A pacalról én mindig azt hallottam, hogy nem étel. Egyesek eljátsszák ugyan, hogy az, de a lelkük mélyén ők is tudják az igazságot. Valamit, ami eredendően alkalmatlan emberi fogyasztásra (vö. frottírtörülköző), addig-addig módosítgatnak (mint Besenyő Pista bácsi mondaná), míg már-már csaknem ételnek tűnik. Minden, amivel körülveszik, arra utal, hogy csakugyan az, de ilyen alapon gumiabroncsot is dinsztelhetnénk, piríthatnánk, főzhetnénk napokon át abban bizakodva, hogy a végkifejlet kulinárisan fenséges lesz. Egy barátom szerint kellő mennyiségű hagymával, pirospaprikával és hőkezelés után tulajdonképpen bármit meg lehet enni, bár kérdés, hogy érdemes-e.
A Cserna-Szabó András 77 magyar pacal című könyve alapján, de attól nagyon szabadon elrugaszkodva megírt A pacal ideje azonban sokkal többre, sőt minőségileg másra vállalkozik, mint csupán arra, hogy a pacalt az ehető objektumok kategóriájába emelje. Nagyjából arra, hogy a komplett magyar történelmet mint a pacalról szóló vagy általa befolyásolt eseménysort mutassa be.
A sugallat egyértelmű: ha kivesszük belőle a pacalt, úgy, ahogy van, érvénytelen az egész. Mintha meg sem történt volna.
Aki pacaltalanít, mindent visszavon: a honfoglalást, az összes szabadságharcunkat, de még a rendszerváltást is. Ha pacalunk nincs, semmink sincs. Sőt, sőt. Az itt-ott elejtett nemzetközi utalások alapján ez nem is csak rólunk szól: a pacal a teljes emberiség egyik legkiválóbb kultúrkincse, és elvetemült gasztrobűnöző, aki megfosztaná tőle.
A pacal ideje nem rest trükkök százait bevetni, hogy a fenti tételt igazolja.
És az csak emel az értékén, hogy az általa történelmi hitelességűnek állított események valóságfoka időnként minimum kétséges. Minél rosszabb, annál jobb! Örömmel fogadjuk a legvalószínűtlenebb történeteket is, készségesen belemegyünk a játékba. Minden újabb mesefalat ízesebbé teszi közös történetünket: az alternatív magyar történelmet, amely sokkal vidámabb, viccesebb, bolondosabb, mint az eddig ismert. Olyannyira, hogy boldogan cseréljük le rá a korábbit: a durvábbat, prózaibbat, fájdalmasabbat.
Az a bölcsesség is meghúzódhat e szemlélet mögött, hogy minden hódítás, felkelés, hatalomért való küzdelem mögött és mellett ott a sokkal igazabb és főleg finomabb fogások sora, amelyek elkészítésével annyit foglalkoztunk a sok évszázad alatt. Ez az, ami igazán fontos, itt ragadható meg a lényeg. Minden más csak erről tereli el a figyelmet, sőt minden más egyenesen csak mellékkörülmény. Ez az, ami állandó, az emberségünket a legmélyebben érintő. A táplálkozás kultúrája, és a szenvedély, amellyel viszonyulunk hozzá.
Ennél a pontnál azonban el kell kerülni egy félreértést. Bächer Iván nyilatkozta egyszer, hogy elszomorítja a főzős műsorok és a luxuséttermek világának magakellető elitizmusa. Nagyon helytelen és szomorú, ha magukat menőnek, a társadalom krémjének gondoló rétegek megpróbálják kisajátítani a gasztronómiát, miközben milliók számára elérhetetlen az egészséges táplálkozás, sőt esetleg éheznek.
Vettem már részt olyan rendezvényeken, amelyek szervezői virslivel vagy rántott húsos zsemlével várták a plebszet, míg a „fontosabb” embereket a különteremben válogatott ínyencségekkel traktálták. Amikor táplálkozáskultúráról, gasztronómiáról beszélek, nem kevesek számára fenntartott kiváltságnak tekintem, hanem Cserna-Szabó András szellemében emberségünkhöz eredendően hozzátartozó igénynek és lehetőségnek. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy a legtermészetesebb módon, a legkisebb lelkiismeret-furdalás nélkül tagadjuk ki az emberiség egyik (nagyobbik) felét mindazokból a javakból, amelyek a teljes élethez felfogásunk szerint szükségesek. Mégis újra meg újra elkövetjük ezt a bűnt.
