Miszter Lassúkezű vélhetően a rocktörténet legismertebb fehér bluesrock gitárosa-énekese, aki a hatvanas-hetvenes évek több fontos formációjában (Yardbirds, John Mayall’s Bluesbreakers, Cream, Blind Faith, Eric and the Dominos) játszott, mielőtt sikeres szólókarrierbe kezdett volna. Több szakmai szavazáson bekerült a legjobb ötbe, így tizenpár éve a Rolling Stone listáján – Jimi Hendrix mögött – a második lett, a Gibson-féle minden idők top ötven gitárosa vokson a negyedik, a Time magazinnál az ötödik helyen végzett. De ami ennél is fontosabb, hogy azóta is nyomja a bluest, hol intenzívebben, hol csak jelzésszerűen, de folyamatosan. És eközben szólistaként huszonkét stúdióalbumot készített, a legutóbbi (Meanwhile) épp tavaly októberben került a boltokba.
Eric Clapton – You've Changed (2024)
A második világháború alatt a Londontól délnyugatra lévő Ripley-ben született, és az édesanyja mindössze tizenhat éves volt, mikor a világra hozta, merthogy kamaszlányként beleszeretett az Angliában állomásozó kanadai hadsereg egyik huszonéves katonájába, aki viszont még fia születése előtt visszatért hazájába a feleségéhez. Clapton kilencéves koráig abban a hitben élt, hogy a nagyszülei a szülei, az anyja pedig a nővére, és az akkor őt ért sokk miatt lett később vásott kölyök, akit több gimnáziumból is kirúgtak. És akinek az életébe oly elemi erővel tört be a fekete blues.
Tizenhárom évesen kapta élete első akusztikus gitárját, amelyen autodidakta módon tanult meg játszani, tizenhét évesen már a lokális kisugárzású Roostersben pengette a húrokat, majd egy évvel később, 1963-ban csatlakozott a brit rhythm and blues színtér egyik úttörőjének számító Yardbirdshöz, és egészen 1965 márciusáig ott maradt.
Yardbirds – I’m A Man (1964)
De nem tetszett neki a For Your Love-val a mainstream pop felé forduló zenekar, ezért inkább a „tisztább levegőjű”, John Mayall’s Bluesbreakerst választotta (maga helyett az akkori menő sessionzenészt, Jimmy Page-et ajánlotta, aki viszont elsőre elhajolt, és barátjára, Jeff Beckre mutatott), de mindössze egy évet töltött ott (keze nyomát a remek Bluesbreakers with Eric Clapton LP őrzi), és ismét továbbállt.
John Mayall 70. születésnapi koncertjén előadták egyik közös slágerüket
Bluesbreakers feat. Eric Clapton – All Your Love (live, 2003)
1966 tavaszán a basszusgitáros Jack Bruce-szal és a dobos Ginger Bakerrel ugyanis megalapította a hatvanas évek első szupergroupját, a Creamet. Két és fél éves fennállásuk alatt mindegy 15 millió albumot adtak el, nagy sikerű angol és amerikai turnék során szerepeltek, és Clapton a legnagyobb sztárok sorába emelkedett. 1968 végén azonban az erőltetett munkatempó és a tagok közti feszültségek a Cream feloszlásához vezettek.
Cream – Crossroads (1968)
Clapton Ginger Bakerrel, a fiatal traffices Stevie Winwooddal (billentyűsök, ének) és Ric Grechcsel (basszusgitár) Blind Faith néven újabb szupergroupot hozott létre, amely 1969. június 4-én százezer néző előtt mutatkozott be a londoni Hyde Parkban, de mindössze egy telt házas amerikai koncertkörutat és egy cím nélküli LP-t jegyzett, amikor 1970 elején feloszlott. Még ebben az évben megjelent Clapton első szólóalbuma (Eric Clapton), rajta olyan dalokkal, mint a Let It Rain vagy a JJ Cale-féle After Midnight.
Közben 1970 tavaszán Derek and the Dominos néven amerikai muzsikusokkal – Duane Allman (gitár), Bobby Whitlock (billentyűsök), Carl Radle (basszusgitár), Jim Gordon (dob) – újabb szupergroupot hozott össze, de ez sem bizonyult tartósnak: ténykedését megint csak egyetlen stúdióalbum (Layla And Other Assorted Love Songs, 1970) őrzi.
Eric Clapton – Layla (Live at Royal Albert Hall, 1991)
Ez az az időszak, amikor legjobb barátjával, George Harrisonnal sokat dolgozott. Többek között az ő gitárszólója hallható (anélkül, hogy ezt a borítón feltüntették volna) a While My Guitar Gentle Weepsben a Beatles legendás White Albumán (1968), de részt vett Harrison első szólóalbuma, az All Things Must Pass (1970) felvételén is. Állítólag ekkor szeretett bele barátja feleségébe, Pattie Boydba, aki akkor visszautasította a közeledését, ezzel adva az ihletet Clapton egyik leghíresebb dala, a Layla megírására. (A sors fintora, hogy miután Pattie 1977-ben elvált Harrisonról, Clapton felesége lett. 1988-ban viszont elváltak utaik.)
