A nőrablástól a polgári házasságkötésig

Szabad a rablás

A nemzetségi társadalmakban a nőknek nem voltak alanyi jogai, a nagycsaládokba rablás vagy vétel útján kerültek. Ez az államalapítást követően is bevett szokás volt, amit a nőrablást tiltó törvények bizonyítanak. Szent István törvénye szerint a leányrablónak a leány visszaadását követően öt-tíz tinót kellett fizetni. Könyves Kálmán is hasonló szigorral írta vonatkozó törvényét, hozzátéve, hogy ha a férfi nem tudta megfizetni az elégtételt, szakáll- és hajborotválással és -eladással kell büntetni. IV. Béla idejében a lánynak kellett választ adni, szabad akaratából dönteni, kit választ. Ha a férfit, a családnak nem volt többé beleszólása, ha a családját, a férfit fővesztéssel büntették. A 14. századtól egyre kevésbé jelent meg a nőrablás tilalma, vélelmezhetően azért, mert egyre kevesebb precedens volt rá.

Az egyház a 16. század közepéig ezt csak akkor tekintette házassági akadálynak, ha a nő szabad akaratát akadályozták, ugyanakkor a tridenti zsinat (1542–1564) határozott arról, hogy ha a nőt személyesen vagy megbízottak által, fizikai kényszerrel, erkölcsi megfélemlítéssel vagy csalással rabolták el és tartották fogva, fel lehet bontani a házasságot még akkor is, ha az elrabolt nő utólag beleegyezett a házasságba.

Az 1858:5. törvénycikkely a nőrablást a személyes szabadság magánszemély általi megsértésének tekinti. Igaz, ebben az időben ez a szokás már teljességgel elveszítette a jelentőségét. Az ekkoriban gyakori leánylopás vagy leányszöktetés már egész másról szólt: a szülői szándék kijátszását jelentette. A lány, ha vonzódott a legényhez, vállalta, hogy a szülők akaratával szembeszállva belemegy a tervbe, és általában egy váltás ruhával hagyja magát megszöktetni.

Eladó a menyasszony

A házasságot hosszú ideig meghatározta a piac jelleg. Ennek igazolására elég az eladó lány (nem tévesztendő össze a pult mögötti eladólánnyal!), eladó a menyasszony vagy a megkérik, elveszik a lányt kifejezésekkel példálóznunk, de történeti bizonyítékok is vannak erre.

A honfoglalást megelőzően a lánykérés alkalmával vitték a vételárat is – állatokat, pénzt és egyéb tárgyakat –, ami a lány vagyonával és hozományával volt arányos. A kereszténység elterjedésével a nővétel intézménye megszűnt, az egyház azonban azt szorgalmazta – minden lehetőségre gondolva –, hogy az esetlegesen megözvegyülő feleség javára a férj a korábban szokásos vételár erejéig fizessen. Ebből az elvből fejlődött ki a nemesség körében a hitbér, a jobbágyok körében pedig a móring.

A nővétel a 18. századra gyakorlatilag megszűnt – néhány nemzetiségi adat van erre, igaz, azok még akár a 20. század elejére is datálhatók –, megmaradtak azonban néhány népszokásban vagy a leányvásárokban, amelyek viszont csak nevükben hordozták a funkciót, inkább az ismerkedésre adtak alkalmat.

Szerződés el(len)jegyzéssel

A középkorban a jegyesség erős jogi kötelezettségnek számított: azt egyértelműsítette, hogy a felek házasságot fognak kötni. Az eljegyzés a római jogból került át, és egészen a már emlegetett tridenti zsinatig a házasságkötést is helyettesíthette.

Eljegyzést hétéves kor előtt nem köthettek, ez viszont csak a serdülőkorig volt érvényben. A lányok esetében 12, a fiúknál 16 éves kor után kötött eljegyzés a házasságkötésig kölcsönös kötelezettséggel bírt. Nem volt kötelező, de egyházi elvárásnak minősült az eljegyzés, amelynek alkalmával írásban vagy szóban adtak ígéretet a felek, akik egymás között gyűrűt vagy kendőt váltottak, az egyik fél hozományt biztosított, a másik pedig kötbért vagy zálogot adott.

