Mi motivál egy ifjú zenészt mesterkurzuson való részvételre? Mitől tart, miben bízik, hogyan dönti el, hogy melyik tanár kurzusára jelentkezzen?

Koppán Kata: A jelentkezők fő motivációja az, hogy egyre jobbak akarnak lenni. A tanárválasztás számomra nem volt kérdés, mivel Máténak már két éve, Gödöllőn is voltam a mesterkurzusán, és az a két óra alapjaiban változtatta meg a gondolkodásomat. A mesterkurzusok engem leginkább abban segítenek, hogy új szemszögből, látásmóddal tekinthessek arra, amit csinálok. Hogy megfigyeljem, hogyan érzem magam játék közben, továbbá azt, hogy el tudok-e lazulni, vagy görcsös, merev vagyok.

Szűcs Máté: A növendék felelőssége, hogy rájöjjön, neki mi jó, számára melyik út válik be. Mint a méheknek, úgy kell rátalálnia a számára legvonzóbb virágra, az őt leginkább segítő tanárra. Ez a felnőtté válásról is szól. Arról, hogy valaki tud és mer-e felelősséget vállalni önmagáért, vagy elfogadja, hogy nincs a helyén, és hogy mondjuk a szülei döntenek a sorsáról.

Ha valaki mesterkurzusra megy, mindig ugyanazt kapja? Vagy ahány tanár, annyiféle mesterkurzus?

Máté: Többféle iskola létezik. Az egyik, a korábban uralkodó irányzat azt tűzte ki célul, hogy apró darabokra szedje szét a növendéket, aztán a darabkáiból összerakja a miniatűr hasonmását. De újabban egyre nagyobb teret kap a liberális szemlélet meg az egyén tisztelete. Annak felismerése, hogy a tanár soha nem lehet egészen biztos magában, meg kell tudnia kérdőjelezni magát, másrészt meg hogy nem alkalmazhatja minden növendékére ugyanazt a módszert, hiszen a hópihékhez hasonlóan mindegyikük más és más. Az ügyben is erősen különbözhetnek a tanárok, hogy melyikük mennyire ad teret a növendékei visszajelzéseinek.

Mi motiválja a tanárt, hogy mesterkurzust tartson? Mit ad ez neki, és úgy egyáltalán miért jó ez a műfaj?

Máté: Az motiválja, hogy ő is fejlődhet általa. A tanár-diák együttműködés egy mesterkurzuson a barátsághoz vagy a házassághoz hasonlít: ha a tanár számára nem építő, a diák számára sem lesz az. Ha a kettőjük kapcsolata nem baráti, nem kölcsönös, akkor a tanár vagy tönkreteszi a növendékét, vagy erőszakosan a saját képére formálja.

A hatalommal nehéz bánni. Egy ember jelleme akkor nyilvánul meg a legkendőzetlenebbül, ha hatalmat kap. A tanárnak az a feladata, hogy segítse a növendékét, nem pedig az, hogy megkérdőjelezze vagy tehetségtelennek nyilvánítsa.

Mi a jobb: ha magabiztos, önérzetes a növendék, vagy ha bizonytalan, és minden téren a tanárra szeretne hagyatkozni?

Máté: Mindkét eset nehéz. Ha már nagyon kialakult a mesterkurzusra jelentkező zenész, akkor a tanárnak „renoválásra”, például „tartópillérek áthelyezésére” kell vállalkoznia, míg ha nagyon bizonytalan, szinte egy új ház felépítése a feladat az alapoktól.

Kata: Én határozott személyiségnek tartom magamat, ennek ellenére szívesen megkérdőjelezem az elképzeléseimet a mesterkurzusokon, és örülök, ha a tanár segítségével új perspektívákat ismerhetek meg.

Máté: A személyiségnek egy terméshez hasonlóan kemény belső magja, váza, alapja van, míg a külső része puhább, rugalmasabb; fejlődésre, alakulásra képes. Ha nincs meg a kemény belső mag, az nehéz eset, a szabadság ugyanis csak határokon belül értelmezhető.

