Pár éve jártam egy olyan egyházi rendezvényen, amelynek házaspárok megünneplése volt a célja, akik a püspök meghívására érkeztek a hatalmas templomba. Tíz, huszonöt, ötven, hatvan, hatvanöt, hetven (!) éve döntöttek egymás mellett, és nagy meglepetésemre még a legidősebbek is saját lábukon mentek az oltárhoz áldásért és az oklevelükért. Feltűnt az is, hogy az ötvenéves jubilánsok voltak a legtöbben: szinte véget nem érő vonulásuk csendes tüntetés hatását keltette. Kedvemre volt a gondolat, hogy ezeket az embereket: az eltökéltségüket, kitartásukat, sok közös szenvedésüket, egymásért vállalt áldozataikat meg kell ünnepelni.
Meghatott, hogy sokan közülük bizonyára éppen ennek az alkalomnak, a nagyobb közösség elismerésének köszönhetően fognak úgy igazán ráébredni: van mit ünnepelniük. Arra, hogy mindaz, amit mint hétköznapokat élnek; az évtizedek, amelyeket a házastársukkal együtt éltek meg – és az, hogy megérték –, valami ünnepi és ünneplendő. Hogy amit amúgy csupán kötelességteljesítésnek, a nehézségek elviselésének, az útjuk során adódó problémák megoldásának, vagyis a legtermészetesebbnek és magától értetődőnek hittek, hősi mozzanatot hordoz magában. Ami velük történt, nem csak szerencse – bár az is sok kell hozzá –, és nem véletlenszerű: nem csak „úgy maradtak”, hanem így döntöttek, és noha az idők során mindketten sokat változtak, a házasságukra vonatkozóan az állandóságra szavaztak. Mivel ez nem olyasmi, ami automatikusan megadatik, az együtt maradás mögött küzdelmeket és mindkét fél következetességét lehet sejteni.
Tudom, tudom: a megszokásnak is nagy ereje van, és sokan csak „megalkusznak”, amikor a házasságuk folytatása mellett döntenek, de az a helyzet, hogy egy olyan világban, amely a válásra bujtogat, csak az marad hűséges, aki kivételesen elszánt, és valami többet hisz a házasságról, mint az átlag, a többség, amely számára annak nincsen önértéke, és csak addig lehet létjogosultsága, míg mindkét fél számára kielégítő-elfogadható.
Nemrég, amikor fél éven át irodalomterápiás csoportba jártam, megdöbbentett, hogy a legkülönbözőbb korú és hátterű résztvevők tökéletesen egyetértettek a problémás házasságoknak válással való „kezelésében”, mint amikor a beteg kutyát elaltatják. Az, hogy a házasság az egyén boldogságkeresésének eszközévé degradálódott, a lezárását pedig gondok esetén egyre többen a legmagátólértetődőbb és legüdvösebb döntésnek tartják arra hivatkozva, hogy ha nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, nincs miért küszködni vele. Minden más csak időpocsékolás (halljuk gyakran), hiszen nyilvánvaló, hogy tévedés történt, amelynek tanulságait már csak egy következő kapcsolatban, házasságban lehet majd kamatoztatni.
Csakhogy – a katolikus házasságszemléletben ez evidencia – ha a „holtomiglan-holtodiglan” elszántság és vágy a házasságkötés pillanatában nincs jelen, akkor az életszövetség valójában nem is jön létre, hiszen a felek így csak azt határozták el, hogy addig maradnak együtt, amíg semmilyen nehézségük nem adódik, és mindketten egyformán jól érzik magukat egymással. Ilyen kapcsolathoz azonban nem szükséges nyilvános nyilatkozatot tenni, és nem igényli a társadalom által biztosított fokozott védelmet és megbecsülést.
Ale és Alex válni készül. Ale filmrendező, Alex színész, és most is éppen közös filmen dolgoznak. A válás terve azonban nem zavarja meg a közös munkájukat, terveiket. A film, amit készítenek – ne kérdezzék, hogy ez miként lehetséges – azonos azzal, amit látunk: noha még csak készülőben van, mi már kész filmként nézhetjük, miként készül. A cselekménye, ha annak nevezhető, a válási buli aprólékos megtervezése és gondos megszervezése. Ezentúl még egy fontos eleme van: hogy a pár a tervéről kábé hárompercenként új meg új barátoknak számol be. Biztosítják őket arról, hogy ettől függetlenül jól vannak, a döntést együtt hozták meg, és meghívják őket az alkalomra. Az idea – hogy nem az összeházasodást, hanem a válást kell ünnepként felfogni – Ale apjától származik; igaz, ő a válási szertartás megvalósítási tervéről értesülve azt állítja, hogy csak viccelt.