Ficzere Béla óriási fazékból, a világ legfontosabb és – mint hangsúlyozza – legőszintébb helyéről bukkan elő az előadás kezdetén, és néhány táncos betétet leszámítva nagyjából a végéig a fazékban is marad. Hogy ki ő, az nem egyértelmű. Egyrészt, ez biztos: a pacal, amelynek meg kell magát védenie. Másrészt a bíró, akinek döntenie kell a vádlott ügyében, és talán az ügyész, aki vádolja.
Sokarcúsága és lelkes interpretációja lenyűgöző. Nagy kedvvel és meggyőzőerővel alakítja Álmos vezért, Komár Lászlót (!), egy törököt, aki előveszi Rákóczi emberét, amikor a hóna alatt pacalt visz a fejedelemnek, sőt kesztyűbe bújva, kisebb bábelőadást elővezetve más karaktereket is: például egy kocsmárosnőt, akit üzletszerű kéjelgéssel vádolnak (joggal).
De a mesemondó és a krónikás szerepe is az övé, aki végigvezet bennünket a Nagy Pacaltúrán.
Ficzere a mindentudó elbeszélő, akinek mindent el is hiszünk, mert látszik, hogy a legapróbb részletekig tájékozott, és nagyon hisz az ügyben. A pacal ügyében.
*
Érdekes motívuma a darabnak, hogy a pacal iránti rajongás és szenvedélyes elutasítása, lesajnálása egyaránt kultúrtörténeti tény. Jellemző lenne ránk, hogy csak szélsőségekben tudunk gondolkodni? Mi az oka, hogy annyit vitatkozunk ételekről és az elkészítésükről, annak egyedül üdvözítő módjáról? Egyáltalán miért hiszünk annyira egy bizonyos módban?
Nagy viták tárgya az is, hogy kinek melyik étel ízlik. Értetlenül tekintünk a másikra, amikor „bevallja” a sóska iránti vonzalmát, és leszögezzük, hogy mint spenótpártiak ezt csak ellenezni tudjuk. Miért is annyira fontos ez? Miért védjük a magunk dogmáit, megrögzöttségeit akkora lendülettel? Mi magyarázza, hogy valami, ami történeti képződmény, számunkra sok esetben megváltoztathatatlannak, sőt körömszakadtunkig védendőnek tűnik? Nehéz kérdés, mivel joggal érezzük szentnek mindazt, amit hagyományként kaptunk, és a mi nagymamánk pogácsájánál vagy palacsintájánál valóban nem is képzelhető jobb, de azért a kizárólagosságtudat és a magunk hagyományának dühödt védelmezése mégis hiábavaló igyekezetnek tűnik.
A pacal kultúrtörténetünk elidegeníthetetlen része:
az is, hogy sokan szerették, az is, hogy sokan utálták, akárcsak ma. És végső soron nem is az a leglényegesebb, hogy ki mikor hogyan viszonyult hozzá, hogy milyen táborok alakultak ki az ügyében, és hogy mennyire összeegyeztethetetlen, amit itt vagy ott gondoltak és írtak róla. Hanem hogy ezt fontos témának tekintjük, amiről beszélnünk kell, aminek az ügyében jó lenne tisztán látni (bár soha nem fog sikerülni). Éppen ez tartja meg nekünk a pacalt.
*
Egyetlenegy alkalommal nagyon ízlett a pacal. Azóta elhunyt ügyfelemmel, hajléktalan férfiak idősotthonának lakójával mentünk ebédelni a Teleki téri piacra. Az ő ötlete volt. „Ha jót akar enni, én ismerek egy helyet” – mondta, és én tudtam, hogy vakon megbízhatom benne. Ő pedig elvitt a piaci büfébe, és miközben leszögezte, hogy a maga részéről pacalt fog enni, bátorított, hogy én viszont azt válasszam, ami csak jólesik. Körömpörkölt mellett döntöttem, de nagy csalódás volt. Pekarik úr mentett meg, mivel már az elején kóstolót adott a pacaljából. Azt a pár falatot – talán a kedvessége, a nagylelkűsége, talán a pacal iránti elkötelezettsége miatt, talán azért, mert annyira baráti volt az alkalom – ma is a legfinomabbak között őrzöm az emlékezetemben.
Képek forrása: Neptun Brigád