A 15. századig az eljegyzés fontosabbnak számított, mint az esküvő. Ez nem egyházi szertartást jelentett, hanem – hangozzák bármennyire is érzelemmentesen – adásvételi szerződést, amelyet a menyasszony apja szervezett meg, a jelenlevők pedig megerősítették ezt. A jegyesek kézfogással pecsételték meg a szerződést (ebből jön a kézfogó szavunk). A pénzben fizetett vételárat fokozatosan felváltotta a tárgyi adomány, ami egyre inkább aranyból, ezüstből készült karkötőt vagy gyűrűt jelentett. Ez volt a jel vagy jegy, azaz innen ered az eljegyzés szó. Kezdetben csupán a menyasszony kapott gyűrűt, hiszen őt „foglalózták le”, a 16. századtól vált általánossá a kölcsönös gyűrűváltás. A szokás az arisztokráciából csak lassan ért a parasztság köreibe. A ruhákat, lábbeliket, a kendőt, pénzt fokozatosan váltotta fel, volt, ahol csak az 1920-as években lett divat.

II. József 1783-ban érvénytelenítette a korábbi eljegyzési szerződéseket, de a külföldi jegyváltást sem tekintette érvényesnek. Deklarálta, ezek házasságra még akkor sem köteleznek, ha közben a nő teherbe esett.

Isten és ember színe előtt

A kereszténység felvételével, a 11–12. századtól a házasuló feleknek meg kellett egyezni a házasságban. I. Kálmán ezen túl deklarálta azt is, hogy a házasságokat az egyház színe előtt, pap és tanúk jelenlétében, kölcsönös beleegyezéssel kell megkötni, sőt azt is hozzátette, az eljegyzés valamilyen jelének is kell lennie. A titokban kötött házasságokat nem tekintették érvénytelennek, I. Mátyás ugyanakkor kimondta, házassági ügyekben egyházi bíróság jár el.

A római katolikus egyház a lányoknál 12, a fiúknál 14 éves korban határozta meg a házasság érvényességének kezdetét. A protestánsok szintén foglalkoztak a kérdéssel, náluk 14, illetve 18 év volt a korhatár. II. József az öröklési jog szempontjából fontos, de többször módosított nagykorúsággal – a Werbőczy-Hármaskönyvben nőknél 16, férfiaknál 24 év – egyértelműsítette a házasság engedélyét, kiskorúaknál vagy törvényes apa, vagy az apai nagyapa beleegyezése kellett.

A reformáció időszakában mind a katolikusok, mind a reformátusok tiltották a más vallásúval kötött házasságot, a 17. századtól enyhült a szigor. Igaz, ezt meglehetősen szigorú feltételekkel bástyázták alá. Ha katolikus pap nem volt jelen, egészen 1841-ig csak a szokásjog alapján ismerték el ezeket a vegyes házasságokat, egy királyi rendelettel pedig még a protestánsok házassági pereit is a szentszék hatáskörébe utalták.

Az 1894:31. törvénycikkely hatályba lépéséig nyolc jogrendszer volt párhuzamosan érvényben: a római katolikus egyház kánonjoga, a magyarországi ágostai evangélikusok és reformátusok joga, az erdélyi ágostai hitvallásúak joga, az erdélyi református egyház joga, az unitáriusok joga, a görögkeleti szerb egyház joga, a magyarországi izraelitákra vonatkozó házassági jog, valamint az erdélyi és a fiumei izraelitákra érvényes házassági jog. A felekezeti és területi alapú széttagoltságot a kötelező polgári házasságkötés egységesítette, amelynek megfelelően lett a polgári tisztviselő előtt tett fogadalom a házasság egy férfi és egy nő tartós életközösségre irányuló, meghatározott jogi hatásokkal járó szerződése. Igaz, az egyházak a híveiktől megkövetelték az egyházi házasságkötést is, és a paraszti közösségekben még évtizedekig csak az egyházi esküvő számított. (És egy picit eltérve a jogtól jegyezzük meg, hogy a polgári esküvőt csak hivatalosnak és kötelezőnek tekintették, a lakodalmat sem ehhez a ceremóniához kapcsolták.)

