Wahorn András szavai jutnak eszembe, miközben azon gondolkodom, hogyan lehetne a legjobban megfogni a Trafó Galéria Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? című kiállítását. Wahorn mondta, hogy „a művészet tulajdonképpen egyfajta öngyógyítás a boldogtalanság enyhítésére”. Ezen a ponton adódik a kérdés, hogy miként gyógyít a művészet. Amiről Wahorn beszél, az talán a legevidensebb: romboló belső késztetéseinket, túláradó energiáinkat, pusztító fájdalmainkat az önkifejezés módszerével kordában lehet tartani. Ha belső gyötrődéseinket képpé, zenévé vagy szöveggé változtatjuk, akkor el is távolítjuk őket magunktól annyira, hogy már ne romboljanak bennünket. Aztán ott a második eset, amikor befogadás révén gyógyulunk. Egy műalkotás szemlélése olykor olyan erőforrásokhoz juttat bennünket, amelyek segítségével leküzdhetővé válnak a démonjaink.
A művek ezerféle világot tárnak elénk, amelyekből aztán ki lehet választani a bajainkra szükséges gyógyírt.
Tertium non datur, gondolhatnánk, de a Trafó kiállítása mintha kicsit mégis a harmadik lehetőséget valósítaná meg. Azzal, hogy a betegség, az egészség, a sérülékenység, a gyógyulás, valamint a gyógyítás és a gondoskodás kérdéseit körbejárja, értelmezhetővé teszi számunkra, hogy mit jelent a mai világban rosszul lenni, és hogy ezzel az állapottal mit lehet kezdeni. Rámutat, hogy a társadalmi szövetben és intézményrendszerben milyen erős stigmát jelent betegnek lenni. És olyan, a valóságban is alkalmazható gyakorlatokat, stratégiákat villant fel, amelyekkel az egyéni krízishelyzetek elfogadhatóvá tehetők. Ezzel pedig konkrét és direkt módon gyógyít. A művek láthatóvá tesznek válságtüneteket, elszigeteltségükből kirántva és destigmatizálva őket. Emiatt kezdjük úgy érezni, hogy a bajaink vállalhatók. Nem kell őket elrejtenünk, szembe lehet velük néznünk, ami az első lépés ahhoz, hogy meggyógyuljunk.
A kiállításon olyan művek szerepelnek, amelyek egyrészt a sérülékenység állapotában levő egyén megküzdési lehetőségeit vázolják fel, másrészt a gondolkodás lehetséges formáit és hiányát mutatják be.
Megrázó Adelita Husni-Bey Az alapvető fontosságú munkáról című videója, ami az ápolónőknek a pandémia idején megtapasztalt munkakörülményeit teszi láthatóvá. Megmutatja azt is, hogy ez az időszak miként hatott a magánéletükre és a mentális egészségükre. A függönnyel szeparált térben sokkoló szembesülni a vallomásaikkal, amelyek világossá teszik, hogy a kortárs társadalom sem fizikailag, sem lelkileg nem gondoskodik azokról az emberekről, akik más emberek gondozásáért felelősek.
A főként Zoomon zajló beszélgetésekben sokszor előkerül a fizikai érintés mint a törődés közvetlen formájának hiánya. Izgalmas, hogy e videó mellé Eperjesi Ágnes két fotogramja került. Ezek az érintés, a fizikai közelség szimbólumaivá válnak ebben a térben. A Felcsavart gesztus című két mű sokféle olvasatot tesz lehetővé: a virágcsokor „hálatárgy”, a fotogramokon megjelenő, csomagolást végző kezek motívuma pedig a gondoskodás gesztusait idézi. Mint a kiállítás ismertetője summázza: „Eperjesi művei a gondoskodás mindennapi, efemer, emberi gesztusainak jelentőségét emelik ki.”
Omara két festménye rávilágít, hogy mennyi megaláztatást, megszégyenítést, megvetést kell elszenvednünk, amikor testi vagy lelki bajok hatására kizökkenünk a megszokott ritmusunkból.
Nem elég ugyanis, hogy rosszul érezzük magunkat, kívülről is folyton olyan reakciókat kapunk, amik még mélyebbre rántanak. A Na! Utoljára mentem orvoshoz! című festmény által közvetített tapasztalatot mindannyian átéltük már: az orvos megkérdőjelezi a sérülékeny helyzetben levő páciens érzéseit, tapasztalatait, a hozzá forduló pedig sokszor nincs abban az állapotban, hogy kiálljon az érdekeiért, és kiegyensúlyozottabb viszonyt teremtsen.
Az ilyen és ehhez hasonló helyzetekre kínál megoldási stratégiákat a Feminist Healthcare Research Group. A kiállítótérben látható installációjuk egyéni és közösségi megküzdési módszereket ismertet, az egymásról való kölcsönös gondoskodás és az öngondoskodás folyamatait vázolja fel.
Trapp Dominika rajzai a testre irányuló fokozott figyelem dokumentumai: bár személyes élményből indulnak ki, általánosan is érvényes megállapításokat tesznek.
Rávilágítanak arra, hogy a kortárs társadalomban a nők teste mennyire ki van téve az ítéleteknek: a megjelenésüket mindig a társadalmi elvárásokhoz kell igazítaniuk. Míg Trappnál társadalmi konstrukcióként kerül elő, Mary Maggic ökológiai szempontból közelít a testhez. Az emberi test szerves egységben van a környezettel, és hat rá annak toxicitása, valamint az ipari tevékenységek szennyezése.
A kiállítás egyik legelgondolkodatóbb munkája Oreet Ashery 12 epizódból álló videósorozata. Ez a folyamatos jelenlét és az elmúlás utáni lét kérdéseit feszegeti. A digitális utóéletet és az élet végi tervezést bemutató jelenetek a halál piacivá válásáról szólnak, és azt vetik fel, hogy a digitális technológia digitális lábnyomunk megőrzése révén adat formájában lehetőséget kínál tovább élnünk a fizikai halálunkat követően. De vajon érdemes örökké élni ebben a krízisekkel teli világban?
A Trafó Galéria Hogyan lehet egy téglával betörni a bank ablakát, ha még ahhoz sincs erőnk, hogy kikeljünk az ágyból? című kiállítása október 16-ig látogatható.
Nyitókép: Feminist Health Care Research Group (Julia Bonn/Inga Zimprich): Együtt lenni krízisek idején, Radikális egészségügyi gyakorlatok, 2022, installáció, zine, változó méret
Fotók: Biró Dávid