Kata: Nyitott szívvel, aggyal, fogékonyan érkezem a mesterkurzusokra, de ha úgy érzem, hogy az a bizonyos belső mag sérül, visszajelzek. Ez olyan, mint az orvosnál: ha fájdalmat érzek, szólok.

Koppán Kata

Mitől lesz sikeres egy mesterkurzus?

Kata: Én attól függően tartom sikeresnek, hogy mennyire érzem jól magamat közben, meg hogy a tanult technikával később jólesik-e játszani. De persze az sem utolsó szempont, hogyan szól, amit játszom, és hogy milyenek a környezetem visszajelzései.

Máté: Látom a növendéket a mesterkurzus elején és végén, és ha a végén felszabadult, lazább és jókedvű, sikeresnek ítélem az alkalmat. Ehhez arra van szükség, hogy sikerüljön legyőznöm az ellenállását, és hozzáférnem a lelkéhez, elnyernem a bizalmát. Ezért sokkal könnyebb a dolgom, ha már eleve „kicsomagolt” muzsikusok érkeznek a kurzusra, mint ha mondjuk kiderül, hogy az illető tulajdonképpen nem is annyira akar ott lenni, csak valaki rábeszélte, hogy jöjjön el.

Milyen tanári hibák a leggyakoribbak egy mesterkurzuson?

Máté: A tanár első feladatának mindig annak kellene lennie, hogy megismerkedjen a növendékkel; „szkennelnie” kellene a tűrőképességét és a terhelhetőségét. Nagyon rossz, ha ehelyett már az első ütem után leállítja, és töményen elkezdi oktatni. Egy instabil embert tönkre tud tenni az ilyesmi, mert „leveri a személyiségét”. Egy tanár ne legyen se türelmetlen, se szenvedélyes. Józanul, figyelmes elmével legyen jelen a mesterkurzuson.

Kata: A diák bizonytalan lehet magában, és bizalmatlan a tanárral szemben. Pedig semmi sem lenne fontosabb, mint hogy megbízzon benne. Attól is félhet, hogy a tanár majd megalázza.

Máté: És sajnos a félelme nem alaptalan. Sok tanár nincs tekintettel a diák lelkére, mivel ő „a zenén akar segíteni”. A résztvevőket és úgy általában az embereket fel kell emelni: szerintem ez a legfőbb feladatunk a mindennapokban. Megesik, hogy az érkező rettentően merev, és tehetségtelennek tűnik, például mert régebbi traumák miatt szorong. De amint megnyílik, azonnal kitűnik, mennyire tehetséges. Emiatt a tanárnak semmiképpen sem szabad előzetes ítéletet alkotnia. Minden embernek, diáknak, zenésznek lehet segíteni. Elképzelhető, hogy kezdetben ellenáll, de ha kellő érzékenységgel nyúlnak hozzá, végül kinyílik.

A mesterkurzuson úgy tűnt számomra, hogy Máté jóval túlment a szakmai tanácsokon: egyfajta guruként is fellépett, az emberi élet egészére vonatkozóan is megnyilatkozott. Például kikelt az ellen, hogy Kata szolgai módon alárendelje magát a művészi feladatnak, és ő maga közben „elvesszen”. Ez a szerepfelfogás általános a mesterkurzust tartó tanárok körében, vagy Máté specialitása?

Kata: Szerintem ez a szemlélet Mátéra különösképpen is jellemző.

Máté: Sok tanár gondolja úgy, hogy a jó technika mindent megold. „Ha valami fáj, majd elmúlik, mi ettől függetlenül tegyük a dolgunkat”, vélekednek. Ám ez káros gyakorlat, mert a vegetatív idegrendszer reagálni fog, a testünk „kikéri majd magának” a visszaélést. Az erőltetés nem megoldás. A továbbhaladáshoz előbb meg kell oldani az alapproblémákat.