Ahogy már esett róla szó, a 18. századig a hívek alávetették magukat az elvárásoknak: nem házasodtak felekezeten kívül. A 19. század elején jelent meg a vegyes házasság, a folyamat pedig egyre erősödött, így egyházi és világi szinten is foglalkozni kellett a kérdéssel. A Helytartó Tanács 1827-es rendelete szerint a házasságkötéshez a nem katolikus félnek katolikus hitre kellett térni. Az 1840-es évekre már az országos közvéleményt is foglalkoztatta a kérdés, végül polgárjogot nyert a vegyes házasság. A gyakorlat szerint a fiúgyerek az apa, a lánygyerek az anya vallását követte.

Számon tartott párok

A házasságkötések adatait az anyakönyvek őrzik, vezetésüket 1563-ban a már emlegetett tridenti zsinat rendelte el, céljuk pedig az volt, hogy elkerüljék a többnejűséget és a vérrokonságot. Magyarországon Pázmány Péter tette kötelezővé 1625-ben. A reformátusok már 1600 után vezették az anyakönyveket, önálló jogot erre II. Józseftől kaptak 1785-ben.

Az anyakönyvek 1781 óta számítanak közokiratnak. Az első anyakönyvekben vegyesen vezették a születési, halálozási és házasságkötési adatokat, később ezek elkülönültek. Praktikus okokból: amikor betelt az első matricula, tematikusan nyitották meg az újakat.

Figyelmesen olvasva a gyülekezetek és a települések történetéhez is fontos adalékokkal szolgálnak, de elsődleges funkciójuk a nyilvántartás, a törvényesség, a magyar birtokjog és az egynejűség, egyférjűség betartása, továbbá a túl közeli rokonságból következő vérfertőzés elkerülése volt. (A római katolikusok kezdetben hetedíziglen tiltották a házasságot, 1215-ben III. Ince pápa szállította le az oldalági rokonságot negyedfokra. Az evangélikusok 1577-ben határoztak így, a reformátusok a másodfokig tiltották, harmadfokon pedig nem ajánlották. Az unitáriusoknál az egyeneság és az oldalág első két fokán, a görögkeletieknél hetedíziglen, a zsidóknál a fivérrel és nővérrel, továbbá azok gyerekeivel és unokáival nem köthettek érvényes házasságot. A katolikusoknál szintén tiltott volt a sógorokkal és a keresztkomákkal való házasodás. Felmentésre viszont volt mód – amit az anyakönyvekben is iktattak –, ez leginkább a birtokok együttmaradására, azaz gazdasági viszonyokra vezethető vissza, de jóval praktikusabb magyarázatot is találunk, ha a földrajzi körülményeket nézzük egy-egy nehezen megközelíthető falu esetében.)

Az első anyakönyvekbe a házasságkötés időpontját, a házasulandó felek nevét, a menyasszony apjának a nevét, a származási helyet rögzítették. A 18. században már feljegyezték a tanúk nevét, a házasulandók életkorát, családi állapotát, társadalmi helyzetét, foglalkozását, az esketés helyszínét.

Az 1827. évi törvény egységesítette az anyakönyveket, és előírta, hogy két példányban vezessék, amelyből az egyik helyben maradt, a másikat az illetékes állami levéltárba küldték. A 19. század közepétől lett népszerű az előre rovatolt nyomtatott anyakönyv, az egyre racionalizálódó közigazgatás, majd a polgári házasság 1895-ös kötelező bevezetése pedig egységesítette ezt a nyomtatványfajtát is.

A nyelvben tovább élő szokások

Az évszázados hagyományokat nem lehet csak úgy kitörölni a közösségi emlékezetből: népszokásokban bukkanhatunk rá a korábban jogi hatállyal bíró gesztusokra. Sok helyen a kézfogón, azaz az eljegyzéskor állapodtak meg a hozományról, ekkor került sor a jegyváltásra, volt, ahol ilyenkor adták át az eljegyzési foglalót, a lakodalom stációi közül pedig az ajándékozás, a hozománykiadás, a menyasszonytánc, az elhálás megállapítása, az utóvendégség idézi meg a társadalmi berendezkedés egy korábbi időszakát.

A Lakodalmi szokások. Mátkaság, menyegző. (szerkesztette: Györgyi Erzsébet, Planétás Kiadó, 2001) című kötet alapján.