Varga Béla már sok éve a hősöm. Kivételesen példaértékűnek tartom az életpályáját, és megnyugtatónak, hogy egy ilyen tiszta ember állít mércét a magyar valóságnak – noha már-már hihetetlen, hogy az életműve a 20. században ezen a tájon egyáltalán lehetséges volt, és nyilvánvalónak tűnik, hogy amire az utókort kötelezné, nagyjából követhetetlen (nem mintha túl sokan próbálnák követni).
Próbálom a lelkesedésem összetevőit meghatározni: tisztábban látni, hogy miért tűnik a működése csaknem rendszerhibának.
Az első fontos pont a papi mivolta, ami számomra „e mai (és a mindenkori) földi kocsmán” kívül és felül állónak mutatja.
Szolgálatra esküdött fel, és áldozatkész, a jelentős kockázatoktól sem visszariadó volt. Ezzel szorosan összefügg, hogy a nagyobb jó érdekében roppant találékonynak és kellően vakmerőnek mutatkozott a törvények kijátszásában, vagyis amikor másokért kellett tennie, nem érdekelte, hogy ha lebukik, börtön, sőt talán még rosszabb várhat rá (a szovjetek 1945-ben kis híján kivégezték, mert tudott Katyǹról).
Érzésem és a film tanúsága szerint egy kicsit még élvezte is veszélyes kalandjait. Hangsúlyos, hogy „törvénytelen akcióitól” a Horthy-korszakban és a náci időkben éppúgy nem riadt vissza, mint a háború után, amikor a kommunista párt agresszív térfoglalása szorította egyre szűkebb és szűkebb terekbe. Ekkor is, akkor is a maga feje után ment, következetes és elvhű volt.
Ne menjünk el könnyen amellett, hogy mindig szembe mert menni az aktuális, ám általa igazságtalannak tartott törvényekkel, hiszen ez óriási szabadságfokára mutat rá. Biztosabb iránytűje volt annál, hogy a törvényekkel való takarózással megpróbált volna kitérni veszélyes feladatai elől. Ha kellett, hivatalos iratokat hamisíttatott, hazudott, illegális kiadványokat finanszírozott és nyomtattatott ki, vagy művelődési háznak álcázta az általa építtetett gimnáziumot. Kimeríthetetlenül leleményes volt mindenben, amivel bajba került felebarátain segíthetett, és a jézusi intelmek értelmében csaknem mindenkit: lengyel menekülteket, szökött francia katonákat, bujkáló zsidókat egyaránt, válogatás nélkül a felebarátjának tekintett.
A lengyelek Magyarország iránt mindmáig eleven háláját jelentős részben Varga száműzetésükben is otthonosságot kínáló balatonboglári vendégszeretete, gyermekeik oktatását biztosító, minden akadályt elhárító szervezőkészsége váltotta ki. Vagánysága mindazokkal rokonítja, akik a fennálló társadalmi renddel szembeni kritikájukat cselekvően fejezik ki, és nem csak kocsmaasztaloknál handabandáznak. Ez nagyon messzire vezet, mivel az aktuális fennállónak az a mágikus tulajdonsága, hogy megkérdőjelezhetetlennek tűnik – vagy legalábbis az urai abban érdekeltek, hogy minél többek számára annak tűnjön.
Ott van aztán az a gond is, hogy mivel mindenki része a társadalmi valóságának, és azáltal nagyrészt meghatározott, a „kollaborációt” elég könnyen megbocsátjuk magunknak, a következetes ellenállókat pedig szeretjük álmodozónak, kalandornak vagy egyenesen őrültnek bélyegezni.
Varga rendíthetetlenségére és biztos értékítéleteire, következetességére éppolyan nehéz biztos magyarázatot adni, mint azt kiszámítani, hogy egy tömegben halálos veszély esetén ki hogyan fog reagálni. Sem társadalmi helyzet, sem békeidőben jellemző viselkedés, sem hitvallás nem garancia arra, hogy adott esetben képes lesz-e valaki hősi tettekre. Varga hősies helytállása minden körülmények között, és hogy kikezdhetetlen erkölcsi tartásával sok évtizeden át, még emigránsként is annyi emberben tartotta életben egy jobb Magyarország reményét, elhiteti velünk, a méltatlan utókorral, hogy ha csak néhányat is, azért mindig talál majd igazakat az Úr Szodomában.
Az eddigiek azt a látszatot kelthetik, hogy naiv vagyok: ennyire kiváló ember nincs, idealizálom múltunk egyik – noha kétségtelenül jelentős – alakját, aki ráadásul 1947-től 1992-ig Amerikában élt, így alig-alig volt beleszólása az itteni történésekbe. Ám szerintem ha én naiv vagyok vele kapcsolatban, az csak az ő „naivitásának” visszatükröződése, amely szerencsére Koltay Anna filmjét is átjárja.
Talán velünk van a baj: azzal, hogy cinikussá váltunk. De szerencsére a világnak ezen a táján még mindig nagyon szigorú etikai alapjai vannak az államszervezet működésének, más tájakon pedig legalább úgy tesznek, mintha komolyan vennék őket: a tisztesség látszatát hazudni még ma is mindenütt szinte kötelező („Navalnij betegségben hunyt el”, „Kína szereti a katolikusokat”, és a dél-amerikai politikusgengszterek is mindig elődjük tisztességtelenségére hivatkozva követelnek változást).