Mennyire stresszes egy mesterkurzus a résztvevője számára? Szükséges alkotóeleme-e a stressz? Vagy az is lehetséges, hogy ez egyáltalán nem lép fel?

Kata: Ez személyiségfüggő. Én nem szoktam stresszelni. Egy kis egészséges lámpaláz mindig van bennem, de csak az első öt percben.

Máté: Ha a diák azt feltételezi az alkalomról, hogy nem fognak számítani az érzései, akkor joggal stresszel. A tanárnak meg kell tisztelnie őt azzal, hogy időt ad neki, felveszi vele a kontaktust, és oldja a feszültségét.

Kata: Mindig az első benyomás a döntő. Ha a tanár rosszul indít, az az egész alkalmat elrontja.

Hogyan kerül be valaki egy mesterkurzusra? Megelőzi-e a találkozást valamilyen egyeztetés, ismerkedés?

Máté: A jelentkezők általában már ismernek, például a felvételeim alapján a YouTube-ról; és ha szükségesnek érzik, előzetes konzultációt kérnek.

Kata: Én annak idején Messengeren értem el Mátét, és ott jelentkeztem be a mesterkurzusára.

Máté: Megesik, hogy bemutatkozó felvételt kérek a jelentkezőtől, elmondom róla a meglátásaimat, aztán pár hónap után egy újabbat is elküldetek vele, hogy lássam, mi változott. De egyvalamit nagyon szeretnék hangsúlyozni: nem az a fő szempontom, hogy ki mennyire jó, hanem hogy segítségre szorul-e. Úgy gondolom, hogy ha nagyon rosszul játszik, annál inkább kötelességem neki segíteni. Mindenkinek helye van ebben a világban, nem csak a kiválóaknak.

Néha olyan érzésem volt a mesterkurzuson, hogy mintha Máté a növendékeket – Katát is – már a létezésükben, a lélegzetvételükben eleve, előzetesen korrigálni akarta volna; szinte azelőtt, hogy igazán megmutathatták volna, milyenek és mit tudnak. Ti ketten hogyan éltétek meg ezt a két különböző oldalon?

Máté: Megesik, hogy valamilyen blokkot kell megtörni, mert kiderül, hogy nem a hangszeres játékkal van gond. Ez olyasmi, mint amikor valaki műtét után nem tud járni, és a hozzátartozóknak mégis erőltetniük kell, hogy legalább pár lépést megtegyen. Vagy mint a csontkovács beavatkozása, amely nagyon fájhat ugyan, de utána sokkal jobb lesz. Néha szükség van a tanár részéről keménységre is.

Kata: Én kifejezetten jól éreztem magamat a mesterkurzuson, és nem csak biztonságban. És úgy éltem meg, hogy jót tesz a komfortzónámból való kimozdítás. Hasznos néha ráeszmélni, hogy „jé, ezt így is lehet csinálni!”, de csak akkor tudom úgy csinálni, ha valaki biztat, ösztökél.

Máté: Takács-Nagy Gábor genfi kollégám szokta hangsúlyozni a pozitív visszacsatolás fontos szerepét. Soha ne hibát keressünk, hanem fejlesztendő pontokra mutassunk rá! El kell kerülni, hogy sérüljön a diák lelke.

Kata: Mint növendék egészen másképpen távozom egy mesterkurzusról, ha azt éltem meg, hogy beégtem, minden rossz volt, amit csináltam, mintha az marad meg bennem, hogy rengeteget tanultam, és jó szempontokat kaptam.

Máté: És ez a tanár felelőssége. Soha egyetlen tanár sem hiheti, hogy a zene mindennél, még az embernél is fontosabb.

Mit visztek tovább ez után a mesterkurzus után? Hogyan ítélitek meg magatokra („elég jól működtem-e?”) és a másikra („elég megértő volt-e Máté”, „elég tanulékony volt-e Kata”) vonatkozóan?

