„Az öreg Nunzio Toro doki rendkívül intelligens, rokonszenves ember, bár sokan veszélyesnek is tartják; szereti a barátait a »novellaírás kettesben« játékkal szórakoztatni. Az egyik elkezdi a történetet, a másik – tetszése, szeszélye szerint – folytatja, bonyolítja, majd megint az első következik, és így tovább (Dino Buzzati: Novellaírás kettesben). „A domboldal tisztásán két alak. / lassú séta hullámán ringatódznak. / Az egyikük mindig fehér, a másik csak fekete ruhát visel. / S bár a távolság miatt semmit sem hallhatok, / hogy súlyos témáról beszélgetnek, / afelől nincsenek kétségeim. / Tán Isten és az ördög ad egymásnak / itt randevút időnként. (…) Az is lehet persze, hogy két költő, / akik beleírnak minket ebbe-abba. / Az ember lehet a tét, / az ő lelkéért folyik a párbeszéd kezdetek óta (Szentmártoni János: Két alak a dombon).
„Történt egy napon, hogy az istenfiak megjelentek, és megálltak az Úr előtt. Velük együtt megjelent a sátán is. Az Úr megkérdezte a sátánt: (…): Észrevetted-e szolgámat, Jóbot? Nincs hozzá fogható a földön: feddhetetlen és becsületes ember, féli az Istent és kerüli a rosszat. A sátán így felelt az Úrnak: Megvan rá az oka, azért féli az Istent! Hiszen te oltalmazod őt, a házát, és mindenét, amije csak van! Keze munkáját megáldottad, és jószága elszaporodott a földön. De nyújtsd csak ki a kezed, és tedd rá mindarra, amije van, majd káromol még téged! Az Úr ezt felelte a Sátánnak: Mindenét a kezedbe adom, csak rá magára nem vethetsz kezet! (Jób könyve, 1,6–12). Toro dokinak Buzzati novellájában ördögi vonásai vannak, és ő irányítja a közös novellaírást. Hamar kiderül, hogy a (képzelt?) novellahősök repülőn ülnek és tervezgetnek – nem számolva a kisvártatva bekövetkező tragédiával: hogy pár perc múlva lezuhannak, és így minden tervük terv marad. Az ördögi doki az általuk megírt repülőgép lezuhanása láttán – mert hiába csak novella volt, a katasztrófa valóban megtörténik – így bölcselkedik: „Azt hiszed tán, hogy az órák, napok, hónapok, évek lassabban zuhannak reánk?”
Kik lehetnek Szentmártoni beszélgető alakjai? Valóban két költő, vagy maga az Isten és a sátán, és az ember lelke a párbeszédük, közösen írt történetük tétje? Ezzel máris Jób könyvénél, annak alapkérdésénél tartunk: lehet-e az ember igaz az Isten előtt, mi a rá vonatkozó isteni (és sátáni) terv, áldás vagy átok van az életén? Fontos motívum az írásé és a megírásé is: Buzzatinál és Szentmártoninál egyaránt azáltal válik elevenné, az élet részévé a kérdés, hogy megírják, megíródik, és írás, az Isten által sugalmazott Szentírás része Jób könyve is: a világirodalom egyik legfilozofikusabb alkotása az ember örök sorsáról, amely – mint az előhangból megtudjuk – az Isten és az ördög közötti alku tárgya. Talán azt sem túlzás megkockáztatni, hogy Szentmártoni Eső előtt hazaérni című kötetének hőse Jób távoli rokona, hiszen annak ellenére kell szenvednie, hogy bűntelennek, sőt becsapottnak érzi magát, hiszen áldozatkészen és nemes célokért küzdött. Ám amikor végül hazatér, mégis úgy érzi, hogy elfecsérelte az életét, semmire sem jutott.
