„A múzsa vár rám, nem én rá” – Bérczesi Róberttel beszélgettünk

Nemrégiben
egy podcastban azt mondtad, a karantén időszakát arra használtad fel, hogy
belső utazást tegyél önmagadban. „Merre” jártál ez idő alatt?

Közelebbről megismerkedtem többek között a különböző dimenziókban élő személyiségeimmel, illetve azokkal a bizonyos hangokkal, amelyekről már oly sokat beszéltem, de mégis oly keveset tudtam eddig, hiszen nem volt egy szemernyi nyugtom sem elmélyülni bennük, velük, mivel egyfolytában rohanásban voltam.

Mit
üzennek neked ezek a hangok? Miről beszélgetsz velük?

Igazából
most még az ismerkedési fázisban vagyunk, hiszen az egész eddigi életem során
végig csak küzdöttem ellenük, merthogy mindenáron el akartam hallgattatni őket,
ahogyan azt a környezetem megkívánta tőlem, de mostanra már beláttam, hogy ezek
a hangok jót akarnak nekem, és békét kötöttünk egymással, illetve pontosabban
fogalmazva én kötöttem békét velük, merthogy ők soha nem akartak harcolni
ellenem.

Március 9-én megjelent a második könyved, ami a dalszövegeidet és néhány prózád tartalmazza. Külön kiemelted, hogy ebben a kötetben a személyiséged legsebezhetőbb oldalát is megmutatod. Igazán bátor dolog ez, miért döntöttél így?

Azért, hogy az árnyékban rejtőzködő, érzékeny, valódi jó emberek is meglássák azt, hogy nem kell annyira rettegniük a kitárulkozástól, mint amennyire rettegnek, de persze azt azért hozzátenném, hogy mindezt csak óvatosan és ésszel lehet csinálni, mert

ez a világ jelenleg itt még szinte teljes mértékben a Fenevad uralma alatt áll.

Te hogyan küzdesz a Fenevad ellen?

Sehogyan sem. Egy démon egyedül úgy képes elpusztulni, hogyha elfelejtődik, magyarul: „Hogyan tudnál ártani nekem, hogyha egyszer nem jutsz az eszembe?”

Ha jól tudom, most lesz fél éve, hogy végleg búcsút intettél a drogoknak. Biztos vagyok benne, hogy nehéz, de tanulságos időszak áll mögötted. Milyen érzés józanul visszatekintened azokra a dalokra, amiknek a megírásánál még az életed szerves része volt a drog?

A világon rengetegen élnek drogokkal, mégsem jönnek elő belőlük ilyen dalok. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy – habár a kábítószer okozta transzállapot, illetve révület nyugtatólag hatott rám – azért alapvetően én voltam az, aki annak idején megírtam azokat a számokat, és nem a drogok, magyarán fogalmazva: nélkülem semmire sem mentek volna, már ha érted, hogy mire gondolok.

Mennyiben változott a dalszerzés folyamata, ha összevetjük az Amondó dalait és a legfrissebb szövegeidet?

Régebben rengeteget szöszöltem, nüanszíroztam: minden egyes szövegemet folyton újra- és újraírtam, javítgattam, csiszolgattam, és pontosan ugyanígy tettem a melódiákkal is. Ma már ez egészen másképpen működik: egyszerűen csak leírom a teljes dalszöveget – mint hogyha a fejemben lakozó jóságos időutazó manócskák diktálnák le őket nekem a jövőből, ahol már elkészült az adott dal – , nem változtatok utólag semmin, egy szón sem, majd ezt követően fogom a gitáromat, játszani kezdek rajta néhány akkordot, énekelek mellé egy kicsit, és mindig azt a dallamot választom ki a megírt szöveghez, amelyik éppen elsőre az eszembe jut.

Nem misztifikálom már túl az alkotás folyamatát. A múzsa vár rám, nem én rá.

Sokan az Amondót tartják a legütősebb hiperkarma-lemeznek, te mégis azt mondod, hogy a művészeti értéknél fontosabb most a vidámabb hangvétel. Hogy lehet egyensúlyozni a kettő között? Egyáltalán, miért képviselne nagyobb művészeti értéket a „mindenünk leépül”, mint mondjuk a „körbenézek és te nevetsz rám”?

