A nyelv, amely nélkül nincs házasság

Baka és obsitos: két német szó – magyarul. A bakát a Wache, azaz őrszem szóból származtatják a nyelvészek, az Abschied pedig a kötelező sorkatonai szolgálat végén kiadott elbocsátó levél, vagyis az obsit, ennek tulajdonosa az obsitos. Az a legény, aki már felelősségteljesen megkérheti egy leány kezét. Hogy miért?

A választ a kiegyezés környékén kell keresnünk. Ferenc József 1868-ban szentesítette a haderőreformot előíró, a véderőről és a honvédségről szóló törvénycikket. A dualista birodalomban ez a jogszabály vezette be az általános hadkötelezettséget. A monarchiát 103 hadkiegészítési parancsokságra osztották, amelyből 47 a történelmi Magyarország területére esett. A magyar újoncok harmadát a közös, császári és királyi hadseregbe, kétharmadukat a magyar honvédség állományába sorozták be.

Az egy-egy zászlóaljba besorozott bakák ugyanazokról a területekről érkeztek a hadtestükhöz (ez volt a területi elvű hadkiegészítési rendszer). A tisztek számára előírás volt, hogy anyanyelvük mellett a katonai reáliskolákban már elsajátított, kötelező német mellé megtanulják az alakulataik nyelvét is, a bakáknak pedig legalább a német vezényszavakat és szakkifejezéseket érteniük kellett. Emiatt sokszor akár három nyelv is keveredett egy-egy zászlóaljnál, és ez eredményezte a szóalakok anyanyelvnek megfelelő torzításaival kialakult magyar bakanyelv különös szókészletét.

A nyelvtudomány három rétegre osztja a katonai nyelvet. A hivatalos érintkezésben használatos szolgálati nyelv mellett a katonai szaknyelv és a szleng is létezik – így lesz teljes a „bakaszótár”.

És hogy miért terjedtek el a civil életben is a katonaszleng szavai? Mert a kötelező sorkatonaság bevezetésével a történelmi Magyarország falvaiban megváltoztak a házasodási szokások. Ahhoz, hogy a legény asszonyt vigyen a házhoz, elengedhetetlen volt, hogy „megjárja a hadak útját” – a lányos apák ekkortól nem adták a leányaikat olyannak, aki még nem szolgálta le az idejét. Így a szavak rutinos használata státusszimbólummá vált, és a szleng gyorsan szerves részévé vált a hétköznapi nyelvnek.

Az új nyelvi jelenség elsőként egy patikusból újságíróvá, könyvtárossá és néprajzkutatóvá lett, rendkívül mozgékony elméjű és tehetséges sorkatona számára szúrt szemet. Ez a fiatalember, Tömörkény István volt az első írónk, aki ismerte, használta és munkáiba beépítette a magyar katonai szleng frissen születő-alakuló nyelvi anyagát.

1866-ban, amikor Tömörkény (Steingassner) István született, apja a ceglédi indóház vendéglőjét bérelte. A jó eszű gyereket iskoláztatta a család: a szegedi piaristáknál kezdett, majd a makói református gimnáziumba került. 16 éves korában apja tönkrement, ezért Istvánnak kenyérkereset után kellett néznie. Az akkor még oklevél nélkül is végezhető, egy-egy mesternél kitanulható patikusi pályát választotta. De nem elégítette ki a gyógykenőcskeverés. Imádott írni, ám mivel érettségit nem szerzett, családi kapcsolatok bevetésére volt szükség ahhoz, hogy a Szegedi Híradó szerkesztősége gyakornokként fogadja. Ekkor változtatta német vezetéknevét Tömörkényre, a kor szabályai szerint ugyanis nem magyar vezetéknévvel nem lehetett újságíróként publikálni. Kollégái és szerkesztői felismerték a tehetségét, karrierjét azonban meg kellett szakítania: érettségi és diploma hiányában rá is vonatkozott a sorkatonai szolgálatra kötelező törvény, ezért 1888-ban parasztok és munkások ezreivel együtt kénytelen volt bevonulni. Gárdonyi Géza október 6-án a Szegedi Híradóban így tudósított az eseményről: „Ott lépkedett a mi fiunk is, a lapnak három éven át volt buzgó, fiatal belső munkatársa: Tömörkény Pista, aki az írótollat a fegyverrel cserélte föl.”

Tömörkény próbálta hasznosan tölteni katonaéveit: a szerb–török–bosnyák határszolgálatban (1888–1889) megtanult szerbül, a családból hozott tájnyelvi német mellé pedig Bécsben (1890–1891) elsajátította az irodalmi németet. Első tudósítását a seregből 1888. november 4-én közölte a Szegedi Híradó Boszniai bakaélet címmel. A katonaévek során nemcsak tudósított, hanem beszélgetett és novellákat is írt – ekkortól lett a bakák, a bakaélet és a nép írója. Móricz szavaival: „Így nem szerette soha senki a szegény magyar élőszavát, mint ez a szelíd nézésű, rádermedő, gondolkodó pillantású ember, aki minden élőszóra rezonált, s mind meg akarta és meg tudta írni.”

