„A megtalált útnak van értelme” – Dunai Tamás a kultúra lélekformálásáról

Gyerekkora óta zenél. Elsőként egy tangóharmonikán tanult meg játszani, amelyet az édesapjától kapott.

Nagyon boldog voltam, amikor megkaptam. Ötéves koromtól néha bejártam a
mohácsi fúvószenekar próbáira, amelynek apám oszlopos tagja, később pedig a
vezetője volt. Érezhette, hogy belőlem is zenész lesz, mert mindig mozogtam a
ritmusra. De ahhoz, hogy az öt gyermekét eltartsa, minden hétvégén lakodalmakba
kellett mennie játszani; onnan hozott haza kóstolót és némi pénzt, ami a havi
fizetéshez képest jó összegnek számított. Ebből futotta tangóharmonikára, ami rengeteg
pénzbe került.

Életem első pofonját akkor kaptam anyámtól, amikor hétévesen, 1956-ban a zenekar kivonult az utcára, és olyasmiket játszott, amiket abban az időkben nem volt szabad. Én meg az úttesten táncoltam előttük. Anyám nagyon megijedt, és félelmében akkora taslit kevert le nekem, hogy zúgtam, mint a győzelmi zászló.

De a pofon sem vette el a kedvét a zenéléstől.

Nem, mert a zenélés iránti vágy bennem volt. A harmonikának hála már
gyerekként megtanultam az akkordok rendjét, menetét és a fogásrendet.
Nyolcadikos voltam, amikor apám megkért, hogy ugorjak be a zenekar május
elsejei fellépésén. Kaptam a zenekartól egy klarinétot, és azt mondta, tanuljam
meg a kért szólamot. A kottaolvasással már nem volt gond. Csupán a fújás
jelentett kihívást, hiszen általában rengeteg munka és idő kell, mire a nádas
hangszer csikorgás nélkül, érzéssel szólal meg. Megtanultam azt, ami az
indulókhoz kellett, de komolyabban csak gimnazistakoromban kezdtem el a
klarinéttal foglalkozni. Visszatérve a tangóharmonikára: az akkordok és a zeneelmélet
korai megértése sokat segített később a szolfézstanulmányokban. A zenét azóta a
rend és a szabadság összekapcsolásaként jellemzem. Mint az LGT! Micsoda
összhang! Tökéletes szabadságélmény hallgatni őket, pedig fegyelmezetten
muzsikálnak.

Így volt a Színészzenekarban is?

Igen. Bubik István azt mondta: „Tamás, hallom, tudsz szaxofonozni.” „Klarinétozni tudok, de az majdnem ugyanaz, viszont nincs szaxim”, feleltem. „Nem baj, kérünk kölcsön”, vágta rá. Majd hetekig éjjel-nappal próbáltunk az Ódry Színpadon. LGT- és Beatles-számokból állítottunk össze egy „koktélt.” Eleinte sokan voltunk; mások mellett Mácsai Pál, Mikó István és Gesztesi Károly is csatlakozott, majd ebből egy hét-nyolc fős csapat lett, amely évekig együtt zenélt. Népszerűek voltunk; egyszer a Városmajori Szabadtéri Színpadon a koncert végén a közönség annyira ki akarta fejezni az örömét, hogy a fenekük alatt lévő párnát feldobálták a levegőbe, mert a taps nem volt elég. Ezért a mámorító élményért ingyen is csinálnám, de a megélhetés kényszere sajnos ráveszi az embert, hogy pénzt kérjen.

Sinkovits Imrétől egyszer megkérdezték: „Hogy van, művész úr?”, mire ő azt felelte: „Hát, a népszerűségem fordítottan arányos anyagi helyzetemmel.” Ez azt jelenti, hogy minél „Kossuth-díjasabb” valaki, annál többször kérik meg arra, hogy lépjen fel ingyen, mert  feltételezik, hogy gazdag. Az embernek meg nincs pofája azt mondani, hogy gyűjtsenek össze ennyit vagy annyit. Én is számtalanszor vállaltam el úgy fellépést, hogy egy vasat sem kértem érte. Ez a hozzáállásom Istennek hála beválik, mert ha kapsz egy jó filmszerepet, akkor három nap alatt keresel annyit, amit harminc ilyen fellépésért kaptál volna. És akkor azt mondom: köszönöm, ez így jó.

