„A megoldás mindig csak közös lehet” – A mesterkurzus hasznáról

Mi motivál egy ifjú zenészt
mesterkurzuson való részvételre? Mitől tart, miben bízik, hogyan dönti el, hogy
melyik tanár kurzusára jelentkezzen?

Koppán Kata: A jelentkezők fő motivációja az, hogy egyre jobbak akarnak lenni. A tanárválasztás számomra nem volt kérdés, mivel Máténak már két éve, Gödöllőn is voltam a mesterkurzusán, és az a két óra alapjaiban változtatta meg a gondolkodásomat. A mesterkurzusok engem leginkább abban segítenek, hogy új szemszögből, látásmóddal tekinthessek arra, amit csinálok. Hogy megfigyeljem, hogyan érzem magam játék közben, továbbá azt, hogy el tudok-e lazulni, vagy görcsös, merev vagyok.

Szűcs Máté: A növendék felelőssége, hogy rájöjjön, neki mi jó, számára melyik út válik be. Mint a méheknek, úgy kell rátalálnia a számára legvonzóbb virágra, az őt leginkább segítő tanárra. Ez a felnőtté válásról is szól. Arról, hogy valaki tud és mer-e felelősséget vállalni önmagáért, vagy elfogadja, hogy nincs a helyén, és hogy mondjuk a szülei döntenek a sorsáról.

Ha valaki mesterkurzusra megy, mindig ugyanazt kapja? Vagy ahány tanár, annyiféle mesterkurzus?

Máté: Többféle iskola
létezik. Az egyik, a korábban uralkodó irányzat azt tűzte ki célul, hogy apró
darabokra szedje szét a növendéket, aztán a darabkáiból összerakja a miniatűr
hasonmását. De újabban egyre nagyobb teret kap a liberális szemlélet meg az
egyén tisztelete. Annak felismerése, hogy a tanár soha nem lehet egészen biztos
magában, meg kell tudnia kérdőjelezni magát, másrészt meg hogy nem
alkalmazhatja minden növendékére ugyanazt a módszert, hiszen a hópihékhez
hasonlóan mindegyikük más és más. Az ügyben is erősen különbözhetnek a tanárok,
hogy melyikük mennyire ad teret a növendékei visszajelzéseinek.

Mi motiválja a tanárt, hogy mesterkurzust tartson? Mit ad ez neki, és úgy egyáltalán miért jó ez a műfaj?

Máté: Az motiválja, hogy ő
is fejlődhet általa. A tanár-diák együttműködés egy mesterkurzuson a
barátsághoz vagy a házassághoz hasonlít: ha a tanár számára nem építő, a diák
számára sem lesz az. Ha a kettőjük kapcsolata nem baráti, nem kölcsönös, akkor
a tanár vagy tönkreteszi a növendékét, vagy erőszakosan a saját képére
formálja.

A hatalommal nehéz bánni. Egy ember jelleme akkor nyilvánul meg a legkendőzetlenebbül, ha hatalmat kap. A tanárnak az a feladata, hogy segítse a növendékét, nem pedig az, hogy megkérdőjelezze vagy tehetségtelennek nyilvánítsa.

Mi a jobb: ha magabiztos, önérzetes a növendék, vagy ha bizonytalan, és minden téren a tanárra szeretne hagyatkozni?

Máté: Mindkét eset nehéz. Ha már nagyon kialakult a mesterkurzusra jelentkező zenész, akkor a tanárnak „renoválásra”, például „tartópillérek áthelyezésére” kell vállalkoznia, míg ha nagyon bizonytalan, szinte egy új ház felépítése a feladat az alapoktól.

Kata: Én határozott
személyiségnek tartom magamat, ennek ellenére szívesen megkérdőjelezem az
elképzeléseimet a mesterkurzusokon, és örülök, ha a tanár segítségével új
perspektívákat ismerhetek meg.

Máté: A személyiségnek egy terméshez hasonlóan kemény belső magja, váza, alapja van, míg a külső része puhább, rugalmasabb; fejlődésre, alakulásra képes. Ha nincs meg a kemény belső mag, az nehéz eset, a szabadság ugyanis csak határokon belül értelmezhető.