Eric Clapton – I Shot The Sheriff (1974)
1971-re Eric Clapton gyakorlatilag a kábítószerek (mindenekelőtt a heroin) rabjává vált, teljesen felhagyott a koncertezéssel és a lemezfelvételekkel. Pete Townshend (Who) azonban mellé állt, és 1973. január 13-ára a londoni Rainbow Theatre-ben szervezett számára egy „visszatérő” koncertet, amely valóban fordulópontot hozott az énekes-gitáros pályáján. 1974-ben elkészítette életműve egyik legjobb korongját (461 Ocean Boulevard), amelyről különösen Bob Marley I Shot The Sheriff című dala lett nagy sláger. A hetvenes évek második felében számos további sikeres LP-t publikált, közülük is kiemelkedik az 1977-es Slowhand, amelyről mindenekelőtt a Patti Boyd–Harrison ihlette Wonderful Tonight és J. J. Cale újabb dala, a Cocaine emlékezetes. Az évtizedet egy remek dupla koncertalbummal (Just One Night, 1980) zárta.
Eric Clapton – Wonderful Tonight (Live, 1999)
Eric Clapton – Cocaine (Live at the Royal Albert Hall, 2015)
A hetvenes évekhez kötődik egyik legnagyobb ballépése: 1976. augusztus 5-én meglehetősen ittas állapotban ment színpadra Birminghamben. S még a zsúfoltan telt házas koncert után sem sejtette, mekkora galibát okozott azzal, hogy két szám között poénkodva arra biztatta a nézőket, hogy az akkoriban a kisebbségi bevándorlókat nyíltan kritizáló, faji kérdésekben súlyos kijelentéseket tevő Enoch Powell konzervatív parlamenti képviselőre szavazzanak. A rocksztár az elkövetkező hetekben a médiától és a rajongóktól egyaránt éles kritikákat kapott, többek között ennek hatására – no meg David Bowie-nak a Playboyban tett kijelentésére („Anglia megérett egy fasiszta vezérre”) és újságírók előtti náci karlengetése miatt – született meg a Rock Against Racism (Rock a rasszizmus ellen) mozgalom.
Eric Clapton – Before You Accuse Me (Live, Knebworth 1990)
A nyolcvanas években Claptonnak még gyengébb nagylemezekkel és szereplésekkel is sikerült az élvonalban maradnia, bár az 1989-es, műfajilag rendkívül változatos Journeymannel ismét tudott emlékezeteset alkotni. A kilencvenes évek legelején azonban két tragédia is rendkívüli mértékben megrázta: előbb 1990 augusztusában a vele éppen együtt turnézó muzsikusbarátja, Stevie Ray Vaughan halt meg helikopter-balesetben, majd 1991 márciusában ötéves fia, Conor esett ki egy New York-i felhőkarcoló 53. emeletéről. Utóbbi ihlette legmegrázóbb slágerét, a Tears In Heavent, amelyet az 1992-es, legendássá nemesedett Unplugged koncertjén is előadott.
Eric Clapton – Tears in Heaven (Unplugged, 1992)
Az azóta eltelt bő harminc évben Clapton a leginkább a bluesgyökerekhez tért vissza. A sort az 1994-es From The Cradle nyitotta, 2000-ben jött régi nagy álma, a B. B. Kinggel közös album (Riding With The King), amely hatalmas kritikai és közönségsikert aratott, majd a hatvanhoz közelítve komplett albummal (Me and Mr Johnson, 2004) tisztelgett példaképe, a huszadik század elejének fekete énekes-gitáros tehetsége, Robert Johnson emléke előtt. Majd azzal a JJ Cale-lel készített közös korongot (The Road to Escondido, 2006), akinek a hetvenes évek elején a legnagyobb slágereit (After Midnight, Cocaine) köszönhette.
Még ha bő öt évtizedes szólópályáját mindig is furcsa kettősség jellemezte: zenei szempontból a legjobb alakításait szinte mindig mások bluesos szerzeményével aratta, miközben a legnagyobb slágerei szinte kivétel nélkül a saját érzelmes (helyenként kifejezetten érzelgős) popballadái közül kerültek ki. Lemezeinek zömén ugyanez a kétarcúság vonul végig: szentimentális ballada és lendületes gitárszóló, könnyed, bágyatag pop és karcos blues-rock egyaránt megtalálható rajtuk. De ahogy Fender Stratocasterén játszik, ahogy azon nyújtja a húrokat, az kétségkívül összetéveszthetetlen és utánozhatatlan.