Édesanyját gyermekként vesztette el. Hogyan tudta
ezt feldolgozni? A nővérei pótolták valamelyest a hiányát?

Apám rengeteget dolgozott, és közben a zenekart is vezette. Muszáj volt
asszony a házhoz, így egy év múlva újra megnősült. Kaptam két új testvért, így
heten lettünk. Ekkor a nővéreim közül egy férjhez ment, kettő pedig albérletbe
költözött, mert látták, hogy a kétszobás lakásban nem férünk el ennyien. A három
„édes” nővérem közül kettő már nem él, a középsővel a mai napig tartom a
kapcsolatot. „Öröklött” nővérem nagyon jó fej volt, gimnazistaként „közös
mamánktól” kaptam az első Apollinaire-kötetet. Az új öcsémmel pedig rengeteg
időt töltöttünk együtt: bunyóztunk, bicikliztünk, úszni tanultunk. Azért is
fontos ez, mert a testvérség, a barátság rendkívül sokat számít egy gyerek
fejlődésében. Édesanyám nagyon féltett engem, egyetlen fiaként szinte a széltől
is óvott. Épp a gimnáziumba készültem, amikor meghalt. Második édesanyánk is
nagyon szeretett bennünket. Borika néninek szólítottuk. Ő jobban elengedett,
mint anyám. Úgy vélte, hogy a saját tapasztalataink visznek bennünket előre.
Azt mondta: „Nyugodtan mássz fel a fára, de úgy kapaszkodj, hogy ne ess le!” Ennek
köszönhetem, hogy valamivel férfiasabb életet élő emberré váltam.

Természetesen iszonyatosan fájt, amikor elvesztettem édesanyámat. Istent kárhoztattam érte. Csak később jöttem rá, hogy mindennek van valami értelme.

Később visszatalált Istenhez?

Húsz-harminc évig be se tettem a lábam templomba. Úgy gondoltam, hogy
aki ilyet tesz, az nem érdemli meg, hogy foglalkozzam vele. Aztán visszatértem
hozzá. Az ember a halálba térés pillanatában is megkaphatja a megbocsátást;
akkor is bejuthat oda, ahova egész életében nem lett volna méltó.

Ma már fontos szerepet tölt be az életében az
istenhit?

Abszolút! De nem homlokra tűzött vallásosságról van szó, amelyben az
ember hirdetményként hordozza, hogy mennyire keresztény lélek. Egyszerűen nem
tudom elképzelni enélkül az életemet. Itt van a naptáram, amelybe imákat is
beleírok. Köztük van a rózsafüzér szövege, a Loretói litánia, és a Van
időm is. Az utóbbi egy francia imádság, amelyet az Emmausz című
internetes újságban találtam. Ha épp villamosra várok, és nem jut eszembe, jólesik
felidézni.

Az énektanárnőm mindig azt mondja: „Tamás, göröngyös lélekkel nem lehet
énekelni, ki kell simítani!” Hogy mit is? A tó felületét, hogy a víz tükrében
meglássuk a holdat, mint a hinduknál, de lehet az a Teremtő is, akihez egyszer
elmegyünk majd. Nincs bennem térítő szándék, de szerintem ő akkor is velünk
van, ha nem gondolunk rá. Számomra ő a kilincs, a fogantyú, amivel be lehet
lépni az életbe.

Ön mennyire tudja kisimítani a tó tükrét?

