Egészen 1460-ig nyúlnak a családfa gyökerei, de még az éjszaka született Nopcsa Nopcsa apjának nevét is megtudjuk. Jegyezzük fel: Szilvásy Dienes. Meg az ő apjáét is. Ezt is jegyezzük fel: Ivan de Silvaș.
Ferenc (a főhős, akiről később kiderül, hogy minden is). Még egy Ferenc (nagybácsi, Sisi főudvarmestere). Fatia Negra (magyaroknak László, románoknak Vasile, Fatia Negra a nyomorult Jókainak, akit beperelt becsületsértésért). Nopcsa Elek (apa, a Nemzeti Színház intendánsa; fiú, aki megölte Somogyi Bélát). Müller Katica (balerina, akit korára és más egyebekre hivatkozva kitettek a Nemzetiből, aki beperelte az apa-Eleket – 19. század végi metoo-ügy). Jászai Mari. Nopcsa, született Zelenska Matild (anya, sörgyáros családból). Nopcsa Ilona (az apa-Elek lánya, a főhős-Ferenc és a fiú-Elek húga, aki valójában megtalálta a dinoszauruszt a szacsali kastélynál – később Szentpéterfalvának mondják, most akkor melyik? –, később festőművész és Pallavicini-feleség). Kara ben Nemszi (Karl May-regényhős, a családnak nem tagja, nem lesz fontos). Marsinay Erzsébet (Hunyadi János anyja, később valami Nopcsáné, szintén nem lesz fontos). Mrs. Stephenson (angol nevelőnő, angolul beszél). Suess (professzor, bécsi geológus, magyarul beszél, az osztrák asszisztense szintén). Drašković (horvát gróf, iskolai barát, intim viszony). Bajazid Doda (albán, szegény családból, 12 évesen maga mellé véve, későbbi élettárs – a fehér férfi kolonializmusa plusz metoo).
„Várjatok egy kicsit, ha engem nem mutattok be, semmit se lehet érteni ebből az egész családtörténetből.”
Gyaníthatóan a kedves olvasók már elvesztették a fonalat a recenzensi jegyzetfüzet lapjaira az előadás sötétjében felírt névsorban. Pedig még lehetne folytatni a színre lépők sorát fontos és az epizódnál is epizódabb szerepet játszó személy-, valamint az evolúció szempontjából kulcsszerepet játszó és a törzsfejlődésben zsákutcának bizonyuló dinoszauruszfaj-nevekkel. (Mert itt a dinók is beszélnek! Sőt rappelnek! Mi több, a dinókat emberek játsszák, teljesen emberformában, maszk nélkül, legfeljebb kicsit meggörbült vagy megnyújtott testtartással. Jó, hát színházban vagyunk, ahol bármi lehetséges.)
az előadás szövege történelmi vagy családtörténeti tényeken, anyakönyvekben, annalesekben visszakereshető dátumokon nyugszik, minden, ami elhangzik, a főhős naplójából, a korabeli sajtóból, továbbá komoly kutatásokon alapuló szakkönyvekből van összekompilálva.
Következésképp: true story.
Vagy mégsem, hiszen ez is csak egy igazság a sok közül, mert ma már nincs tény, csak vélemény? (De akkor mégis mi a létező igazságok legigazabbika?) Vagy ezen fölösleges morfondírozni, egyáltalán nincs új a nap alatt, mert már a főhős-Nopcsa is leírta naplójában: „Az egyetlen örökérvényű elv a vanitas vanitatum”?
Gianina Cărbunariu készített már dokuelőadást a közreműködők személyes történetei alapján és mockumentaryt, azaz áldokudrámát. A Magyarosaurus Dacus műfajilag valahol a kettő között van, egy mocktruementary, amelyben a markánsan megjelenő női szemszöggel együtt is mindenkinopcsa. Ezen a színpadon semmi nem fekete-fehér. És nem csupán azért, mert Irina Moscu a '90-es évekből újra beszivárgott, vibráló színességű ruhákba öltöztette a színészeket, a tér fő elemének pedig egy színpadnyílás méretű, változó színű „időkaput” tett. A fekete padló tükröződése egyszerre asszociáltat a múlt mélységes mély kútjára és a szembenézésre. A trip Cristian Niculescu vetítésével és fényeivel válik teljessé.
A Magyarosaurus Dacus író-rendezője, Gianina Cărbunariu és dramaturgja, Boros Kinga felmutatnak és korabeli kontextusba helyeznek, mai érzékenységgel fókuszáltak és reflektáltak a Nopcsa család meglehetősen jól dokumentált viselt dolgaira és az őslénytanászként valóban jegyzett Nopcsa összetett személyiségére.
Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kocsis Gyula, Kovács Enikő, Scurtu Dávid, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tasnádi-Sáhy Noémi, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília ellentmondásokat és konfliktusokat tűrően, szabadon járkálnak a családtörténet évszázadai és karakterei között, egyszerre vannak kint és bent Nopcsa figurájában. Az ensemble-játék helyett pontosabb, ha azt mondjuk, ezen a színpadon kortól, nemtől függetlenül dramaturgiailag mindenki egyenlő. Ez a viszonyrendszer azt teszi lehetővé, hogy a kutatás alanyait – a releváns kiszólások és a kommentárok ellenére is – minősítéstől és ítélkezéstől mentesen, ám vállaltan kritikus tisztelettel vizsgálják.
Ennek eredménye pedig paradox módon az, hogy
a néző újra és újra azzal szembesül, az emberi természet és a világ is változatlan, a hatalmi játszmák a hétköznapokban és a nagypolitikában is évszázadok óta ugyanolyan szabályrendszer mentén zajlanak.
Ráeszmélésünk közben azonban rengeteget röhögünk. Nem őszintén, de nem is sírva vigadón. (Pedig szól a zene.) Inkább ventiláló-felszabadítón.
Színlap, előadás-időpontok és jegyinformáció a nagyváradi Szigligeti Színház honlapján.
Fotók: Szigligeti Színház / Vígh László Miklós
