De mielőtt zavaróan előreszaladnék, röviden elmondom, hogy 2018 óta Európa számos városában minden decemberben megrendezik az Európai Moziéjszakát, amelynek a sokszínű és tartalmas európai filmkultúra bemutatása vagy legalábbis megízleltetése a célja. A filmszeretők közönségtalálkozókkal kísért díjmentes vetítéseken kaphatnak áttekintést az európai termésből. Többnyire versenyprogramokban bemutatott és díjra jelölt vagy elismerést kapott mozikat hoznak a szervezők, és ha átnézzük a kínálatot, valóban igényes válogatást láthatunk.

Nekem az Urániában volt szerencsém megnézni a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon díjazott, Nem hagytak nyomokat című lengyel filmdrámát. A szervezők: a Kreatív Európa MEDIA, az Europa Cinemas és a Budapesti Lengyel Intézet arra is lehetőséget teremtettek, hogy a mozi végeztével a film fiatal főszereplőjével, Tomasz Zietekkel beszélgethessenek az érdeklődők.

Tomasz szimpatikus, talpraesett fiatalember; amellett, hogy színész, a The Fruitcakes együttes énekese, dalszerzője és gitárosa is. Hobbijára azonban mind kevesebb ideje jut, mert egyre többet foglalkoztatják Lengyelországban, és egyre több díjat szed össze. Mi, magyarok azonban alig ismerjük. Láthattuk a berlini Ezüst Medve díjat hozó, Test (Body/Cielo) című alkotásban, a britek háborús sorozatában, a Lángoló világban, Jan Komasa Corpus Christi című filmjében (ezért az alakításáért Oscar-díjra jelölték), esetleg a Netflixen futó, A lengyel Hüakinkthosz című filmben.

Tomasz Zietek, Mateusz Górski

A film előtt röviden bemutatkozott, és mondott néhány szót a mozi fogadtatásáról.

„Amerikában nagyon szerették említette mintegy mellékesen. – Ott is komoly gond a rendőri erőszak…”

Ez a megjegyzés szöget ütött a fejembe. Rendőri erőszak? Mintha ezt a filmet másképp harangozták volna be… Lássuk csak, mit ír róla az előzetes!

„Lengyelország, 1983. Az országban néhány hónapja felfüggesztették a kommunista kormányzat által korábban bevezetett hadiállapotot, de a rendőrség továbbra is figyelmen kívül hagyja a lakosság jogait. Május 12-én Grzegorz Przemyket, Barbara Sadowska ellenzéki költőnő fiát letartóztatja és megveri egy rendőrjárőr. Przemyk kétnapi gyötrelem után meghal. A halálos verés egyetlen szemtanúja Grzegorz egyik kollégája, Jurek Popiel (Tomasz Zietek), aki elhatározza, hogy harcolni fog az igazságért, és tanúskodik a rendőrség ellen. Kezdetben az államapparátus, így a belügyminisztérium is lekicsinyli az ügyet. Ám amikor több mint húszezer ember kíséri Przemyk koporsóját Varsó utcáin, a hatóságok úgy döntenek, bármilyen eszközt bevetnek a tanú és az elhunyt anyja ellen, hogy megakadályozzák Jurek tanúskodását a bíróság előtt.”

Több reklámszöveg hozzáteszi az összefoglalóhoz: „Jan P. Matuszynski, Az utolsó család rendezőjének ledöbbentő erejű legújabb filmje, bár közel negyven évvel ezelőtt játszódik, aligha lehetne aktuálisabb.”

Hmmm… Miért is? Milyen aktualitása van ma egy katonai diktatúra rettenetes működését feltáró filmnek? Persze van, ahol aktuális volna, de ott nyilván nem mutatják be. Európában meg Amerikában azonban… Nem értem. Talán egy nagyot mondó marketingszakember túlzása az aktualitás különös hangsúlyozása? Vagy másról lenne szó?

Sandra Korzeniak

A rendező, Jan P. Matuszynski 1984-ben született. Egy évvel a megfilmesített események után, hat évvel a közép-európai rendszerváltási cunami előtt. Zietek, a főszereplő 1989-es születésű. A Przemyk-ügyről így nyilatkozott:

„A szüleim korosztályának életét egyértelműen meghatározta. Számomra is nagy jelentősége volt, nemcsak azért, mert a tankönyvekben szerepelt, hanem azért is, mert halottak napján a szülővárosomban mindig plakát emlékezett meg róla a temetőben. Édesanyám elbeszéléseiből is ismertem a történetet.”

De nekem az az érzésem, hogy Zietek számára nem ugyanazt jelenti ez a dráma, amit az idősebeknek.

Vessünk egy pillantást a történetre! A sztori valóban azzal kezdődik, hogy Grzegorz Przemyket néhány brutális rendőr nagyon megveri, és a szerencsétlen fiú belehal az ütlegekbe. Anyja és barátja valóban feljelentést tesz, és vállalja a küzdelmet az igazságért.