Kata: Nyitott szívvel,
aggyal, fogékonyan érkezem a mesterkurzusokra, de ha úgy érzem, hogy az a
bizonyos belső mag sérül, visszajelzek. Ez olyan, mint az orvosnál: ha
fájdalmat érzek, szólok.

Mitől lesz sikeres egy
mesterkurzus?

Kata: Én attól függően
tartom sikeresnek, hogy mennyire érzem jól magamat közben, meg hogy a tanult
technikával később jólesik-e játszani. De persze az sem utolsó szempont, hogyan
szól, amit játszom, és hogy milyenek a környezetem visszajelzései.

Máté: Látom a növendéket a mesterkurzus elején és végén, és ha a végén felszabadult, lazább és jókedvű, sikeresnek ítélem az alkalmat. Ehhez arra van szükség, hogy sikerüljön legyőznöm az ellenállását, és hozzáférnem a lelkéhez, elnyernem a bizalmát. Ezért sokkal könnyebb a dolgom, ha már eleve „kicsomagolt” muzsikusok érkeznek a kurzusra, mint ha mondjuk kiderül, hogy az illető tulajdonképpen nem is annyira akar ott lenni, csak valaki rábeszélte, hogy jöjjön el.

Milyen tanári hibák a leggyakoribbak
egy mesterkurzuson?

Máté: A tanár első
feladatának mindig annak kellene lennie, hogy megismerkedjen a növendékkel;
„szkennelnie” kellene a tűrőképességét és a terhelhetőségét. Nagyon rossz, ha
ehelyett már az első ütem után leállítja, és töményen elkezdi oktatni. Egy
instabil embert tönkre tud tenni az ilyesmi, mert „leveri a személyiségét”. Egy
tanár ne legyen se türelmetlen, se szenvedélyes. Józanul, figyelmes elmével
legyen jelen a mesterkurzuson.

Kata: A diák bizonytalan
lehet magában, és bizalmatlan a tanárral szemben. Pedig semmi sem lenne
fontosabb, mint hogy megbízzon benne. Attól is félhet, hogy a tanár majd
megalázza.

Máté: És sajnos a félelme
nem alaptalan. Sok tanár nincs tekintettel a diák lelkére, mivel ő „a zenén
akar segíteni”. A résztvevőket és úgy általában az embereket fel kell emelni:
szerintem ez a legfőbb feladatunk a mindennapokban. Megesik, hogy az érkező
rettentően merev, és tehetségtelennek tűnik, például mert régebbi traumák miatt
szorong. De amint megnyílik, azonnal kitűnik, mennyire tehetséges. Emiatt a
tanárnak semmiképpen sem szabad előzetes ítéletet alkotnia. Minden embernek,
diáknak, zenésznek lehet segíteni. Elképzelhető, hogy kezdetben ellenáll, de ha
kellő érzékenységgel nyúlnak hozzá, végül kinyílik.

A mesterkurzuson úgy tűnt számomra, hogy Máté jóval túlment a szakmai tanácsokon: egyfajta guruként is fellépett, az emberi élet egészére vonatkozóan is megnyilatkozott. Például kikelt az ellen, hogy Kata szolgai módon alárendelje magát a művészi feladatnak, és ő maga közben „elvesszen”. Ez a szerepfelfogás általános a mesterkurzust tartó tanárok körében, vagy Máté specialitása?

Kata: Szerintem ez a
szemlélet Mátéra különösképpen is jellemző.

Máté: Sok tanár gondolja
úgy, hogy a jó technika mindent megold. „Ha valami fáj, majd elmúlik, mi ettől
függetlenül tegyük a dolgunkat”, vélekednek. Ám ez káros gyakorlat, mert a
vegetatív idegrendszer reagálni fog, a testünk „kikéri majd magának” a
visszaélést. Az erőltetés nem megoldás. A továbbhaladáshoz előbb meg kell
oldani az alapproblémákat.