Kata: Én pozitív tapasztalatokkal megyek tovább. Most is tanultam Mátétól valami nagyon fontosat: azt, hogy kötelességtudatból soha ne rendeljem alá magamat semminek és senkinek, és hogy ne engedjem ki a kezemből az irányítást. Ez olyan felismerés, amiből nem fogok engedni.

Máté: Én pedig annak a tanulságát viszem tovább, hogy a külső jelek alapján még érzékenyebben kell figyelnem a növendékeim aktuális nehézségeire: a hunyorgásukból, a félrenézésükből, a rossz lélegzésükből vissza kell következtetnem a lelki megakadásukra, a korábbi tapasztalataikból adódó félelmükre. És hogy nem fogom a hangszerrel szenvedtetni azt, akinek nem a hangszerrel van nehézsége.

A mesterkurzus a pontszerűségéből adódóan könnyen lehet rossz mondatok, fájdalmas konfliktusok táptalaja, és semmiféle garanciát nem kínál arra, hogy az együttműködés harmonikus lesz. Például mert mondjuk a tanár valamerre vinné a növendéket, de ő nem tud vagy nem akar arra menni.

Kata: Ez benne van a pakliban, mert nem biztos, hogy elég jól ismerem a tanárt. Vagy mert noha a felvételei alapján ismerem és kedvelem, a személyiségünk nem passzol össze. Főleg akkor kínos a helyzet, ha a tanár mindenáron rá akar állítani engem a „helyes útra”, mert szerinte kizárólag az a jó, és nem érdekli, hogy nekem is jónak kellene éreznem, amit javasol. Sok diák félénk, nem mer ellentmondani. Kell az egészséges önbizalom.

Ebből a szempontból mennyire volt komfortos számodra ez a mesterkurzus?

Kata: Az első öt-tíz percben még zavarban voltam, részben a sok ember, részben a nagy meleg miatt. Alaposan megtanult darabbal érkeztem, és nem terveztem, hogy megváltoztatom a rá vonatkozó elképzelésemet. A feszültségnek a testemmel, a szimpatikus idegrendszeremmel való összekapcsolását azonban Máté új elemként hozta be, ahogyan azt a felismerést is, hogy a zenélésnek jó érzést kell adnia számomra, és hogy például nem szabad beletörődnöm, ha fáj a hátam. Hogy nem szabad szőnyeg alá söpörnöm az ilyesféle figyelmeztető érzeteket.

Máté: Tanárként nem azt akarom, hogy igazam legyen. Azt akarom, hogy a növendékem megtalálja azt, ami neki a legjobb, ami neki a legjobban működik, ami segíti a karrierépítésben. A célom az ő ahhoz való hozzásegítése, hogy felfedezze önmagát, önmaga akaratát, és helyette ne a más akaratát élje, valósítsa meg. Hogy képes legyen szabad döntéseket hozni magával kapcsolatban.

Rájöttem, hogy nekem is az a legjobb, ha másokat szolgálok, és hogy ez minden emberre igaz. Én is energiát kapok attól, ha a növendékeimet emelni tudom. A megoldás mindig csak közös lehet. A diákra egyenértékű partnerként kell tekintenem, magamra pedig olyan útitársaként, aki azért dolgozik, hogy előbb-utóbb már ne legyen rá szükség.

Eredményesnek tekinthető-e egy olyan mesterkurzus, amelyen a diák szenved, a tanár meg unatkozik?

Máté: Természetesen nem tekinthető eredményesnek. Minden napot hálaadással kellene kezdenünk, hogy hivatásunk van, és ennek jegyében tölteni a későbbi órákat is.

Kata: Amennyiben a mesterkurzuson bármilyen oknál fogva nem vett részt mindkét fél aktívan és odaadóan, akkor azt sikertelennek könyvelem el. 

Ha a tanár, noha nem inspirálja a hozzá érkezett muzsikus játéka és személye, hősiesen, fegyelmezetten, rutinból mégis végigcsinálja a kurzust, az nem értékelendő?

Máté: A rutin a halált jelenti a művészet számára.

Fotók: Mohai Balázs