Néha iszonyatosan nehéz, mert annyi zavaró tényező vesz körül. Nincs bűntelen és tökéletes ember, mindenki kísértéseknek van kitéve. A temetés előtti napomig dolgozni szeretnék. Akkor megbeszélem az Atyával, hogy holnaptól itt nem érek rá, mert odaát olvasópróbám lesz mondjuk Bessenyei Ferenccel, Zenthe Ferenccel és Páger Antallal. A racionálisan gondolkodók szerint ez csupán naivitás és önbecsapás. József Attila viszont az Eszmélet című versében azt írja: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” Természetesen a realitást is figyelembe kell venni, mert abban élünk, de fontos, hogy meglegyen a belső biztonság; az a hit, hogy ezt az egészet egy mérhetetlen nagy intelligencia irányítja.

A családtagjai is vallásosak?

A feleségem hisz a transzcendensben, talán valamiféle Istenben is, de nem olyan mélyen, mint én. Ez a kettősség jellemző az egész családra. Családfőként nem akarom a szeretteim formálódó lelkére nyomni a „pogácsaszaggatómat”. Mindannyiuknak más a világképe és a helyzete, amit tiszteletben tartok. Ha a „Fönnvaló” azt akarja, akkor bármelyik családtagom magától fog rádöbbenni, hogy nélküle nincs élet. Senkit sem sürgetek, hiszen a megtalált útnak van értelme, a rákényszerítettnek nincs. Ez mindenben így van.

Egyszer elárulta, hogy Mensáros László hatására
választotta a színészetet.

Valóban. 1965-ben Mohácson lépett fel A XX. század című
előadóestjével. Életre szóló élmény volt, ahogy a Hetedik eklogát elmondta.
Épp érettségi előtt álltam, és eldöntöttem, hogy én is ezt akarom csinálni.
Jelentkeztem a Színművészeti Főiskolára, de egy eggyel felettem járó, nagyon
tehetségesnek hitt lányt nem vettek fel, így végül meg sem próbálkoztam a
felvételivel; a színművészeti helyett Szegeden jártam magyar–francia szakra.

Az egyetemi évek alatt tagja volt az országos hírű
szegedi amatőr társulatnak.

Paál István vezette a társulatot, aki jó barátságban volt Ruszt Józseffel. Ők ketten újították meg a magyar színjátszást. Az előbbi Szegeden, az utóbbi Budapesten. Az emberek a csodájára jártak, népszerűek voltunk. Rengetegen „zarándokoltak le” a Tisza-parti városba előadásokat nézni, például Lukács György, Illyés Gyula és Déry Tibor. Az óriáscsecsemő című előadással pedig az egész országot bejártuk.

Hogyan élte meg a sikert?

Egyetemistaként hobbiból csináltam a színházat; eszembe se jutott, hogy
ebből meg lehetne élni. Számtalanszor próbáltunk éjszakákba menően. Volt
köztünk olyan, aki már feleség volt. A férje többször is úgy állított be, hogy
„most már engedjétek haza az asszonyt; micsoda dolog, hogy mindig itt van”.
„Bocsánat, mi csak próbálunk” – feleltük. Egy civil ember nem veszi számításba,
hogy addig kell próbálni a darabot, ameddig tökéletesen elő nem tudjuk adni. A
rengeteg melótól válik könnyeddé. A zenében Carlos Santana az egyik legjobb
példa erre. Azt nyilatkozta, hogy számára a legnagyobb szabadság érzete a
legnagyobb munka eredménye. Ez a tálentum beváltásának az alapja.

Milyen volt a Szinetár Miklós-féle osztály a
Színművészetin?

Nagyon jó, mert az első pillanattól kezdve éreztük a biztonságot, a
fegyelmet és a szabadságot. Az első félévben közölte velünk, hogy nem
szólalhatunk meg az órákon, noha a felvételire versekkel, monológokkal és
énekekkel készültünk. A metakommunikációra volt kíváncsi. Mi történik az ember
lelkében akkor, amikor nem szólalhat meg. A következő szemeszterben ugyanígy
hang nélkül, de már zenére kellett helyzetgyakorlatokat produkálnunk. Aztán a
Szinetár-féle pedagógiai terv szerint szépen sorban jöttek az újabb és újabb
apróbb jelenetek. Volt köztük Molnár Ferenc, Molière, Shakespeare és Csehov.
Azt mondta, becsüljük meg ezt az időszakot, mert ilyen jó dolgunk az életben
nem lesz. Igaza volt. Mikor adtak volna nekem Lopahint a Cseresnyéskertből?
Olyan dolgokat kellett előbányásznom magamból, amelyek ránézésre idegennek
tűntek. Az érzelmek megszületése elképesztően izgalmas dolog ebben a
folyamatban.

