Az utolsó simításokat végzik a belső terekben. Mi minden történt itt az elmúlt években?
2019-ben kezdődött a múzeum megújítása. Uniós forrásokból 3,2 millió eurót tudtunk költeni az infrastruktúrára, ami a statikai megerősítéstől a tetőszerkezeten át a gépészetig mindent érintett. Azt kell mondjam, rá is fért az épületre, hiszen idén éppen 110 éves. Természetesen voltak javítások, ami óhatatlan, és Kós Károly életében még történt egy hozzáépítés, de ilyen volumenű, ennyire átfogó felújításra nem került sor a 110 év alatt. Összességében jóval több ez, mint egyszerű renoválás, és nem csupán azért, mert a szigorú műemlékvédelmi előírásoknak meg kellett felelnünk. Kós Károly rendkívül alaposan tervezett, figyelme minden részletre kiterjedt. Megtervezte az épületdíszeket, a kovácsoltvas lámpákat, a múzeum mozaikcímerét, a Csaba királyfi vitraliumot, sőt ezt a padot is, amin ülünk, de ezek mind-mind csak papíron léteztek, a tervrajzok a fiókban hevertek, mert hol mód, hol pénz nem volt arra, hogy elkészüljenek. Mi ezeket megvalósíthattuk, és teljessé tehetjük az intézményt.
Az elmúlt években a Lábasház volt az ideiglenes kiállítóhelyünk, oda költöztek az irodák – a felújítás után is jórészt ott marad az adminsztráció, ezzel a főépületben új tereket nyerünk –, a műtárgyakat pedig külső raktárakban helyeztük el. Szerencsések vagyunk, mert a felújításnak köszönhetően nemcsak igényesebb, korszerűbb, jóval kényelmesebb környezetben tudjuk fogadni a látogatókat, de megnövekedett és logikusabb beosztást kapott a kiállítótér, és dedikált helyet a múzeumpedagógus kollégák. Ahogy majdnem két évig zajlott a kiköltözés, úgy a visszaköltözésnek is idő kell. Ez viszont kifejezetten inspiráló, és szeretnénk eseménycentrikusan felhasználni.
Például jövőre lesz száz éve, hogy Bartók Béla itt koncertezett. Bukarestben volt hangversenye, de Brassóban megbetegedett. Egy sepsiszentgyörgyi ügyvéd-orvos ezt megtudta, és felajánlotta neki, hogy meggyógyítja, utána pedig élelmesen megkérte arra, hogy a múzeum épületében is játsszon a közönségnek. Megvan a meghívó, ismerjük a programot, amit muzsikált. Ez a helytörténetnek nagyon fontos momentuma, amiről szeretnénk méltó módon, szintén egy koncerttel megemlékezni. Apróságnak tűnik, de azt is fontosnak tartom, hogy a múzeum nagy egyéniségeiről, jeles igazgatóiról nevezzük el a termeinket, és ahogy folyamatosan visszatérnek a gyűjtemények, ezekhez a teremátadásokhoz is tervezünk programokat.
Egy zenei eseményt említ – miért tartja fontosnak a társművészetek bevonását a múzeum mindennapjaiba?
A mottónk: élő múzeum, ehhez pedig hozzátartoznak a szorosan vett múzeumlátogatáson, a műtárgyak megtekintésén túli események. A múzeum parkjába, az újonnan épített amfiteátrumba nyaranta szabadtéri koncerteket, színházi előadásokat tervezünk. A Kós Károly utcai főbejárat mellett egy új bejáratot is nyitottunk, hogy a Szemerja negyedben lakóknak se kelljen majd’ egy egész tömböt megkerülni. Játszóteret is építettünk, és családi programokat szervezünk, mert az a célunk, hogy az emberek vegyék birtokba a parkot. Aki ide bejön, jól érzi magát, minőségi módon tudja eltölteni az idejét, előbb-utóbb a múzeumépület ajtaján is benyit, mert kíváncsi lesz arra, még mi mindent kínálunk.
Az újranyitást hirdető molinókon az élmény, tudás, hagyomány szavak állnak. Mit jelentenek ezek a Székely Nemzeti Múzeum mindennapi működésében?
Ez a modern muzeológia jól bejáratott technikája, Nyugat-Európában harminc-negyven éve alkalmazzák. Mi mostanság kezdünk erre ráhangolódni, és magyarországi példákból is sokat tanulunk. Kitűnő a kapcsolatunk több magyarországi múzeummal, ami tapasztalat- és kiállításcserét is jelent. Az előbb azt kérdezte, mi minden történt az elmúlt években. Arra törekedtünk, hogy ne raktárba kerüljenek a műtárgyak, hanem aminek aktualitása van, ami nagy érdeklődésre tarthat számot, az minél szélesebb közönség elé kerüljön. Így járt nyolc helyszínen a Gábor Áron ágyúját és 1848–49-as ereklyéket bemutató Lészen ágyú! kiállítás, és így utaztattuk meg a képzőművészeti gyűjteményünket Magyarországon. De onnan is érkeznek értékes anyagok: a Nemzeti Múzeummal jelenleg egy tarsolylemez-kiállításon dolgozunk, azt jövőre nyitjuk meg.