Mennyire stresszes egy mesterkurzus a résztvevője számára? Szükséges alkotóeleme-e a stressz? Vagy az is lehetséges, hogy ez egyáltalán nem lép fel?

Kata: Ez személyiségfüggő. Én nem szoktam stresszelni. Egy kis egészséges lámpaláz mindig van bennem, de csak az első öt percben.

Máté: Ha a diák azt
feltételezi az alkalomról, hogy nem fognak számítani az érzései, akkor joggal
stresszel. A tanárnak meg kell tisztelnie őt azzal, hogy időt ad neki, felveszi
vele a kontaktust, és oldja a feszültségét.

Kata: Mindig az első
benyomás a döntő. Ha a tanár rosszul indít, az az egész alkalmat elrontja.

Hogyan kerül be valaki egy
mesterkurzusra? Megelőzi-e a találkozást valamilyen egyeztetés, ismerkedés?

Máté: A jelentkezők
általában már ismernek, például a felvételeim alapján a YouTube-ról; és ha szükségesnek
érzik, előzetes konzultációt kérnek.

Kata: Én annak idején
Messengeren értem el Mátét, és ott jelentkeztem be a mesterkurzusára.

Máté: Megesik, hogy
bemutatkozó felvételt kérek a jelentkezőtől, elmondom róla a meglátásaimat,
aztán pár hónap után egy újabbat is elküldetek vele, hogy lássam, mi változott.
De egyvalamit nagyon szeretnék hangsúlyozni: nem az a fő szempontom, hogy ki
mennyire jó, hanem hogy segítségre szorul-e. Úgy gondolom, hogy ha nagyon
rosszul játszik, annál inkább kötelességem neki segíteni. Mindenkinek helye van
ebben a világban, nem csak a kiválóaknak.

Néha olyan érzésem volt a mesterkurzuson, hogy mintha Máté a növendékeket – Katát is – már a létezésükben, a lélegzetvételükben eleve, előzetesen korrigálni akarta volna; szinte azelőtt, hogy igazán megmutathatták volna, milyenek és mit tudnak. Ti ketten hogyan éltétek meg ezt a két különböző oldalon?

Máté: Megesik, hogy valamilyen
blokkot kell megtörni, mert kiderül, hogy nem a hangszeres játékkal van gond.
Ez olyasmi, mint amikor valaki műtét után nem tud járni, és a hozzátartozóknak
mégis erőltetniük kell, hogy legalább pár lépést megtegyen. Vagy mint a
csontkovács beavatkozása, amely nagyon fájhat ugyan, de utána sokkal jobb lesz.
Néha szükség van a tanár részéről keménységre is.

Kata: Én kifejezetten jól
éreztem magamat a mesterkurzuson, és nem csak biztonságban. És úgy éltem meg,
hogy jót tesz a komfortzónámból való kimozdítás. Hasznos néha ráeszmélni, hogy
„jé, ezt így is lehet csinálni!”, de csak akkor tudom úgy csinálni, ha valaki
biztat, ösztökél.

Máté: Takács-Nagy Gábor
genfi kollégám szokta hangsúlyozni a pozitív visszacsatolás fontos szerepét.
Soha ne hibát keressünk, hanem fejlesztendő pontokra mutassunk rá! El kell
kerülni, hogy sérüljön a diák lelke.

Kata: Mint növendék egészen
másképpen távozom egy mesterkurzusról, ha azt éltem meg, hogy beégtem, minden
rossz volt, amit csináltam, mintha az marad meg bennem, hogy rengeteget
tanultam, és jó szempontokat kaptam.

Máté: És ez a tanár
felelőssége. Soha egyetlen tanár sem hiheti, hogy a zene mindennél, még az
embernél is fontosabb.

Mit visztek tovább ez után a mesterkurzus után? Hogyan ítélitek meg magatokra („elég jól működtem-e?”) és a másikra („elég megértő volt-e Máté”, „elég tanulékony volt-e Kata”) vonatkozóan?