A filmben Veres András püspök megemlíti a katolikus egyház társadalmi tanítását, amely nagyrészt sajnos írott malaszt maradt (ha komolyan vennék, az egyház lenne a munkavállalói jogok legnagyobb harcosa, és nem tűrné, hogy tömegek ne jussanak a megélhetéshez szükséges jövedelemhez, hogy a lakhatás ne legyen alanyi jog, vagy hogy a szakszervezeteket lenullázzák). Varga egyszerűen komolyan vette a kereszténydemokráciát, „naivan” hitt abban, hogy a gazdagokkal és hatalmasokkal szemben a gyengék, szegények: kisemberek, bérből élők, földművesek pártján kell állnia.
Szintén rá és Az utolsó elnökre „hárítom a felelősséget” az ügyben, hogy a nemzeti egység általa képviselt vágyképe a földtől elrugaszkodott álmodozás volt-e, vagy mindannyiunk számára az alapnak kellene lennie. Ez a film komoly erőfeszítéseket tesz a „népfrontosságra”, a szekértábor-logika meghaladására, aminek a szükségességéről sokan beszélnek ugyan, sőt ez az utóbbi tíz-húsz évben szinte sikké vált, de valóban alig-alig próbálkozik vele valaki. Erre mondom azt, hogy ha Varga naiv volt, hát semmi sem tenne jobbat ennek az országnak, mint az ő „naivitásának” elharapódzása.
Az utolsó elnök cseles, megfontoltan építkező, néhol kissé iskolás hatást keltő, de csendes kitartásának eredményeként végül katarzist kiváltó alkotás. Cselesnek azért nevezem, mert a sokak számára álmosító „beszélő fejek”-féle dokumentumfilm, amelyet időnként színészek által eljátszatott történelmi jelenetek szakítanak meg, és sajnos ezek itt az esetek többségében nem elég izgalmasak (Varga Béla misét mond, majd Gaál Gasztonnal beszélget, aki politizálásra biztatja; illegálisan nyomtatott lengyel tananyagokat vesz át egy pajtában, majd átadja őket a gyerekeknek és tanárnőjüknek; a lengyel emigráns kormány összekötőjét papnak öltöztetve Svájcba szökteti – ez a legéletszagúbb, leginkább drámai erejű képsor –; autóval menekül az ÁVH elől; az USA-ba érkezik, és miután a határőrtisztnek elmondja, hogy a magyar országgyűlés utolsó szabadon megválasztott elnöke volt, pecsétet kap az útlevelébe, végül pedig maroknyi emigráns politikus gyűrűjében megalapítja a Magyar Nemzeti Bizottmányt).
Ám az alkotók által forralt főzet végül gyógyítóan járja át bensőnket, és ennek talán az a titka, hogy magát Vargát (és nem a Jászberényi Gábor által játszott változatát) a 75 perces film 41. percéig nem látjuk: csak az alapján tudjuk elképzelni, amit mások mondanak róla, meg amit a színész közvetít vele kapcsolatban. (Nem akarok túl szigorú lenni, de Jászberényi nemigen jut túl a papi sztereotípiákon, vagyis szelíd, alázatos, mélyen vallásos karaktert játszik, és életbeli modelljéhez képest számomra vérszegénynek tűnik.)
Ám aztán maga Varga is színre lép, és ennek révén hirtelen megértjük, hogy akiről mindeddig szó volt, nem népmesei hős, hanem hús-vér ember volt; igaz, a legkiválóbbak közül való. Azt a történelmi jelentőségű felvételt, amikor 1990. május 2-án beszédet mond a negyven év után újra demokratikusan megválasztott parlament nyitóülésén, nem tudtam könnyek nélkül végignézni, és ezt Az utolsó elnök bölcs szerkesztésének, a hatáselemek értő adagolásának tudtam be.
Hogy amit Varga Béla képviselt, az ma is úgy kellene errefelé, mint egy falat kenyér. És hogy ő maga is mennyire jól érzékelte annak a pillanatnak a jelentőségét, akárcsak azt, hogy miért volt történelmi, egy egész korszakot meghatározó a szerepe. Megnyugtató, hogy ezt ő is látta és megérhette, és hogy az új Magyarország hálás volt neki a hősiességéért. Az egykori szavait jellemző tisztánlátás és drámai erő meglepi mai hallgatóit, és megérteti velük, miért volt jelentősége annak, hogy Varga egyaránt volt pap és politikus.
„A felszabadult Magyarország történetének új fejezete kezdődik – kezdte parlamenti beszédét 1990-ben. – Nagy kérdés, hogy legyen. A magyar történelem legsúlyosabb éveiben vált becsületünkre a magyar egység, mint 1956-ban is. De most a magyar egység ne legyen felületes szólam. Hírünk a világban is függ ettől. Egyéni kívánalmak, politikai ambíciók, világnézeti osztályharcok vagy faji ellenségeskedések nem csak a nép lelki egységének ártanak vészesen. Hibáinkért most egyedül mi magunk vagyunk és leszünk felelősek.
Az emberi szabadság nem körülmény, hanem feladat. A bilincsek lehullásával együtt jár a magunkra magunk által szabott emberi kötelesség. A kibontakozó szabadság fényét ne sötétítse el a pártoskodás. Álljon a magyar nép büszkesége és ennek következtében hírneve a világban emberségében. Tartsa tiszteletben nemcsak a más ember véleményét, hanem személyiségét is. Bocsássuk meg a mások vétkeit, érezvén és tudván a magunkéit. Ez a kis ország feladata” – mondta újraszületett demokráciánk bölcsőjénél. Mi pedig ma itt állunk nélküle és pusztába kiáltott prófétai szavaival.
Temetésén azzal a féltve őrzött régi zászlóval borították le a koporsóját, amellyel 1894-ben Kossuth Lajosét.