A vonat azonban már száguld: a házaspár harmonikus együttműködése révén minden remekül alakul, például egy zenekar, amelynek tagjaival már réges-régen nem találkoztak, sőt már meg is szűnt, most a kedvükért újra összeáll. Közben azonban egyetlen barát sem érti a dolgot, és különös módon mégsem kérdezi meg senki, hogy ugyan mi lenne a válás oka. Ha valamin csodálkoznak, az inkább az, hogy Ale és Alex miért akarja ezt az emberek jelentős többsége számára fájdalmas, megrázó, felkavaró döntést-eseményt ünnepelni. Ezt, azaz a film alapgondolatát-motívumát azonban a nem fejti ki a két nagy újító, hanem – mintha vagy az alkotók lennének nagyon feledékenyek, vagy a nézőt tartanák annak – csupán újra meg újra elismétlik, hogy a válást kell ünnepelni stb., és ez a tizedik alkalommal már nagyon vicces és nagyon idegesítő egyszerre. Részben ez alapján, részben mert a cselekmény mintha egy helyben állna, A nyár utolsó napja számomra egy kétórásra nyújtott bohóctréfa hatását kelti – bizonyára ismerik a műfajt: egy tárgy eltűnik, a bohóc nagyon keresi, aztán kiderül, hogy a másik eldugta, ő visszaveszi tőle, de aztán újra eltűnik, és ez a végtelenségig ismétlődik.
Ez a film azért nem halad valahonnét valahová, mert nem akar, mert éppen ezt a tulajdonságát szánták a legfőbb karakterjegyének. Másrészt feltehetőleg azt az abszurditását, hogy hősei éppen életközösségük megszüntetése érdekében dolgoznak, szervezkednek oly lelkesen, vállt vállnak vetve: ez az az ügy, amely minden szabadidejüket kitölti, amelybe a kreativitásukat beleteszik, és amelyhez nem utolsósorban annyi közös döntést kell hozniuk, annyi mindenben kell közös nevezőre kerülniük.
Karel Čapek novellájában, Az elveszett láb történetében egy fiatalember csalással, egyik lába nem létezőnek állításával megússza a katonáskodást, igen ám, de állítólag elvesztett lába vészes iramban gyengülni kezd, egyre kevésbé terhelhető, kinézetre pedig satnyává válik, ezért az orvosok már az amputálásával ijesztgetik. Nagy ijedtében nyakába veszi a várost, hatóságtól hatóságig caplat, hogy a lábát elismertesse, legalitást adjon neki. Pecsétes papírt akar annak igazolásaként, hogy valaminek, amiről addig azt állította, nincs, joga van a léthez. Teszi ezt a világ rendjének helyreállítása és persze az egészsége érdekében, attól a kockázattól sem visszariadva, hogy korábbi mesterkedéséért perbe foghatják, pénz- és esetleg börtönbüntetést is kaphat. És mivel a nemes cél érdekében rengeteget kell járkálnia, mire minden dokumentumot beszerez, a lába megerősödik. Čapek pedig azzal zárja a novellát, hogy ha mindig igazat mondanánk, igaz életet élnénk, talán meghalnunk sem kellene.
Valami hasonló történik Alével és Alexszel, vagy legalábbis ez a nyitva hagyott film alapján nem kizárt. A válás kellő pompával való megünneplésének előkészítése során a házasságuk megmutatja az erejét, teherbíró képességét, és második esküvővé avanzsál. Ami abból a szempontból logikus is, hogy a válási ceremónia, ha lenne ilyen, csakis a házasság, az együtt töltött évek ünnepeként, az azokra való hálás visszatekintésként állná meg a helyét, mint ahogyan a temetés sem a halálról, hanem az életről: annak nagy lehetőségéről, ajándékairól, számbavételéről szól.
A nyár utolsó napja gyanúm szerint a válás mint divatjelenség bohó kritikája. Annak meggondolására buzdító alkotás, hogy miként kellene viszonyulnunk egymásnak ajándékozott éveinkhez-évtizedeinkhez, hogy milyen értékeket halmozhat fel két ember életközössége, és hogy ezek hogyan alakítják az életünket, adnak neki súlyt és méltóságot. Az, hogy a válási bulit a filmben a nyár utolsó napján rendezik, ami Spanyolországban szeptember 20-a körül van, arra utal, hogy ez a film a halálról és kis halálainkról is szól – meg arról, hogy mi az, amit legalább részlegesen mentessé tehetünk a múló idő rombolásától. Írom ezt a házasság hetében.