Kata: Én pozitív
tapasztalatokkal megyek tovább. Most is tanultam Mátétól valami nagyon
fontosat: azt, hogy kötelességtudatból soha ne rendeljem alá magamat semminek
és senkinek, és hogy ne engedjem ki a kezemből az irányítást. Ez olyan
felismerés, amiből nem fogok engedni.

Máté: Én pedig annak a
tanulságát viszem tovább, hogy a külső jelek alapján még érzékenyebben kell
figyelnem a növendékeim aktuális nehézségeire: a hunyorgásukból, a
félrenézésükből, a rossz lélegzésükből vissza kell következtetnem a lelki
megakadásukra, a korábbi tapasztalataikból adódó félelmükre. És hogy nem fogom
a hangszerrel szenvedtetni azt, akinek nem a hangszerrel van nehézsége.

A mesterkurzus a
pontszerűségéből adódóan könnyen lehet rossz mondatok, fájdalmas konfliktusok
táptalaja, és semmiféle garanciát nem kínál arra, hogy az együttműködés
harmonikus lesz. Például mert mondjuk a tanár valamerre vinné a növendéket, de
ő nem tud vagy nem akar arra menni.

Kata: Ez benne van a
pakliban, mert nem biztos, hogy elég jól ismerem a tanárt. Vagy mert noha a
felvételei alapján ismerem és kedvelem, a személyiségünk nem passzol össze.
Főleg akkor kínos a helyzet, ha a tanár mindenáron rá akar állítani engem a
„helyes útra”, mert szerinte kizárólag az a jó, és nem érdekli, hogy nekem is
jónak kellene éreznem, amit javasol. Sok diák félénk, nem mer ellentmondani.
Kell az egészséges önbizalom.

Ebből a szempontból mennyire
volt komfortos számodra ez a mesterkurzus?

Kata: Az első öt-tíz percben
még zavarban voltam, részben a sok ember, részben a nagy meleg miatt. Alaposan
megtanult darabbal érkeztem, és nem terveztem, hogy megváltoztatom a rá
vonatkozó elképzelésemet. A feszültségnek a testemmel, a szimpatikus
idegrendszeremmel való összekapcsolását azonban Máté új elemként hozta be,
ahogyan azt a felismerést is, hogy a zenélésnek jó érzést kell adnia számomra,
és hogy például nem szabad beletörődnöm, ha fáj a hátam. Hogy nem szabad
szőnyeg alá söpörnöm az ilyesféle figyelmeztető érzeteket.

Máté: Tanárként nem azt akarom, hogy igazam legyen. Azt akarom, hogy a növendékem megtalálja azt, ami neki a legjobb, ami neki a legjobban működik, ami segíti a karrierépítésben. A célom az ő ahhoz való hozzásegítése, hogy felfedezze önmagát, önmaga akaratát, és helyette ne a más akaratát élje, valósítsa meg. Hogy képes legyen szabad döntéseket hozni magával kapcsolatban.

Rájöttem, hogy nekem is az a
legjobb, ha másokat szolgálok, és hogy ez minden emberre igaz. Én is energiát
kapok attól, ha a növendékeimet emelni tudom. A megoldás mindig csak közös
lehet. A diákra egyenértékű partnerként kell tekintenem, magamra pedig olyan
útitársaként, aki azért dolgozik, hogy előbb-utóbb már ne legyen rá szükség.

Eredményesnek tekinthető-e egy
olyan mesterkurzus, amelyen a diák szenved, a tanár meg unatkozik?

Máté: Természetesen nem
tekinthető eredményesnek. Minden napot hálaadással kellene kezdenünk, hogy
hivatásunk van, és ennek jegyében tölteni a későbbi órákat is.

Kata: Amennyiben a mesterkurzuson bármilyen oknál fogva nem vett
részt mindkét fél aktívan és odaadóan, akkor azt sikertelennek könyvelem
el. 

Ha a tanár, noha nem inspirálja
a hozzá érkezett muzsikus játéka és személye, hősiesen, fegyelmezetten,
rutinból mégis végigcsinálja a kurzust, az nem értékelendő?

Máté: A rutin a halált
jelenti a művészet számára.

Fotók: Mohai Balázs