Meglepetés azonban, hogy a hatalom kezdetben a korrekt igazságszolgáltatás pártján áll. A filmben bemutatott jelenetekből az derül ki, hogy a párt- és állami vezetők először úgy döntenek: ki kell szolgáltatni és el kell ítélni az embertelen rendőröket. Csakhogy az áldozat temetésére tüntetést rendez a lengyel ellenzék legnagyobb, akkoriban föld alá kényszerített mozgalma, a Szolidaritás. Ezáltal pedig a barbár gyilkosság politikai üggyé válik. A hatalom képviselői kényszerűen visszakoznak, hiszen a rendőrök elítélése ilyen körülmények között a rendszer elítélését is jelentené. És megindul a hajsza az igazságkeresők ellen…

A film központi konfliktusának kirobbantója tehát nem az elnyomó kommunista rezsim, hanem a felelőtlen Szolidaritás, amely képtelen fölmérni, mi politikai kérdés és mi nem.

Bár én nem ismerem a Przemyk-ügyet és a körülményeit, nem gondolom, hogy a Lengyelországban 1981-ben bevezetett katonai diktatúra emblematikus epizódját így kellene bemutatni. Akkor sem, ha az esettel kapcsolatban az alkotók szentül elhatározták, hogy szigorúan ragaszkodni fognak a tényekhez.

A tényszerűséggel kapcsolatban Zietek elmondta, hogy szándékosan kihagytak a filmből egy hamisnak bizonyult legendát.

„Mivel Barbara Sadowska költőnő a Szolidaritással volt kapcsolatban, hosszú ideig azt gondolták az emberek, hogy Grzegorz Przemyk azért szenvedte el a verést, mert Sadowska fia volt, de a feltárt dokumentumokból egyértelműen az derült ki, hogy nem így történt. Ami természetesen nem kisebbíti ennek a gyilkosságnak a súlyát. De ez a feltételezés valóban nagyon gyakran fölmerült, és az a kérdés is, hogy a gyilkosságnak politikai oka volt-e. Csak a rendszerváltás után, amikor a kommunizmus már elbukott Lengyelországban, akkor váltak hozzáférhetővé ezek a dokumentumok, amikből viszont egyértelműen kiviláglik, hogy ez kivételesen nem ilyen ügy volt. 

Viszont ha ez nem ilyen ügy volt, akkor esetleg érdemes lett volna megmutatni, hogy bizony szép számmal akadtak olyan esetek is, amikor kimondottan azért bocsátottak el, vertek meg, börtönöztek be, zártak elmegyógyintézetbe vagy egyenesen öltek meg embereket, mert szemben álltak a rendszerrel. Bőséges anyagból válogathattak volna az alkotók.”

Ám ehelyett arra hegyezték ki a történetet, hogyan próbálja meg a hatalom elpalástolni a bűnét. Hozzáteszem: ebből a szempontból kiválóan jártak el a film készítői. Valóban drámaiak és gyomorforgatóak a hatóságok szenvtelen és végtelenül cinikus működését bemutató jelenetek.

A főszereplő maga is csodálkozott azon, milyen kiterjedt volt a rendőri, ügyészi eljárás. Őszintén meglepte, amikor megismerkedett a forgatókönyvvel, és felismerte, mennyire sok áldozata volt a Przemyk-ügynek.

„Erős tapasztalat volt számomra, milyen mélyen átszőtte a társadalmat ez a történet, és milyen sok embert milyen mélyen érintett.”

Mondhatnánk, a fiatal színész és a mozi fiatalabb nézői a Nem hagytak nyomokat révén megértettek valamit a kommunista rezsimek rendszerszintű szörnyűségéből, brutalitásából, embertelenségéből, kíméletlenségéből. Azt gondolhatnánk, Zietek pontosan fogalmaz, amikor azt állítja: „A szüleim korosztálya számára afféle elszámolás volt ez a bemutató. Azt mondták: végre, hogy ez a film létrejött. Az én korosztályom számra inkább egyfajta ismeretátadás, tájékoztatás arról a korról.”

Hogy azonban ez az ismeret valójában nem ment át, arról is pontosan fogalmazott a főszereplő.

„Az eltelt két évben csak Lengyelországban négy olyan eset történt, amikor a rendőrség által elfogott és fogva tartott ember meghalt. Úgyhogy ilyen hasonlóság is van. Nyilván ezek nem ugyanolyan történések, de bizonyos analógiákat azért mégiscsak kínálnak.”

Szögezzük le: nem, nem kínálnak.

Ha ez a film a rendőri brutalitásról akar beszélni, akkor csúnyán félrevezeti a nézőit azzal, hogy a kommunista elnyomás díszletei közé helyezi a történetét. Kommunista környezetben nem lehet másról beszélni, csak a kommunista rendszerről. Ha viszont a lengyel diktatúra szörnyűségét akarja bemutatni, és mégis csak a rendőri brutalitás borzalmát fogja föl belőle az a korosztály, amelynek a leginkább beszélni kellene a kommunizmus kegyetlenségéről, akkor valamit nagyon rosszul mesél el ez a film.

Fotók: Kino Świat/Łukasz Bąk