A self love többet ér, mint a feltétel nélküli szerelem?

Film

Közhelyes üzenet eredeti csomagolásban – röviden így jellemezhetnénk a Szerethető című filmet. A self love banális gondolata nem uralkodik el a sztorin, így élvezetes alkotás született, ami többek között az önanalízis izgalmas ábrázolásának és Helga Guren zseniális színészi játékának köszönhető.

Jelent a Szerethető című filmből. Fotó: Cirko Film
Jelenet a Szerethető című filmből

Lilja Ingolfsdottir norvég rendezőnő Szerethető című filmje egyrészt ritkamód közhelyes, másrészt kimondottan eredeti. Közhelyes, mert központi üzenete az, hogy addig nem szerethet minket senki, amíg nem tanuljuk meg magunkat szeretni. Ugyanakkor eredeti, mert a coelhói szentencia őszintén, hitelesen és indokoltan mondatik ki a történet végén – még akkor is, ha a főszereplő kissé hirtelen és kiszámítható módon jut el a végkövetkeztetésig.

Már az első tíz percben nagy érzelmi és hangulati ívet ír le a film – az expozíció gyors vágásokkal összeillesztett snittjeiben megismerjük a magabiztos, életvidám és bájosan esetlen Mariát (Helga Guren), aki egy buliban első látásra beleszeret a sármos Sigmundba (Oddgeir Thune). A nő első, kissé szerencsétlen kísérlete ellenére (a semmiből közli a mellékhelyiségből kilépő férfival, hogy nagyon ismerős neki) rövidesen egymásra talál a pár. Kapcsolatuk a röpke, de mozgalmas montázs alapján boldog és harmonikus, Sigmund remekül kijön szerelme korábbi házasságából született gyermekeivel, és már a közös baba is úton van. A nézőnek akaratlanul is a cím jár a fejében: ez egy szerethető film szerethető figurákkal.

Legközelebb hét év múlva találkozunk Mariával, aki ekkor épp fuldoklik anyai és háziasszonyi teendőitől, nincs ideje a munkájára, mindemellett pedig végtelenül kimerült. Közben Sigmundnak nyoma sincs. Vajon hova lett? Dolgozik, rövidesen haza is ér, ám felesége feszültségét nem oldja fel a viszontlátás, sőt inkább fokozza ingerültségét. Nehéz kitapintani a problémát, hiszen a két ember láthatóan szereti egymást, mégis eltűnt korábbi összhangjuk. Maria szerint a munkaügyben rendszeresen elutazó férfi nem veszi ki a részét a családi feladatokból, Sigmund ellenben úgy érzi, nem tud olyat tenni, amit felesége értékelne. Egyik pillanatról a másikra széthullik a kapcsolat – Maria ideiglenesen elköltözik, Sigmund pedig otthon marad a gyerekekkel.

Fájdalmas nézni, ami ezután következik: Maria kétségbeesetten, szinte szánnivalóan kapaszkodik párjába, aki egyre passzívabbá és közömbösebbé válik. A nő nagy nehezen kierőszakolja a párterápiát, de mi már sejtjük, amit ő még nem – ez sem vezet sikerre, Sigmund válni akar.

Sok hasonló sémát működtető filmnek itt lenne vége, esetleg a felek valamilyen sorsszerű felismerés után kibékülnének. Ez a történet viszont másképp alakul; Maria folytatja a terápiát, nemcsak a kezelést vezető szakemberrel (Heidi Gjermundsen), de barátnőjével (Marte Magnusdotter Solem) is sokat beszélget házasságáról. Nem igazán keres válaszokat, mégis szokatlanul gyorsan és könnyen rájön, neki milyen szerepe volt a történtekben, ahogy arra is, hogy viselkedését szülői minták befolyásolták.

Az édesanyjánál tett látogatás során Maria és Sigmund vitáira kísértetiesen hasonlító párbeszéd hangzik el, tele hárító és bűntudatkeltő frázisokkal. Rendkívül hatásos e rövid jelenet, amelyben a nő rájön, hogy anyja, akit szintén elhagyott a férje, képtelen szeretetet adni és elfogadni – olyannyira hatásos, hogy már-már hajlandók vagyunk megfeledkezni arról az irreális mozzanatról, hogy hősnőnknek elég egy délután a transzgenerációs traumával való szembesüléshez.

Természetesen nem várhatjuk el egy filmtől, hogy időben hitelesen kövessen heteket, akár hónapokat felölelő folyamatokat; a műfajnak szükséges velejárója a sűrítés. Mégis érdemes lett volna húsz perccel, fél órával megnyújtani a játékidőt, hogy hihetőbb legyen Maria belső utazásának bemutatása.

Rendkívül izgalmas fogás a visszaemlékezésekkel való játék: a főszereplő önelemzését vizuálisan a film elején látott jelenetek variációs megismétlése jelzi. Maria a flashbackekben olyan dolgokat is kimond, melyeket valójában elhallgatott, így saját tetteinek átértékelése révén tisztába jön félelmeivel és hibáival. E technika egyrészt a mindenkori jelent meghatározó aktív folyamatként ábrázolja az emlékezést, másrészt jelzi, hogy az egyéni múlt felidézésének fontos szerepe van a személyiség alakulásában.

Maria konklúziója egyszerre egyszerű és bonyolult: az érdemi emberi kapcsolatok kialakításának és fenntartásának legfontosabb kritériuma az, hogy szeressük magunkat. A zárlat felől visszatekintve hihetetlen, hogy nem fejtettük meg e banális rejtélyt már a történet legelején. De többek között épp ezért izgalmas alkotás a Szerethető: nemcsak belehelyezi a nézőt egy hibákból és erényekből felépített karakter helyzetébe, de az utolsó percig fenn is tartja a szubjektív perspektívát. Az azonosulást megkönnyíti Helga Guren érzékeny színészi játéka: szerfelett hitelesen viszi színre a figura által bejárt érzelmi hullámvasút minden emelkedőjét és lejtőjét.

Az önszeretet – divatosabb kifejezéssel self love – kliséjének uralmától elsősorban a nyitva hagyott befejezés menti meg Lilja Ingolfsdottir filmjét. Okos és szükséges, hogy ne legyen egyértelmű, merre halad tovább Maria és Sigmund története. A teljes happy end rövidre zárná, sőt kioltaná a hősnő jellemfejlődését: azt sugallná, hogy a belső munka egyetlen célja a szeretett férfi visszaszerzése volt. A függő vég viszont a jövő tabula rasa jellegét hangsúlyozza, és megismétli a közhely volta ellenére is megszívlelendő állítást: a leghosszabb út önmagunkig vezet.

A Szerethető című norvég filmet január 16-tól vetítik a hazai mozikban.

 Fotók: Cirko Film