Hazatérve a Szegedi Naplónál folytatta újságírói karrierjét, majd a Somogyi Károly esztergomi kanonok negyvenezer kötetes könyvtárát gondozó könyvtárigazgató, Reizner János beosztottja lett. Katalogizált, ügyeket intézett, és bővítette a könyvtár állományát – nem akármilyen társaságban: Móra Ferenc volt a legközelebbi munkatársa. Az eleve szerteágazó műveltséget igénylő könyvtárosi munka mellett (amelyből képesítést is szerzett) természetrajzi, néprajzi és régészeti tanulmányokat is folytatott. Reizner halála után a könyvtár és múzeum igazgatója lett és maradt élete végéig.

1917-ben Móra Ferenc írta meg a nekrológját. Így méltatta: Sejtelme se volt róla, hogy Szeged Kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található. És sohase gondolt arra, hogy a Kultúrpalota idegen látogatói szemében ő a legnagyobb áhítattal megnézett látnivaló. (…) világítani fog még akkor is, mikor a Kultúrpalota minden bennevalóival és tartozékaival egyetemben rég omladék lesz.

Tömörkény éveken át bővítgette a bakák körében hallott szavak jegyzékét. 1900-ban a Pesti Hírlapban is publikált írást a katonanyelvről, és a novelláiban is sűrűn olvashatók a fordulatai.

„Káplár Suba nem is késik irányukban a fölvilágosítással.

– Ha azt kommandirozom, hogy indiblánc, akkor ájncra a rekte arm mögfogja fölül a geverszíjat. Cvájra fölemeli a sultertul, és a linke arm középütt kapja a gevert. Drájra pedig indibláncra gyün a gever, és nyomi a rekte arm kisujja középön, úgy, hogy a mündung a sulterung irányában hóhh lögyön.

Ezen kitanítások folytán erzac-rezerviszt Matiász Véri recte Savó idővel bele is következik a tudományokba, ámde nem mindenik oly könnyen tanulékony, mint Matiász Véri recte Savó. Valentin Susogó például nem bírja fölérni ésszel az előadásokat, káplár Suba elismétli neki többszörösen, de legvégül mégis csak kifogy a türelemből.

– Hát mondja – türtőztetve, haragját a vén szentség – mán ölég szölidön beszélők veled, marha. Ha én ilyen gyönge szóval elmondom ezt odaki a kutyámnak, az is mögcsinálná. Hát nem értesz magyarul? Oh hogy miért is születtél ezen cifra zsinóros világra?”

A részlet Az utolsó című novellából származik. Ma már német szótárral bogozgatjuk, hogy ájncra, azaz egyre, cvájra, kettőre, rekte arm linke arm, azaz jobb és bal kézzel. De hogy indiblánc???

Indiblánc annyi mint in die Balance, azaz súlyba helyezni a fegyvert.

Tömörkény maga így magyarázta a furcsa félnémet-félmagyar katonanyelvet: „Sok legény nem is tudja, hogy németül van az, amit elmond, azt hiszi, hogy az is magyar szó. Neki teljesen mindegy, hogy a szakasz vagy cúg szóban ismer-e meg egy fogalmat, mert azelőtt sem az egyiket, sem a másikat nem hallotta.”

Tömörkény István munkásságából mára éppen a katonanovellák lettek azok, amelyek nyelvtörténeti értéke hatalmas ugyan, de mivel nehezen érthetők, nem igazán olvasottak. A mai olvasó inkább a paraszti életet tökéletes pontossággal megrajzoló népi íróként tekint rá. Novellái ma is képesek magukkal ragadni és a 19–20. század fordulójának paraszti világába repíteni.

A kor katonaszlengjéből ma is használatos baka mellé kigyűjtöttünk néhány olyan szót, amelyek velünk maradtak a dualizmus korából.

Annak, hogy agyusztálni, a hadseregben nem volt negatív konnotációja – a katonák felöltöztetésére, felszerelésére vonatkozó szó volt. A bagázs sem szedett-vedett csoportot jelentett, hanem a katona málháját, csomagját. Az, hogy cakumpakk, eredetileg hátizsák és málha: Sack und Pack. Egzecíroztatni nem azt jelenti, hogy szekálni, hanem az exerzieren magyarított változataként azt, hogy gyakorolni. A beletrafál is innen jön: treffen annyi mint eltalál. Eredetileg a kommandírozni sem jelentett semmi negatívat, a kommandieren csupán a parancsollal azonos. Kiglancol: glanzen, kifényesít. Glédában: eredetileg sorban (Glied) áll. A haptákban áll német alakja a Hapt ach! volt. A dualista hadseregből jön a kvártély (Quartier, azaz az elszállásolásra használt barakk) és a menázsi is, akárcsak a menza (Menage) vagy a porció (Portion). A pucol szavunk a putzenből származik. A mundér pedig, aminek becsülete van, az egyenruha, a Montur volt.

Források: https://mnytud.arts.unideb.hu/szleng/tanulmanyok/mny-nyr/tomorkeny_istvan1966.pdf
https://www.dihha.hu/2-alaki-fogasok-mozdulatok-fegyverrel/
A magyar katonai szleng szótára
Tömörkény István: Katona a kötélen. Bp., 1989
Tömörkény István: Különféle magyarok meg egyéb népek
Felszeghy Ediltrud: A császári és királyi hadsereg nyelve Magyarországon
nemfelejtjük blog
Fortepan / Buzinkay Géza
Fortepan / Milkovits Gábor

A nyelv, amely nélkül nincs házasság

Tudomány