Mi történik, amikor már nem akarunk mindenáron látszani?

A beszélgetés apropóját Julia Cameron A művész útja című könyvének új magyar kiadása adta, a könyvbemutatón azonban olyan kérdések is előkerültek, mint hogy mi történik a saját hangunkkal, amikor találkozik a külvilág elvárásaival, a siker iránti vággyal, a megfelelési kényszerrel, a félelemmel és az imposztorszindrómával.

Oltai Kata például nem egy korai lázadástörténettel kezdett. Éppen ellenkezőleg: arról beszélt, hogy támogató közegből érkezett, sokáig az volt az alapélménye, hogy a rendszerek érte dolgoznak. Az első komoly törés az egyetemi években következett be, amikor világossá vált számára, hogy a tudás, a teljesítmény vagy a szorgalom nem automatikusan vezet oda, ahová az ember várná. Ezzel együtt jelent meg annak felismerése is, hogy „nem kell a rendszerek mentén végigfutni utakat, pályákat, lehet ellentartani is”.

Beck Zoli innen vitte tovább a gondolatot: vajon kell-e valami, aminek nekifeszülhetünk ahhoz, hogy egyáltalán felismerjük a saját hangunkat? A lázadás ugyanis kézenfekvő identitást ad: tudom, mi ellen beszélek, tehát azt is sejtem, ki vagyok. Az igazi kérdés azonban szerinte később következik. Mi marad ebből a hangból, amikor eltűnik az ellenfél?

Vitáris Iván történetében a saját hang keresése egészen másfelől jelent meg. Tizennégy évesen Deep Purple-t hallgatott, és – minden későbbi eredetiségelvárással mit sem törődve – Deep Purple-t akart játszani. Sok évvel később Japánban, egy oszakai koncertjükön értette meg igazán, mire vágyott az a kamasz: „Akkor esett le, hogy mit akart a kis Iván 14 évesen: rock’n’rollt és közönséget.”

Ez a történet azért is fontos, mert szembemegy azzal az elképzeléssel, hogy az eredetiség feltétlenül azt jelenti: olyasmit kell létrehoznunk, ami előttünk még soha nem létezett. Sokszor éppen az utánzás, a rajongás, egy másik művész vagy mű által kiváltott „ezt akarom csinálni” élménye indítja el azt a hosszú folyamatot, amelynek végén megszülethet valami saját. Iván arról is beszélt, hogy a rossz művek is kellenek ahhoz, hogy a hang idővel kialakuljon. 

A saját hang ráadásul nem légüres térben születik. Van közönség, szakma, intézményrendszer, piac, menedzsment, algoritmus, következő koncert és következő kiállítás. És mind azt kérdezi: mi lesz ezután?

Oltai Kata különösen határozottan beszélt erről. A kortárs művészeti világ kívülről a szabadság terepének tűnhet, belülről azonban szerinte meglehetősen kompetitív közeg, amelyben tekintélyek, privilégiumok és hatalmi viszonyok működnek.

Ezzel együtt a siker fogalma is kérdésessé vált. A megszokott modell szerint a pályának felfelé kell tartania. Oltai azonban saját pályáján tudatosan próbált szembemenni ezzel. Elmondása szerint másfél-két évente igyekezett közeget vagy munkahelyet váltani, akár jól érezte magát az adott helyen, akár nem. Nem azért, mert a változás önmagában erény volna, hanem mert minden új közeg más perspektívát kényszerít ki. 

Csakhogy a szabadságnak ára van. Oltai ezt sem romantizálta. A rendszerből való kilépés, a biztonság feladása, a saját hang követése nagyon konkrét egzisztenciális veszteségekkel járhat. Azt az ígéretet pedig, amelyben több generáció felnőtt – ha sokat tanulsz, jól dolgozol és elég tehetséges vagy, a végén megkapod a jutalmat –, a valóság újra és újra cáfolja. 

A beszélgetés talán legerősebb része mégsem a sikerről, hanem a hallgatásról szólt. Beck Zoli arról mesélt, hogy egy időre egyszerűen elfáradt a színpadi jelenlétben. Nem az alkotás képessége tűnt el: dalokat továbbra is tudott írni. Inkább az a belső kapcsolat szakadt meg, amely miatt érdemesnek érezte kiállni a közönség elé. Egy koncert után azt vette észre, hogy leül, és nem érez semmit. Ezért azt mondta a zenekarnak és a körülötte dolgozóknak, hogy időre van szüksége. „Engem sokkal inkább érdekel az, amit csinálok, mint az, hogy én látszak, aki csinálom.”

Vitáris ugyanezt a dilemmát a zeneipar felől fogalmazta meg. Ha egy zenekar megtölt egy nagy koncerthelyszínt, szinte azonnal érkezik a kérdés: és jövőre mi lesz? Még nagyobb hely? Még több koncert? Új lemez? Újabb rekord? Csakhogy az emberi lépték nem feltétlenül követi a piac tempóját.

Julia Cameron egyik legismertebb gyakorlata, a reggeli három oldal is előkerült: ébredés után háromoldalnyi szabad írás, amelynek nem kell jónak, szépnek vagy publikálhatónak lennie. Tapasztó szerint éppen ez a lényeg. A gyakorlat egy időre elnémítja azt a belső kritikust, amely már a gondolat megszületése előtt kijavít, minősít és lebeszél. 

A „belső cenzor” azonban a beszélgetés során egyre kevésbé tűnt belsőnek. Szülők, tanárok, szakmai elvárások, társadalmi normák, közönség és intézmények hangjai épülnek be úgy, hogy egy idő után már saját gondolatként halljuk őket. 

De talán még fontosabb volt az a felismerés, hogy nincs univerzális művészrecept. Valakinek rendszer kell, valakinek a rutin szétverése. Van, akinek egy időre el kell tűnnie, másnak éppen a közösségből jön az energia. A beszélgetés végére ezért a „művész útja” sem valamiféle titkos útvonalként rajzolódott ki. Sokkal inkább annak állandó újratárgyalásaként, hogy mit érdemes megtartani abból, amit a környezetünk mond rólunk, és mit kell időnként elengedni. Hogy mikor érdemes nekifeszülni egy rendszernek, és mikor érdemes egyszerűen kilépni belőle. Mikor kell dolgozni, és mikor kell abbahagyni. Mikor kell hallatni a hangunkat, és mikor kell bízni abban, hogy attól még nem veszítjük el, hogy egy ideig csendben maradunk.

Vitáris Iván végül egy ennél jóval egyszerűbb mondathoz jutott. Pályája során újra és újra azt hallotta: „ezt nem lehet”. Nem lehet így zenélni, nem lehet oda eljutni, nem lehet azt megcsinálni. Aztán időnként kiderült, hogy mégis lehet. A „bármi lehet” szerinte közhelynek hangzik, de a rendszereket, amelyek meghatározzák, mit tartunk lehetségesnek, végső soron emberek hozták létre. Vagyis alakíthatók is.

Fotó: Csákvári Zsigmond/Kultúra.hu