A Batliner-gyűjtemény 2007-ben került az Albertinába. Több intézmény, többek között a New York-i Guggenheim is pályázott rá. Nem véletlenül, hiszen a múzeumvilág lottónyereményének tartott kollekció nemcsak a méreténél fogva jelentékeny, hanem azért is, mert az egész modernizmus képviselteti magát benne. A mintegy ötszáz darabból álló gyűjtemény teljesen lefedi a 20. századi művészettörténet leglenyűgözőbb fejezeteit, a francia impresszionizmustól az 1960-as, ‘70-es évekig. Megtekintőiként mintha hatalmas művészeti lexikont lapozgatnánk, amelyből arról tájékozódhatunk, hogy az izmusok időben és földrajzilag hogyan követték egymást.
Ha modernizmus, akkor szinte evidens, hogy Monet festményeivel indul a történet, hiszen az impresszionizmus alapítójának őt tekintjük. Egész életében a természet fény- és színjelenségeinek pillanatnyi megragadása és spontán megjelenítése foglalkoztatta. A Vétheuil látképe című festményen például forró nyári nap hangulatát ragadta meg, a pasztelles és vibráló színek, ideges ecsetvonások a napfényben csillogó levegőt érzékeltetik. Monet-t az érdekelte, hogy a színek intenzitása hogyan változik a távolsággal. A Creuse-festmények egyik darabján a zöld, rózsaszín, sárga, barna és vörös vonásokkal megfestett hegycsúcson szépen elkülönülnek egymástól a boltozatok, a szakadékok, a kiemelkedések, a réti foltok, a sziklák és a mohás részek. Ebben a teremben a kései Tavirózsa sorozatnak is ott van egy darabja, amelyet már sokkal expresszívebb, lazább ecsetvonások jellemeznek. Varázsát a szimmetria feloldása, valamint a horizontvonal eltüntetése magyarázza némileg.
A következő teremben a pointillizmustól a fauve-ig utazunk. A pointillisták már nem a gyors ecsetkezelésben hittek, ezért nem festettek a szabadban. A valóság utánzása helyett a merev geometrizáló szándék, valamint motívumaik színekre bontása jellemezte a stílusukat. Signac Velence, a rózsaszín felhő című képe apró ecsetvonásokból épülő lírai alkotás, amelyen a pasztelles árnyalatok dominálnak, kizárólag a színek és a formák keltenek bennünk érzeteket. Izgalmas, hogy ugyanitt néhány fauve alkotást is láthatunk, mert így összehasonlíthatóvá válik a két irányzat: míg a pointillisták szisztematikusan építik a kompozícióikat, a fauve-ok vad, expresszív és pasztózus ecsetvonásokat használnak. Matisse, Delaunay és a fiatal Braque féktelen festészete a motívumok torzulásához, valamint a perspektíva teljes elutasításához vezetett. Braque Antwerpeni-öböl című festményének a valóságtól idegen színfoltjai érzékivé teszik a látványt: meleg nyári nap hangulatát idézik. Matisse Utca Arcueilben című képét üdévé és varázslatossá teszik a túltelített színek, míg Delaunay Aktok flamingóval című képének a bujasága kelti fel a figyelmet.
A kiállításon a Blaue Reiter (Kék lovas) német avantgárd művészcsoport alapítóitól, Kandinszkijtől és Franz Marctól is látható néhány impozáns alkotás, akárcsak a csapat többi tagjától, Jawlenskytől, Macke-től, Müntertől, Paul Klee-től, Marianne von Werefkintől, valaint Lyonel Feiningertől. Forradalmi, expresszív kompozíciók, amelyek a redukció eszközével élve hidat alkotnak a tiszta színek és a természetből származó, nem reprezentatív formák között. A teremben a Brücke csoport tagjainak munkái is szerepelnek, akik az afrikai szobrászat primitív eredetiségéből inspirálódtak. Az ő képeik is expresszívek, radikálisak, és igyekeznek minden ábrázolási konvenciót felrúgni. Heckel fekvő női alakját fluiddá teszik a pasztózus ecsetvonások és a ragyogó színek, áramló vonások, Kirchner képéről pedig a fenségesség fogalma jut az eszünkbe. Ebben a sorban szerepel Munch korai festménye, a Téli tájkép is: a repedezett, rideg fjordpanoráma éles ellentétben áll a művésznek a századforduló környékén festett „belső tájaival”. A hó hatalmas kiterjedését gazdag árnyalatok egészítik ki.
Az új objektivitás termében letisztult, pontos kompozíciókat látunk: újra fontossá válik a valóság precíz visszaadása. A reneszánsz mesterek által inspirált irányzat objektivitásra és józan, higgadt ábrázolásra törekedett. Itt Sedlacek mágikus realista képei, valamint Wacker tárgyilagos kompozíciói szerepelnek. Érdemes őket összevetni Kokoschka festményeivel, aki korai, antinaturalista portréival és csendéleteivel a bécsi expresszionizmus megalapítója lett.
Az egyik folyosón néhány csodálatos Paul Klee-festményben lehet gyönyörködni, mielőtt a Figuratív és absztrakt avantgárd terembe érkezünk, ahol az orosz művészek képviseltetik magukat. Itt expresszionizmus és konstruktivizmus birkózik egymással, majd észrevétlenül a szürrealizmusba ugrunk át: Marc Chagalltól Joan Miróig és Max Ernstig.
A kiállítás utolsó terme Picassóra fókuszál, akinek itt szinte mindegyik korszaka képviselve van egy-egy mű segítségével. A kék korszakot például az Alvó iszákos című kép reprezentálja, az utolsó időszak pedig a Meztelen nő madárral és fuvolással című képen érhető tetten: Picasso ekkor már gyakran fest árkádiai vagy bukolikus jeleneteket. A velencei reneszánsz is inspirálta, és ezek a képek az erotikus utalásokat sem mellőzik.
És bár ez az aktuális kiállítás Picassóval zárul, a Batliner-gyűjtemény Alberto Giacometti és Francis Bacon munkáival a 20. század második felének művészetéhez vezet át, a sort pedig Gerhard Richter, Georg Baselitz, Anselm Kiefer és Alex Katz festményei zárják.