Nagy szégyene a mai kulturális életnek, hogy nem becsülik meg ezt a
munkát, mert egy-egy figura létrehozása, begyakorlása az emberi idegrendszerrel
való játék. És nem csak játék: iszonyatos, ideggyaluló munkával embereket,
életeket szobrászkodunk bele a levegőbe. A néző pedig azt mondja, hogy amíg él,
nem felejti el, milyen volt például Gábor Miklós Hamletje. Ha a
kulturális élet irányítói meg tudnák becsülni ezt, rájöhetnének arra, hogy a
kultúra nem dísz a kalapon, hanem a lélek formálója. Sajnos nem ebbe az irányba
mennek a dolgok. Pedig e nélkül az élet nagyon szegény lenne.

A színművészeti után a Madách Színházhoz
szerződött, ahol legendás színészek játszottak. Hogyan fogadták a fiatalokat?

Presser Gábor írja nemrég megjelent könyvében, hogy ha egy zenész meghall egy másikat zenélni, néhány perc múlva tudja, mire számíthat. Hogy jó zenész-e a másik, vagy sem. Amikor a főiskolás fiatal a nagyágyúk közé kerül, ha van két jó mondata, odafigyelnek rá. Persze tudják, hogy még nem érett a kis csirke, de elkezdik segíteni. Dégi István nagy-nagy szeretettel kísért engem végig az épületben, Bessenyei Ferenc, Haumann Péter és Márkus László is azonnal elfogadott, kollégaként bántak velem. Az utóbbi például A doktor úr című előadás alatt taposta a cipőmet és csavargatta az orromat, hogy kimozdítson a görcsösségemből. Jó dolog, ha az ember a nagyoktól tud tanulni, még akkor is, ha jó ideig viszonylag kis feladatokat kap mellettük. Figyeltem őket, és közben teljesen elképedtem azon, hogy mit tudnak. Most pedig én is ezzel az „egy csónakban evezünk” hozzáállással igyekszem viszonyulni a fiatalokhoz.

A Doctor Herzben együtt játszott Psota
Irénnel, akivel jó kapcsolatot ápolt.

Nagyon szerettem! Megtestesítője volt annak, amit a nagy színészek tudnak. Szikrázó energiabomba volt. Amikor újsütetű színészként elkezdtem énekelni a színpadon, a tekintetével hatalmas energiát adott nekem. Azt olvastam ki a szeméből, hogy „még, még, még, ne add fel, Tamás! Gyerünk, gyerünk!”.

A színdarab végén volt egy jelenet, amelyben annak érdekében, hogy életben maradjon a társaság, szét kellett verni azt a gépet, amely kapcsolatba hoz a földöntúli intelligenciával. Arra gondoltam, hogy olyan ez, mintha valaki arra kényszerítene, hogy a saját gyerekemet verjem fejbe, és potyogtak a könnyeim. Psota Irén nézte, nézte, aztán azt mondta: „Add ide!” Ezzel a két szóval olyan hatást váltott ki, hogy a közönség röhögött, miután kisírta magát. Irén megmutatta, hogyan lehet valaki gyönyörűen hétköznapi egy költői pillanatban. Amikor „megmenekültünk”, az ő könnye is kicsordult az örömtől, mint az enyém. Az egész lénye azt sugározta, hogy akármilyen nehéz az élet, nem szabad föladni, túl lehet élni.

1993 óta szabadúszóként dolgozik. Hiányzik a társulati tagság?
Igen is, nem is. Jó a függetlenség, ahogy jó a valahová tartozás is. Évtizedekig volt otthonom a Madách. Minden percért hálás vagyok. A szabadságnak hála sokfelé megfordultam az országban. Az utóbbi évtizedben Kecskeméten érzem igazán otthon magam, ott már majdnem társulati tag vagyok.

