A nap, amikor elöntötte Pestet a jeges árvíz

„Oda evezendő, hol szükség leend” – jegyezte be naplójába Wesselényi Miklós az 1838-as márciusi jeges árvíz napjaiban. Az árvízi hajós néven ismertté vált báró minden bajbajutotton segített, nevét máig elismeréssel őrzik. 

Az 1838-as tél különösen csapadékos és hideg volt, egy március elejei, hirtelen jött enyhülés jeges árhullámot indított el. Bécs és Pozsony nagyobb károk nélkül megúszta a természeti katasztrófát, Komárom, Esztergom azonban komoly károkat szenvedett. A Duna pesti és budai partja, annak kiépítettsége, a folyó medre lényegesen különbözött a jelenlegitől: a meder jóval sekélyebb és szétterülőbb volt, épített rakpart nélkül. 1838. március 13-án torlódtak fel az összetöredezett jégtáblák egy Csepelnél kialakult jégdugónál, a folyó felduzzadt és a Redoutnál, vagyis a jelenlegi Vigadó elődjénél áttörte a gátat, elárasztva Pestet. A visszaduzzadt víznek  a váci és a soroksári gát sem tudott ellenállni: a várost három oldalról érte a jeges áradat. A pesti lakosság előző nap még látványosságként figyelte, hogy a budaiak már csak csónakkal tudnak a vízparti utcákon közlekedni, másnap pedig már mindenki az életét mentette. Pesten 2281 ház dőlt romba, 827 rongálódott meg súlyosan, csupán 1146 maradt épen. Budán jóval kisebb pusztítást okozott az ár: 204 épület azonban itt is megsemmisült.

A pesti belvárosban, az árvíz századik évfordulóján avattak fel a Királyi Pál utca és a Szerb utca sarkán egy emlékművet: a főváros térképén jól látható kék színnel jelölték a Dunát és az egykor elöntött területeket, a dombormű felső széle pedig az egykori vízállás magasságát jelöli.

Báró Wesselényi Miklós, az árvízi hajós naplójából ismerhetjük meg az 1838. március 13. és 18. közötti veszedelmes napok történetét. A báró március 13. estéjét még színházban töltötte, de onnan már térdig érő vízben gázolva tudott csak hazajutni. Hajnalban már csónakot keresve igyekezett a bajba jutottakat menteni. 

A még ma is álló Károlyi-palotába szállította a megmentetteket, saját családtagjait is itt helyezte biztonságba. Nem számított, hogy főrangú vagy közrendű ember vár segítségre, a báró mérlegelés nélkül nyújtott mindenkinek segítő jobbot. Naplója tanúsága szerint, ha teli csónakja miatt valakit ott is kellett hagynia – ígéretét sohasem megszegve –, visszament érte. A külső, szegényebb kerületek lakóihoz is eljutott. Ráadásul még a megmentett emberek élelmezéséről sem feledkezett meg: saját költségén kenyérrel és hússal látta el az éhezőket.

„Hol népes ház-sorok/Jegyzé az útakat,/ Most vad moraj között/ Fut gyilkos áradat.” – szavalta Laborfalvi Róza 1838. április 27-én. Az 1838-as árvíz legendás hősét, Wesselényi Miklóst Vörösmarty nevezte először árvízi hajósnak e költeményében, a megnevezést a sajtó is átvette, sőt, a cenzúra ellenére az egekbe magasztalták a bárót.

Nagyrészt Wesselényi Miklósnak köszönhető, hogy bár a pesti házak több mint fele összedőlt az árvíz nyomán, a természeti katasztrófa csupán 153 emberéletet követelt. Wesselényi azt is lejegyezte naplójában, hogy többször is találkozott nyerészkedőkkel, akik csak a gazdagokat mentették fizetség ellenében, vagy az elhagyott vagyontárgyakat rabolták.

Az erdélyi Zsibón született báró Wesselényi Miklós óriás termetét édesapjától örökölte, testét különféle sportágakkal edzette: barátjával, Széchenyi Istvánnal együtt a lovassportban, a vívásban és az evezésben is jeleskedett. Széchenyivel hosszú évtizedekig ápolt jó barátságot, amely idővel megromlott. Wesselényi a reformellenzék egyik fő szervezője volt, a jobbágyfelszabadítás fő követelője, az emberi jogok élharcosa: nem véletlen, hogy a Habsburg kormányzat hűtlenségi pert indított ellene. Védői Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc voltak, akik elérték a halálos ítélet elkerülését, de hároméves fogházbüntetését nem. A báró egészségi állapota a börtönben erősen megromlott, látását csaknem teljesen elvesztette. Egészségi állapotára tekintettel idő előtt szabadult a börtönből, de a politikai életbe már nem kapcsolódott be újból. 

