel vadítottam el. Önmarcangoló alkat vagyok. Azt gondolom, nekik is járna a boldogság. Az idősebb kórustagok pedig egyszer csak nem akartak lelépni. Mondtam nekik, hogy örülök nektek, srácok, de kiöregedtetek a gyermekkarból, nem tudlak titeket versenyre vinni. – Akkor csináljunk vegyes kart! – mondták. Jó! Elkezdtük tizenvalahányan, aztán alig várták a gyerekek, hogy vegyes karosok lehessenek, és a vegyes kar százfősre duzzadt. Gyors darabokat ennyi emberrel már nem tudsz csinálni. Sosem felejtem el, Orbán György Daemon Irrepit Callidusát énekeltük, és az én ízlésemnek már-már lomha, nyamvadtul lassú volt. Elkezdett iszonyú nagy lenni a korkülönbség, ez főleg nekem okozott nehézséget, zavarban voltam, hogyan szóljak hozzájuk. Az idősebbek mondták, hogy szeretnék magukat kipróbálni külön, így csináltunk egy 24 fős kamarakórust, amellyel 2015-ben a Budapesti Nemzetközi Kórusversenyen első helyezést értünk el. A gyerekkar és az ifjúsági kórus is megnyerte a saját kategóriáját, és akkor szóltak, hogy lehetőleg ne három kórussal nagydíjazzak… A kamarakórus viszont lelkes volt, hiszen ezen nőttek fel, jól blattoltak, heti egy próbával remekül ment a dolog. Még abban az évben megnyertük az Arezzói Nemzetközi Kórusverseny Nagydíját, ami nagyon meglepő volt. Olyan kórusokkal versenyeztünk, hogy tátva maradt a szánk. Kategóriát nem nyertünk, mindenhol második vagy harmadik helyezettek lettünk, így az esélytelenek tökéletes nyugalmával mentünk el a nagydíjra. Szavaztunk is a kóruson belül, hogy vajon a japán, a Fülöp-szigeteki vagy a spanyol kórus nyer majd. Hihetetlen jól éreztük magunkat, és elvittük a nagydíjat. A zsűri is hangsúlyozta, hogy ott a zene nyert, nem a technika. Imádtunk énekelni, és ez a mai napig így van. Szerintem elsősorban nem a technikai felkészültségünk miatt szeretnek bennünket, hanem mert rólunk mindig sugárzik, hogy imádunk együtt lenni, és imádunk énekelni. A pandémia azért a kóruséletnek sem tett jót. Sokan kikoptak, és Budapest elég sok embert elszív, idén tizenvalahányan tanulnak majd tovább a fővárosban, a többségük ráadásul fiú.

Rendszeresen részt vesznek nemzetközi versenyeken, kórustalálkozókon. Március végén Olaszországba mennek. Milyen művekkel versenyeznek Riva del Gardában a Nemzetközi Kórusfesztiválon?

Fontos, hogy ezekre a versenyekre azért tudunk eljutni, mert az iskolát is működtető Hajdúdorogi Görögkatolikus Főegyházmegye megbecsülését, anyagi és erkölcsi támogatását élvezzük, ezért pedig nem lehetek elég hálás. A gyermekkarral Felix Mendelssohn Bartholdy Hebe deine Augen auf című művével kezdünk, utána Giulio Caccini Amarilli, mia bellát fogunk énekelni. Soha nem csináltam korábban ilyet, de átírtam gyerekkarra. Van belőle vegyes kari változat, azt sem Caccini követte el, de valószínűleg nálam hozzáértőbb emberek. Abból készítettem el ezt a letétet. Szerettem volna valamit, amivel igazán mélyen lehet zenélni. Hiányzott nekem a kórusból ez a szenvedély, és azt éreztem, hogy ezt egy darabbal vissza tudom hozni. Randall Thompson Pueri hebraeorum című monstre művét énekeljük még, és most hosszú idő után visszatanítottam Stephen Hatfield Las amarillas című darabját. Annak idején ezzel nyertük meg a világbajnokságot, és azóta nem is nagyon mertem megtanítani. Az ifjúsági vegyes karral Claudio Monteverdi Dara la notte il sol, Charles Villiers Stanford ír szerző Beati quorum Via és Vaclovas Augustinas Tykus, tykus című művét énekeljük, valamint egy kortárs magyar darabbal: Kutrik Bence Tavasz-esti dalával lépünk színpadra.

Mi motiválja?

Én kezdettől fogva azt tűztem ki célul, hogy egy olyan helyet hozzak létre, ahol jó lenni, ahol ugyanazt a biztonságot és felszabadultságot érezhetik, amit én kaptam ettől a kórustól. Meggyőződésem, hogy enélkül nem itt tartanék. Hiszen mehettem volna a játszótérre bandázni, de a kórus magával ragadott, és segített azzá lennem, aki vagyok. Ma pedig hatványozottan felértékelődik a valahova tartozás szükségessége. Sok gyereknek tényleg érték az, hogy valahová beteheti a lábát péntek délutánonként, ahol megnyugodhat. Ez a célom, hogy majd egyszer elmondhassák ezek az emberek, hogy ők itt jól érezték magukat.

Fotók: Hajdúdorogi Főegyházmegye