Buzzati egy másik novellájában orvoshoz megy valaki, hogy – amit már úgyis tud – megkapja a diagnózist: makkegészséges. Minden szerve tökéletesen működik – de halott. Nem szorong, „képzelődik”, szenved, „nyavalyog” ugyanis többé, nincsenek lidércnyomásai, mint fiatalkorában – igába hajtották, kihunyt: tökéletesen beilleszkedett, maga a megtestesült elégedettség. Ez Szentmártoni Variációiról jutott eszembe, amelyekben lírai énje küzdelmeire visszatekintve így töpreng: „Átverés volt minden? (…) S az életem már egyetlen történetbe belefér? / Jó volna hozzá legalább üresnek lenni, / nem torkig töltve iszonyattal, / nem színültig közönnyel, / kiégve is dugig kudarcok üszkös romjaival (…) S mostantól lakjon jól fülem a csönddel, / szám a csalódás savanyú borával, / míg szemembe a szürkület petézik? – – ”. Az utolsó sor már-már horrorisztikus képpel közvetít a kínról, amely a visszatekintésből, „az út számbavételéből” fakad, és arról az összetett lelkiállapotról, amely „csak azért is” dacra készteti a szenvedőt, míg Buzzati vele ellentétben nagyszerű formában levő „halottjának” azt mondja az orvosa: „Szegény Enrico! Áldottak a te egykori szorongásaid.” Szentmártoni fogcsikorgatva így fogadkozik „Akkor is ünnep lesz a vége” – tehát míg Buzzati Enricója boldog, de halott, Szentmártoni beszélője vergődésében is bizakodó.
És még nincs vége a Buzzati-párhuzamoknak, annak legismertebb műve, A Tatárpuszta Giovannija ugyanis olyan katona, aki fiatal korától nyugdíjazásáig egy erődben végzi szolgálatát, várja a félelmetes ellenséget, és így egész élete a küzdelemre való felkészülés jegyében zajlik, ám a tatárok soha nem jönnek, amikor pedig végül csakugyan támadnak, Giovanni már túl öreg és beteg ahhoz, hogy a harcban részt vehessen. Szentmártoni hőse eltér tőle abban, hogy ő már megharcolta a magáét, de egy vele a csalódottságában, mert a küzdelmeit hiábavalónak, sikertelennek érzi, és azt is tudja, hogy most már semmit sem tehet többé. Szentmártoni a kötet halálhoz előrefutó, Ez még nem az című versében Kavafiszt és A barbárokra várva című költeményét idézi, méghozzá a lehető legnagyobb öngúnnyal: „ (…) egész életedben a barbárokra vártál, / de rád végül nem várhat más, csak egy ágytál”.
Az ágytálmotívum valami nagyon fontosra mutat rá a kötettel kapcsolatban: hogy sok mindent elővételez, hogy már-már mániákusan a halálra fixálódott, és hogy a korábbi „hőskorszakhoz” képest üresnek érzett élet látlelete, aminek a kínjait még az is fokozza, hogy a küzdelmeinek értelmét kétségesnek látja. Mindennek, ami lényeges volt, vége van, a múltba visszatekinteni fájdalmas, a jövőbe pillantani ijesztő, a jelent pedig nem éli meg elég tartalmasnak. Mégis az utóbbiban szeretne horgonyt vetni. Ezt az összetett lelkiállapotot és a kötet egészét megvilágító vers az Epilógus, amelyben így összegez: „Az életünk végül is egy nagy ablak, / amiből valamit folyton kitakarnak, / s mire egyben látjuk végre az egészet, hát igencsak elszivárog az élet.” Aztán így fohászkodik: „a mába kell hogy átérjek végre, / hogy megérintsen a pillanat ujja, / s mint akit a defibrillátor csapott meg, elkezdjek lélegezni, élni újra, (…) hogy könnyű legyél újra és szabad, / ameddig játszani enged az Isten.” Régi önmagát keresi, akit egy fél életen át kerülgetett, szem elől tévesztett.
De hogy ez a régi önmaga pontosan kicsoda is, azt nyomoznunk kell. A legkisebb királyfi alakja éppúgy itt kísért, mint Pilinszky tékozló fiújáé, Ulisszeszé és Karinthy fiatalemberéé. A legkisebb királyfi – akihez, mint tudjuk, mindig a legnagyobb reményeket fűzik – öregen és csalódottan tér, támolyog haza, és azzal emészti magát, hogy minden igyekezete ellenére „miért nőttek újra és újra a sárkányfogak, / s miért vágta mellbe mindig az üresség / minden egyes győzelem után”. Vagyis még a győzelmeit is gyanúba fogja, még magát is sárkányfogvetéssel gyanúsítja. Ne feledjük, a sárkányfogakat Vörösmarty fokozhatatlanul depressziós verséből veszi át, amelyben az emberi fajt úgy, ahogy van, reménytelennek (reménytelenül gonosznak, kártékonynak és önpusztítónak) ítéli, utolsó versszakában, e szavakkal: „Az ember fáj a földnek; oly sok / Harc - s békeév után / A testvérgyülölési átok / Virágzik homlokán; / S midőn azt hinnők, hogy tanúl, / Nagyobb bűnt forral álnokúl. / Az emberfaj sárkányfog-vetemény”.