Két év múlva ünnepeljük megalapításunk 150. évfordulóját. A Székely Nemzeti Múzeum őrzi a negyedik legrégebbi magyar nyelvemléket, az Apor-kódexet. Itt van Gábor Áron egyetlen fennmaradt ágyúja, itt van Gyárfás Jenő közel száz festménye, Mattis Teutsch János mintegy száztíz munkája, ezek nincsenek mind kint a látogatók előtt, de hatalmas értéket jelentenek. Annyi változott csupán, hogy az elődök munkáját 21. századi eszközökkel folytatjuk, és már nem csak a tárgyi emlékek begyűjtésére koncentrálunk. Van egy kollégám, aki a kihaló mesterségek felgyűjtésén dolgozik. Az utolsó, ma 85 éves háromszéki kerékgyártó mester a kedvünkért elővette a húsz éve letett szerszámait, mi pedig fel tudtuk venni, hogyan készült a kerék. A szénégetők mesterségét is megölte a nagyipar, de tíz évvel ezelőtt még szerencsével rögzíteni tudtuk az ő munkájukat is.
A román és a magyar nép között nem mindig volt felhőtlen a viszony, ebben viszont a Székely Nemzeti Múzeum a híd szerepét tudja betölteni. Célunk, hogy oda-vissza menjen az értékőrzés. Minden kiállításunkat románul is feliratozzuk, és ahogy egyre fejlődik a székelyföldi turizmus, úgy egyre nő a román anyanyelvű látogatók száma is, akik már nem előítélettel, hanem kíváncsian jönnek hozzánk. Ez egy másik generáció, más hozzáállással. A vendégkönyvünk bejegyzéseinek tanúsága szerint gratulálnak, sok sikert kívánnak a munkánkhoz, ami azt is mutatja, hogy az előítéletek lebontásában a kultúrának kiemelt szerepe van. Évi negyven-ötvenezer látogatónk több mint fele román anyanyelvű, ez azt jelenti, hogy kulturális nagykövetként kell működjünk. De ehhez tartozik például az is, hogy nemrég egy bukaresti, Picasso tematikájú kiállításra egy erdélyi művész, Nagy Albert egyik igen érdekes festményét kölcsönöztük. A kép egy fiktív jelenetet ábrázol, Picasso a szovjet költővel, Ilja Ehrenburggal beszélget. Ez volt a tárlaton az egyetlen székelyföldi műtárgy.
Úgy érzem, ma is jó neve van a Székely Nemzeti Múzeumnak, és ezt nem csak szakmai szempontból értem. Sok adományt kapunk, az utóbbi időben érkezett például egy Gyárfás Jenő-szénrajz Veszprémből, vagy egy 16. századbeli kutyabőr, ráadásul ép pecséttel, amit Báthory Zsigmond adott egy Márk nevű háromszéki nemesnek, és az ő egyetlen utóda behozta, hamarosan pedig fogunk kapni Erdély református püspökétől egy 1848–49-es kardot. Ezek a gesztusok nem lennének, ha nem lennénk – és ezt minden nagyképűség nélkül mondom – nyitott, élő, szimpatikus entitás.
A gyűjtemény csak történeti relikviákkal gazdagodik?
Nem, tudatosan vásárolunk például fiatal képzőművészektől. Komoly megtartó ereje van, ha egy helyi múzeum vásárol egy helyi alkotótól, ha folyamatos kiállítási lehetőséget biztosít neki – mert a visszaköltözésünk után a Lábasház megmarad a fiatal művészek fórumának. A művész fontosnak érzi magát, és meggondolja, hogy kitelepedik-e Magyarországra. Mert valljuk be, Budapest nagyon vonzó egy székelyföldi művész számára.
Ha már a fiatalabb generációt említi: a helyi iskolákat hogyan tudják bevonzani a múzeumba?
Két múzeumpedagógusunk van, akik kitűnő kapcsolatban állnak az iskolákkal. A munkájukat az igazolja vissza, hogy annyira népszerűek a programjaink, hogy a megnyitás után az egykori igazgatói irodából és a gazdasági hivatalból átalakított külön épületet szentelünk a múzeumpedagógiának. Nagy erőkkel koncentrálunk a fiatalokra, mert nekünk nem azon kell dolgoznunk, hogy október 27-én legyen-e látogató, hanem azon, hogy húsz év múlva is élő legyen a múzeum. Ezért tartjuk a fiatalok igényeit szem előtt a kiállítóterekben is, ahol multimédiával segítjük az elmélyülést, illetve a játékos tanulást. El kell fogadnunk, ma már nem elég kitenni egy műtárgyat egy tárlóba, legyen az bármennyire izgalmas, a tizenévesek figyelmét önmagában nem kelti fel. A ’48-as kiállításunkhoz például készült egy játék, amelyben fel kell öltöztetni egy figurát honvédnek, ki kell választani, milyen egyenruhát viselt, milyen fegyvere volt vagy épp mit evett, és ha helyesek a válaszok, akkor nyeremény jár értük.
Mit jelent ezt a megújulást átélni igazgatóként? Ilyenkor inkább a felelősséget érzi az ember a vállán, vagy a szárnyalás öröme adja az adrenalint?
Fantasztikus élmény. Eddig a felelősség dominált, most pedig jöhet a szárnyalás, a munka gyümölcsének a learatása. Persze nem egyedül, hanem a kollégákkal közösen.
Nyitóképen a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum felújított épülete. Fotó: Blendem Produkcion
