A Veszprém vármegyei Szentgálon született 1915. november 24-én szegény paraszti családban. Hat elemi után a helyi lelkész ajánlására a Pápai Református Kollégiumba került, ahol mindvégig színjeles eredménnyel tanult. Két évig a pápai Református Teológiai Akadémia hallgatója is volt, de nem érzett kellő elhivatottságot a lelkészi pálya iránt, így vallástanára biztatására Budapestre költözött, és beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarára.
Az Eötvös Kollégium tagjaként végezhette az egyetemet, Pais Dezső keltette fel érdeklődését a nyelvészet iránt. Részt vett a Táj- és Népkutató Központ munkájában: járta a vidéket, és anyagot gyűjtött. 1939-ben megnyerte az első Jó magyar kiejtési versenyt, ott ismerkedett meg a tiszta beszéd ügyéért (is) küzdő Kodály Zoltánnal, akihez haláláig töretlen barátság fűzte. Magyar–német szakos tanári diplomájának megszerzése után, 1941-ben az egyetemen frissen alakult Magyarságtudományi Intézetben kapott gyakornoki állást: ő lett a földrajzi névgyűjtés felelőse.
1943 és 1945 között régi iskolájában, a Pápai Református Kollégiumban is tanított, előadott a népfőiskolán, ellátta a Tehetségmentő Alapítvány elnöki teendőit, emellett doktori disszertációján is dolgozott, amelynek a Földrajzi neveink keletkezéséről, alakulásáról, elhalásukról címet adta.
A második világháború után Budapesten az 1948-ig működő Teleki Pál Intézeten belüli Néptudományi Intézet – később ebből jött létre az MTA Nyelvtudományi Intézete – munkatársa lett.
A magyar nyelvjárások atlaszának anyaggyűjtése során másfél évtizedig járta az országot és a környező államok magyarlakta vidékeit. Az így elkészült sorozat 1968 és 1977 között jelent meg.
Első nagyobb tanulmányát, a Földrajzi neveink életét 1947-ben publikálta. Benkő Loránddal elkészítette a nyelvjáráskutatás 150 éves múltjának bibliográfiáját is 1951-ben. Az intézeti tanárból 1952-ben igazgatóhelyettes lett. 1959 és 1971 között osztályvezetőként, majd nyugdíjba vonulásáig tudományos tanácsadóként tevékenykedett.
A nyelvjárások iránti vonzalma 1952-ben kapott országos fórumot, amikor Kodály Zoltán biztatására ő vette át Halász Gyula felújított rádióműsorát, az Édes anyanyelvünket. Az ötperces műsor 1955-től vasárnap reggelenként, majd 1961-től már hetente háromszor hangzott el, és sugározták a külföldön élő magyaroknak szóló adásban, a Szülőföldünkben is.
A rádiósorozatot negyven éven keresztül, szinte a haláláig folytatta. Sikerült olyan formát kialakítania, amely szórakoztatva tanított, és egyesítette a nyelvi, irodalmi, művelődési tanulságokat. Katedra nélkül vált belőle a nemzet tanára. Tudományos alapossággal válaszolt – ízes dialektusban – a hozzá intézett kérdésekre, de sohasem vált tudálékossá. Az emberközpontú nyelvművelést igyekezett meghonosítani a korábbi nyelvközpontúval szemben: azt vallotta, hogy a nyelvművelés tárgya nem elsősorban a nyelv, hanem az ember. Többen vádolták nyelvi liberalizmussal, az új nyelvi alakzatok és az idegenszerűségek befogadása iránti túlzott engedékenységgel, de ő úgy vélte, a változás hozzátartozik a nyelv életéhez, s ha a változás már társadalmi méretű, akkor mindenképpen el kell fogadni. A dogmák, elfogultságok ellen harcolt, törekedett arra, hogy a nyelvművelés módszere, hangvétele megértő, emberi legyen. Grétsy Lászlóval együtt vezette a Tessék kérdezni – a nyelvész válaszol című nyelvművelő műsort.
1952-ben kandidátusi címet kapott, munkásságát a Magyar Népköztársasági Érdemrend arany fokozatával ismerték el. Még ebben az évben titkára lett az akadémián akkor alakult nyelvművelő bizottságnak, amelynek 1960-tól haláláig az elnöki tisztét töltötte be.
A nyelvi ismeretterjesztő munkát több fórumon párhuzamosan végezte.
1953 végétől haláláig szerkesztője volt a Magyar Nyelvőr című folyóiratnak, 1979-től az Édes Anyanyelvünk szerkesztőbizottságának elnöke. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulatban és a Magyarok Világszövetségében is ténykedett. Fáradhatatlanul dolgozott a határon túli magyarság anyanyelvének megőrzésén, a magyar nyelv oktatásán. Nevéhez fűződik az először 1970-ben megrendezett Anyanyelvi Konferencia megszervezése, amelynek élete végéig szervezője, 1992-ig elnöke volt.
Lőrincze Lajos Budapesten halt meg 1993. október 11-én, sírja a Farkasréti temetőben található. Szülőfalujában, Szentgálon emlékház, emléktábla és dombormű őrzi emlékét, a falu iskoláját is róla nevezték el. Születésének centenáriumán az Anyanyelvápolók Szövetsége Lőrincze Lajos-emlékévet kezdeményezett, életműve Magyar Örökség Díjban részesült. Idén a nyelvészprofesszor hagyatékát – egy harminckét fiókos iratszekrényt, benne több ezer nyelvészeti cédulával és további 21 csomag iratanyagot – A Magyar Nyelv Múzeumának adományozták.
Fotó: Fortepan / Szalay Zoltán