Nem azt mondtam, hogy biztosan így van, csupán feltételeztem, méghozzá abból kiindulva, amit a környezetemben hallok a zenéimmel kapcsolatban, nevezetesen, hogy: „jók az új dalaid, Robi, de az első két hiperkarma-lemezt semmi és senki nem múlhatja felül, még te sem”. Úgyhogy egy ideje már nem is próbálkozom ezzel. Megbékéltem a dologgal. Annyira nem is volt nehéz. Viszont a dalírás számomra olyan, mint a levegővétel, vagyis akkor is írnék, hogyha nem érdekelne senkit, mert ez egy terápia, egy öngyógyítás, egy természetes örömforrás, egy örökké hűséges társ, vagyis mondjuk ki: egy SZERELEM az életemben, életeimben.

Egyik
posztodban azt írtad, azok az igazán kiemelkedő alkotások, amelyeknek címzettje
van. Te minden dalod tudod társítani valakihez?

Nem mindegyiket, sőt talán egy tucatnyi olyan dalom ha van, amely tudatosan egy konkrét személyhez vagy személyekhez íródott, viszont ezek a dalok mind egytől egyig a legkiválóbb alkotásaim közé tartoznak.

Ha
az egész könyvből csak három dalszöveget kellene választani, ami a leginkább
jellemez téged, melyek lennének azok?

Erre
a kérdésre egyrészt nem tudok válaszolni, mert szerintem háromnál jóval több
ilyen dalszövegem van, másrészt pedig nem is akarok, merthogy a világért sem
szeretném megbántani egyik dalgyerkőcöm lelkivilágát sem. Vagy ezért, vagy
azért, vagy amazért, de mindegyiküket egyformán szeretem.

Nemrégiben
nagy bejelentést tettél: megtaláltad azt a dalszerzőtársat, akit mindig is
kerestél. Müller Péterrel már régóta ismeritek egymást, de most valami
megváltozott. Mi történt?

Pétert közel húsz éve ismerem, és – habár nem ápoltunk szoros kapcsolatot egymással – időről időre kommunikáltunk, figyelemmel követtük egymás életét, majd körülbelül fél évvel ezelőtt más-más úton ugyan, de mindketten elérkeztünk egy olyan érettségi szintre a saját életünkben, hogy óhatatlanul össze kellett fonódnia a sorsunknak, mivelhogy minél több közös gondolata van az embernek valakivel, percre pontosan annyival több időt tölt el vele az életben. Legalábbis szerintem.

Már javában dolgoztok közös lemezetek, az Én meg a Péter dalain. Hogy jellemeznéd a közös dalokat? Mi a közös metszet kettőtök művészetében?

A mi kettőnk művészete végtelenül egyszerű: az történik, hogy Péter hoz egy szöveget, leteszi elém, én megfogom a gitáromat, lepengetek egymás után néhány akkordot, eléneklem az adott szöveget a legelső dallammal, amelyik éppen akkor az eszembe jut, és húsz perc múlva már készen is van a dal, jöhet a következő szöveg. Előfordult nem egyszer, nem kétszer, hogy ezzel a módszerrel öt dalt is összehoztunk egyetlen session alatt.

Nagyon szeretem a közös dalainkat. Tipikusan egy szál gitárral is tökéletesen előadható, „tábortüzes” dalok mind.

Mi a terv, maradtok a duónál vagy szeretnétek nagyzenekaros felállássá bővülni?

A terv az, hogy – mindamellett, hogy duóban is szeretnénk fellépni – a hiperkarma zenekar fog kísérni bennünket. Egy zenekar, két repertoár.

Milyen
terveket dédelgetsz még 2021-re?

Szeretném, hogyha szeptemberben megjelenne az Én meg a Péter: Most Csak Ember című bemutatkozó albumunk, illetve előtte még április 6-án Péter Dalműhely Sziámival című vadonatúj élő online műsorsorozatunk legelső részében együtt bemutatjuk a Lesz Még Itt Fesztivál című single dalunkat, valamint májusban megjelenik a készülő, hatodik hiperkarma-album kezdő- és egyben címadó dala, A Falon Túl is. Ezen kívül KuCZKóKoNCZeRT néven be szeretnék indítani egy chat-es közönségtalálkozóval egybekötött élő, online, egy szál gitáros koncertsorozatot is.

Kiemelt kép: Szodorai Regina