Wesselényin kívül is sokan voltak, akik az árvíz idején hősiesen mentették az emberéleteket. Kevés szó esik az osztrák hadsereg katonáiról, pedig ők is helytálltak a természeti katasztrófa idején. De meg kell említeni Landerer Lajos nyomdász nevét is, aki életmentő munkájáért díszpolgári címet kapott. Dessewffy Aurélt pedig az árvíz levonulta után megalakult segélyező bizottmányban végzett kiváló munkájáért tiszteljük. Az árvízi mentés, élelmezés és helyreállítás kinevezett kormánybiztosa Lónyai János volt, aki kiváló munkája eredményeként később belső titkos tanácsossá lépett elő.

A pesti belvárost járva lépten-nyomon érdekes táblákat pillanthatunk meg a házfalakon, amelyek az 1838-as árvíz tetőző szintjét jelölik. Első pillantásra nem tűnnek olyan ijesztőnek a táblák által jelölt magasságok, de Wesselényi korában jóval alacsonyabb volt az utcaszint. Budapest legrégibb fogadója, a Százéves étterem 1831-ben nyitott meg egy barokk épületben, amely még jelenleg is eredeti formájában fogadja a betérőket. Az étterem bejáratához jó pár lépcsőfok vezet lefele, így lehet lejutni az eredeti utcaszintre. Ehhez képest az árvíz szintjelzője ijesztő magasságban található.

Az árvíz levonulta után rögtön felmerült a kérdés, hogy hogyan lehetne megakadályozni a következő árvíz pusztítását. Több terv is született a gátak megemeléséről, a folyó szabályozásáról, többek között Vásárhelyi Pál is készített terveket, de az 1848-ban kitört forradalom és szabadságharc, majd az azt követő megtorló politikai légkör ellehetetlenítette az árvízvédelem feladatok megoldását. Az 1867-es árvízhullám után láttak hozzá a város árvízvédelmi rendszerének kiépítéséhez. Megemelték a védműveket, a csatornarendszert rendbe tették. A korábbi nyitott csatornákon keresztül az árvíz betört a városba, a visszaduzzadt víz elöntötte az utcákat. Ezért a csatornákat lezárták. Kiépítették a rakpartokat, a gátakat megemelték, a folyót szűk falak közé szorították. A rakpartra vezető lépcsőket zárható ajtókkal látták el, és csatornákat ástak, amelyeket árvíz idején nyitottak meg, hogy a megemelkedett víztömeg egy részét levezessék, az ár levonultával pedig lezárták őket. 

Magyarország az áthaladó vizek országa, az árvízi védművek pedig a víz minél gyorsabb távozását szolgálják. A folyószabályozással, a természetes kanyarulatok levágásával szintén a víz útját lehet meggyorsítani, a jelenlegi aszályos évek azonban megváltoztatták ezt a koncepciót. Most már nem elsődleges cél, hogy a víztömeg minél gyorsabban távozzon az országból, hanem az is fontos, hogy a vizet hazánkban tartsuk és elraktározzuk az aszályos időkre. A Duna menti Gemenci-erdő példája mutatja, hogy az élővilágnak, a természetes vegetációnak is szüksége van az árvízekre. A kalocsai érsekséghez tartozó Gemenci-erdő területén nem engedték a folyó szabályozását, így itt a természet emberi beavatkozás nélküli működését vizsgálhatják a szakemberek. A magas talajvízszint, az árvíz után megmaradó vizes területek dús vegetációja bizonyítja, hogy az eredményes árvízgazdálkodás jóval többet jelent a védművek kiépítésénél, a víztárolás feladata ugyanekkora jelentőséggel bír.

A Hogyan formálták a fővárost a Duna árvizei? elnevezésű sétát Gyetvai Gabriella vezette. A versidézet Vörösmarty Mihály: Az árvízi hajós című művéből származik.

Nyitókép: Holló Barnabás: Wesselényi-domborművének részlete a Budapesti Belvárosi Ferences Templom oldalán. A szerző felvétele