A hazaérkezés motívuma végigvonul a köteten. Szentmártoninál ugyanaz az ambivalencia szólal meg, mint Pilinszky Apokrifében. „Haza akartam, hazajutni végül, ahogy megjött ő is a Bibliában” és „Ezért tanultam járni. Ezekért / a kései, keserű léptekért”, mondja Pilinszky, míg Szentmártoni hőséből, noha egy életen át hazavágyott, „partot ért férfi” lett, aki a tengereket a hajójával szelve volt elemében, és most már csak „Azon töpreng, vajon megérte?”. Úgy érzi, csalódást okozott: a környezetének is, magának is. Magának, pontosabban korábbi önmagának, annak a bizonyos fiatalembernek, aki joggal kéri rajta számon az egykori terveit-reményeit. Válasza pedig szinte csak dadogás: „–...Hát mit tegyek?... hát azt nem lehetett, ahogy te gondoltad. Hidd el, kérlek, nem lehetett... én próbáltam... de igazán nem lehetett... (…) – Hol a büszke és szabad Magyarország? – Kérlek alássan... igazán furcsa vagy... dolgozunk rajta... én is... de az nem megy olyan hamar... az embernek élni is kell” (Karinthy Frigyes: Találkozás egy fiatalemberrel). Ha jól fülelünk, József Attilát is kihallhatjuk az Eső előtt hazaérni panaszaiból: „Ifjúságom, e zöld vadont / szabadnak / hittem és öröknek / és most könnyezve hallgatom, / a száraz ágak hogy zörögnek” (Talán eltűnök hirtelen). Vagy Kosztolányit, amikor így szomorkodik: „azt a démonjaival küzdő / valakit nem találom (…), és „már nem az égnek, / csupán az ülésnek” veti a hátát, a Boldog, szomorú dal e sorait idézően: „De néha megállok az éjen, / gyötrődve, halálba hanyatlón, (…) Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.”
A világban otthon levés azonban Szentmártoninál szintén ambivalens. Gyakran időz a kertben, de babrálását, teraszon borozását éppúgy, mint a szalonnasütést, a rezignált szenvedés hatja át, mintha még egyáltalán nem hunyt volna ki belőle a küzdeni akarás tüze, mintha nem egészen a maga akaratából került volna ebbe a helyzetbe, és idegennek érezné a csendet-nyugalmat, amely most jellemzi az életét. Mintha napról napra valami mást tenne, mint amit tennie kellene; ez lehet az oka, hogy nem tud megnyugodni, és hol a múltba kalandozik, hol a jövővel (az elkerülhetetlen vég gondolatával) birkózik, majd szinte magára kell parancsolnia, hogy visszatérjen a jelenbe, meg hogy végre képes legyen „megalkuvástalan nézni szét” (ez a fordulat is József Attilát idézi), hogy ne érezze magát „szökött fegyencnek” (ez pedig újra Pilinszky) vagy „kiugrott veteránnak”.
Depresszióját érthetőbbé teszi, hogy fontos embereket vesztett el, akiket magához és az életéhez tartozónak érzett (a kötetben két vers is megemlékezik a mesterről és barátról, Oláh Jánosról). Talán a tőlük való búcsúzás lehetetlenségéből és a pótolhatatlan veszteségek számbavételéből fakad, hogy már a maga életére is egyre inkább mint haladékra tekint, hiszen a velük való közösség az élet és az alkotói pálya teljességét jelentette a számára, amelyhez képest minden további csak maradék lehet. De a kötet verseinek zömét azért ezzel együtt is kissé elővételezettnek, „korai őszikéknek” érzem, amelyekben kizárólag ősz és tél van, és már szinte minden megtörtént, amit az élettől várni lehet. Ám – annak bizonyítékául, hogy a fájdalomból gyöngy születhet – a Szüretet és a Hová mennek a klasszikus nagymamák?-at kivételesen letisztult, az őszben és az öregségben a bor értéktelítettségét, a beérkezettséget, az elvégzett munka, a következetes életút nyugalmát felmutató lírai csúcsteljesítményekként olvasom újra meg újra.
Fotó: Hartyányi Norbert / Kultúra.hu
