Szilágyi Lenke fotóművész az 1990-es évektől kezdődően rendszeresen utazott a (volt) Szovjetunióba. Különös hangulatú képei egy éppen darabjaira hulló birodalomról, annak lakóiról és mindennapjairól tudósítanak. A Posztszovjet – Szilágyi Lenke fotói 1990–2002 kiállítás az alkotó oroszországi fényképeinek első nagyobb bemutatója.

Különös világ tárul elénk ebben a kiállításban. Egy éppen széteső országban járunk, ahol minden folyamatos változásban van, mégis örök mozdulatlanságba merevedik. A rendszer, a történelmi idő épp teljesen kifordul magából, a kommunista birodalom bukását követően egy új valóság épül apró mozaikokból, miközben az emberek mindennapjai, küzdelmei, nehézségei és örömei mit sem változnak. A posztszovjet hiánygazdaság elszenvedői ők, akik olykor mély csalódásba burkolózva, máskor mindent felülíró derűvel szemlélik a környezetüket.

Kozmogyemjanszk, 1991.

Olykor egészen megrendítőek ezek a fotók, hiszen a szegénység, a nincstelenség, a hiánygazdaság nemcsak a tájban vagy az épített környezetben válik láthatóvá rajtuk, hanem az emberek tekintetében is. Van ugyan néhány fotó, amelyeken düledező épületeket, elsüllyedt templomtornyot, letűnt korok emlékműveit látjuk, de mégsem ezeken van a fő fókusz, hanem az ott élőkön. Azon, hogy ők miként élik meg a mindennapjaikat, a történelem e nehezen definiálható időszakát. Ráadásul Szilágyi Lenke nemcsak a nagyvárosok, mint például Szentpétervár vagy Moszkva lakóit fotózta, hanem a vidéki embereket, a Fekete-tenger vidékén, a Volga-régióban és Karéliában élőket is. És ettől válik igazán árnyalttá a kép: hiszen ahány ember, annyiféle narratíva. Nem lehet egyféleképpen beszélni arról az időszakról, az arcokon keresztül sokféle történet bontakozik ki.

Krím, 1993.

Egy csoportban sok-sok idős embert látunk. Ott van például az a bácsi, aki három fotón is szerepel. Az egyiken ő maga áll a középpontban, népviseletben. Egy másikon a családja körében, otthonában látjuk, míg egy harmadikon az íróasztala előtt elmerengve cigarettázik. Egészen megdöbbentő, mennyire sok minden kiolvasható a tekintetéből, és hogy az hogyan változik képről-képre. A családi fotón egy büszke tartású urat látunk, aki példát szeretne mutatni a fiataloknak. A portrén egy keserédes alakot, aki tartással viseli azt, amit rárótt az élet. Az íróasztal mellett azonban egy megtört embert, aki búskomor nosztalgiával töpreng a múlton. 

Egy másik fotón négy elegáns út ül körbe egy asztalt, barátoknak tűnnek. Kalapban, öltönyben, kitüntéseiket viselve beszélgetnek. Nem engedik el magukat, de nemcsak emiatt izgalmas ez a fotó: mind a négy alak mást mesél a szemével.

Sokat mond az a kép is, amelynek előterében egy kendős asszony gumikeréken mered a távolba, tekintete megtört. A háttérben egy férfi a falnak támaszkodva alszik, egy másik pedig nekünk háttal üldögél.

Aztán látunk öreg nénikéket, akik a vonatsíneken várakozva váltanak néhány szót, idős urakat tétlenül, magukba roskadva üldögélni. Az öregek jellemzően rezignáltan, beletörődéssel viselik a sorsukat. De ott van az a sirjajevói házaspárról készült fotópár is, amely két ember kapcsolatáról, összetartozásuk szépségéről szól.

Több képen feltűnnek a gyerekek is. Ők még ártatlanul, reménnyel tekintenek a világba, nem érzik annak súlyát. Mi szörnyülködünk a ládából összeállított babakocsin, vagy ahogy az árvaházi gyerekek a strandon fürdenek, ők azonban sok képen mosolyognak.

Van ezek között a fotók között egy egészen rendkívüli is. Hatalmas virágfejek között egy félmeztelen kisfiú tűnik elő, büszkén, karját megfeszítve tekint a kamerába.

Krím, 1993.

A fiatalok a strandon heverésznek, egy kendőbe összetekeredve ölelkeznek, felhőtlenül fürdőznek vagy épp hajót bérelnek, táncolnak a homokban, szerelmesek, bandáznak, cigarettáznak… Ők éppúgy lázadoznak, fittyet hánynak a világra, mint gazdag kortársaik.

Blagovescsenszkaja, 2002.

Olykor meg egészen nyilvánvalóvá válik a szegénység. Sátrakban, kocsikban, összetákolt és omladozó fakunyhókban élő emberek tűnnek a szemünk elé. Az egyik képen ott egy néni, aki az egész életét bezsákolva tolja maga előtt egy kocsin. Egy másik fotón egy szétrozsdásodott, gazzal benőtt kocsit látunk. De van itt síneken fekvő kóbor kutya is, amelyről meg sem tudjuk állapítani, hogy alszik-e vagy él-e még.

A legbrutálisabb mégis az a fotó, amelynek hátterében egy kolostor bontakozik ki. Fehér tornya szinte világít a képen, mellette romos részletek, állványok, az előtérben csontok. A kompozíció már önmagában is meglehetősen zavarbaejtő, ám amikor megtudjuk, hogy az addig börtönként funkcionáló szent épületnél felhalmozott lábszárcsontok az időközben elhullott rabok maradványai lehetnek, egészen elborzadunk. 

Torzsok, 1993.

A fotókon megjelenő posztszovjet-életmorzsákat Szilágyi szellemes naplóbejegyzései egészítik ki. Kép és szöveg szervesen együtt működik, olykor még egy-egy fotó története is kirajzolódik a sorok között. A kóbor kutyák, a bicikliző gyerekek, a Lenin-emlékművek és a zsilipek, a kendőjükbe burkolódzó öreg nénikék Szilágyi út alatt írt naplójában is feltűnnek, amelyben a Fekete-tenger partjának soknemzetiségű miliőjében egyre erősödő idegengyűlölet és a posztszovjet élet mindennapos küzdelmei is megjelennek. Olvasunk itt arról, hogy valakik egész életükben ételért álltak sorban, hogy Sirjajevóban egy falubeli ház udvarán vendégelték meg őket, hogy az egyik kikötőben rögtönzött piaccal várták az utasokat. Ezek a kis történetek is megvillantják az élet derűs oldalát. Mesélnek arról, amikor egyik este táncra perdültek a matrózok, vagy amikor az út során a hajó korlátjához közeledő lovat megetették. Szilágyi megidézi az egyik idegenvezető bácsit is, egy vénséges ősz öregembert, aki verseket is szavalt, nemcsak a hivatalos szöveget darálta.

Sirjajevo, 1991.

Szilágyi jelenetei a posztszovjet korszak sajátosságait is elénk tárják. Nagyszerűségük éppen abban áll, hogy a különös kompozíciók, a fény és a környezet nagyszerű összjátékával mutatják be annak egyszerre humoros és tragikus mindennapjait. Hogy nemcsak sajnálni szeretnénk a képeken szereplő embereket, hanem velük nevetni és olykor megmosolyogni az abszurd helyzeteket.

A kiállítás szeptember 20-ig látogatható a Centralis Galériában és online is megtekinthető.

Fotók: ©Szilágyi Lenke