Volt, hogy komolyabban elgondolkodott egy-egy híváson? Ha igen, melyik volt az?

Egyszer Kerényi Imre, Paál István és Margittay Ági egymás kezébe adták a
telefont, hogy menjek hozzájuk Szolnokra. Nagyon vágytam a velük való munkára,
de a gyerekeim kicsik voltak. Ádám Ottótól kértem tanácsot. Azt mondta: „Tamás maradj,
rád itt van szükség.” Nemsokára Kerényi lett a Madách igazgatója, és
megrendezte a Hegedűs a háztetőnt.

A Budapest Klezmer Banddel járták a világot.
Elgondolkodott azon, hogy a muzsika a színészet helyébe léphet?

A helyébe soha. Mellé mindig.

Mesélős vagy játszós nagypapa?

A térdeim miatt most inkább mesélős, de játszani is szeretek. Hat szép unokám van, öt lány és egy fiú. Manna, Rozi, Janka, Nati, Jakab és Julcsi, életkor szerinti sorrendben. Sok örömet szereznek. Például „malomban” Rozi megver, és nem csak ő, és nem is csak abban. Rajzolni, társasjátékot játszani is szeretek velük. Ha nyáron, mint reméljük, lazítanak a járványügyi korlátozásokon, akkor úszni tanulunk majd a Balatonban, vagy ráültetem őket a szörfömre.

Mennyiben más apának lenni, mint nagyapának?

Óriási különbség, de rokon műfaj. Amikor a gyermekeim picik voltak, sok időt rohangálással töltöttem, hogy a legmegfelelőbb körülményeket teremthessem meg a számukra. A feleségem pedagógus, ő maradt otthon velük. Kevés volt a pénzünk, ezért mindent el kellett vállalnom, hogy cipőt tudjak venni nekik. De akármilyen fáradt voltam, reggelente mindig én vittem őket óvodába; akkor is, ha éjfélkor értem haza. Persze ha játszottam vagy rádiós munkám volt, akkor nem tudtam értük menni. De nem akartam, hogy elveszítsük a kapcsolatot. A nyarak viszont szentek voltak: júniustól szeptemberig együtt volt az egész család. Olyankor nagyon ritkán vállaltam munkát. A filmre ugyanakkor nem tudtam nemet mondani. A színház a pillanat élvezete, de a film marad meg.

Van olyan dolog, ami a gyereknevelés során
kimaradt, és az unokáinál próbálja bepótolni?

Nagyon sajnálom, hogy az istenhitet nem élik a gyermekeim, pedig jártak
hittanra, és elsőáldozók is voltak, de ahogy kamaszodtak, elfordultak a
vallásgyakorlattól. Fáj, hogy ezt nem tudtam nekik úgy átadni, ahogy most
bennem van. És persze van, amit emberi gyengeségből elmulasztottam. Ezt
leszámítva az öröm, a kölcsönös tisztelet, a megbecsülés és a játék ugyanúgy
kijárt a gyerekeimnek, mint az unokáimnak. Ebben nem akarok és nem is tudok
különbséget tenni köztük.

Hogyan éli meg a járványhelyzetet?

Jólesik, hogy töltődhetek. Remek, hogy van időm végighallgatni egy-egy operát, hogy nyugodtan megnézhetek egy természetfilmet. Nehéz viszont, hogy az unokáimat nem tudom mindig megölelgetni. Számos dolog miatt feszengünk, de köszönöm, még itt vagyok, és arra használom az időm, hogy munkaképes legyek, amikor eldörren a startpisztoly. Idén júliusban még csak 72 éves leszek, vagyis bőven előttem az élet, hisz édesapám 83, a bátyja pedig 93 évesen halt meg. Ha a vírus engedi, még legalább tíz évig élni fogok. Az alatt szeretnék Bilicsi Tivadar, Páger Antal, Mensáros László vagy Márkus László nyomdokain haladni.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu