Hogyan került kapcsolatba komolyzenészként a népzenével?
Budapesten, 1948-ban születtem. Édesapám gyermekorvos volt, emellett zongorázott és orgonált is, innen kaptam útravalóul a zene szeretetét és a magyarságtudatot, mely végigkísért egész életemen. 1971-ben végeztem és kaptam hegedűtanári diplomát a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Tanárképző Szakán. Nagyon színes, eseménydús volt az életem, sok zenei élménnyel – fél évig kamarapartnerem volt Kocsis Zoltán, akivel sokat muzsikáltunk együtt, még koncerten is játszottunk. Hallottam és láttam muzsikálni Yehudi Menuhint, David Ojstrahot, Enrico Mainardit, hallottam a Városi Színházban énekelni Ella Fitzgeraldot, énekelhettem Kodály Zoltánnak. Hegedűtanárnak készültem, de a ’70-es évek váratlan eseményei gyökeresen megváltoztatták az életemet.
1971-ben találkoztam Virágvölgyi Bélával, későbbi férjemmel, valamint Halmos Bélával, Sebő Ferenccel, Tímár Sándorral, s általuk a magyar népzenével és néptánccal, amelynek elkötelezett művelője és terjesztője lettem. Halmos csak egyszerűen föltette a kérdést: akarsz népzenét játszani? Ujjongó igen volt a válasz. Ekkor a magyar hangszeres népzenéről még halovány fogalmunk sem volt. Nem voltak kezünkben azok az eszközök, amik a zenét népzenévé, tánczenévé tették. Mi, akkori fiatalok voltunk azon szerencsés elsők, akik a járatlan utat járhatóvá tettük.
Ekkor kezdődött a táncházmozgalom. Ez évben újult meg a Bartók Táncegyüttes Tímár Sándor vezetése alatt, melynek Halmos Béla mellett prímása, majd zenei vezetője lettem. Az együttesben a táncon kívül nagyon jó zenei és szellemi műhely alakult ki, a későbbi, ismert zenei együttesek szinte mindegyike a Bartókban kezdte. Megalakítottuk a Virágvölgyi zenekart, 1974-ben elnyertük a Népművészet Ifjú Mestere címet. A ’70-es évek közepe táján kerültem föl a Zenetudományi Intézet Néptánc Osztályára, ahol Martin György irányítása alatt kezdtem a lejegyzési, rendszerezési munkákat, az ő ösztönzésére készültek az első tanulmányaim. Közben persze családi életünk is zajlott, két szép lányunk született.
Milyen tapasztalatokat szerzett a legendás erdélyi gyűjtőutak során?
A gyűjtőutakat Kallós Zoltán hathatós segítsége és szeretetteljes figyelme kísérte. Erdélyben ekkor még a népzene, a tánc, a viselet, a népművészet minden ága a maga teljességében virágzott, az élet szerves része volt, nem múzeumi, csodálandó ritkaság. A mindennapi életbe csöppentünk bele egy-egy lakodalom, otthoni muzsikálás vagy ünnep során. Elsősorban Széken, Palatkán, Gyimesben és Kalotaszegen gyűjtöttem, de Vavrinecz Andrással, Halmos Bélával megfordultunk többek között Somogyban (Kaposszerdahely), Szatmárban (Tiszakórod), Gömörben (Rimaszombat, Tamásfala). A felvett dallamokat kazettákról tanultuk, a stílust a helyszínen, a zenészektől igyekeztünk ellesni, kisebb-nagyobb sikerrel.
A nagy változás ’83-ban következett be, amikor először tudtuk a muzsikálást Super8-as hangosfilmre fölvenni. Kép és hang együtt! Fantasztikus újdonság és hatalmas előrelépés volt. A 3 perces filmeket az addigi gyakorlathoz híven itthon lejegyeztem, de most már nem csupán a hangokat, hanem a vonóirányokat, a kötéseket, a fekvéseket is rögzíteni tudtam, amelyek szinte minden esetben eltértek az addig játszott klasszikus megoldástól. A zene egyből értelmes, stílusos, táncszerű lett, kezdett hasonlítani az eredetihez!
Nagyon nehéz volt a klasszikus játékmódot palatkaivá, székivé változtatni. Öröm és megtiszteltetés volt, ha játszhattam az ottani zenészekkel, vagyis befogadtak a bandába. Ekkor még újdonság volt a női prímás! Nehéz mesterség a zenészség, a régi hagyomány szerinti muzsikálás, valóban nem igazán nőnek való hivatás! Meg kellett küzdenem a muzsikus voltom igazáért ott a helyszínen, de végül mindenütt sikerrel jártam, még ha először gyanakodtak is egy kicsit. Felejthetetlen volt a palatkai bandával való találkozás. Zenei mesteremnek Kodoba Márton magyarpalatkai prímást tekintem, a tőlük való tanulás, a velük való együtt muzsikálás életre szóló élményt jelentett.
1984-ben kaptam ausztráliai zenészektől, velük való törődésem és segítségem viszonzásául egy rendes, video8-as kamerát, amivel több mint 10 évig professzionálisan folytathattuk a kárpátaljai, felvidéki, erdélyi, magyarországi (somogyi, szatmári) zenészek muzsikálásának mára már megismételhetetlen megörökítését. Ma már ezek a technikai lehetőségek nagyon kibővültek, csak sajnos az életlehetőségek fogytak el.
Hogyan állt össze a Népzenei Füzetek, Hangszeres népzenei példatár sorozat?
Több évtizedes lejegyzői és tanári munkám eredménye az 1989-ben elindított sorozat. Az első két kötet a gyimesközéploki zenész házaspár, Halmágyi Mihály prímás és Ádám Gizella gardonos játékát dolgozta föl. 1987-ben először jöhettek Budapestre, így a Zenetudományi Intézetben egész napos gyűjtést rendezhettünk velük, a gyimesi táncrend szinte minden táncfajtáját végigjátszották. Először sikerült filmre venni a gyimesi hegedülés általánostól eltérő módját. Természetesen a fölvett anyagot azon melegében leírtam, kivonóztam, kiujjaztam.
Mihály bácsiék másodszor 1989-ben jöttek Magyarországra, amikor lemezük jelent meg a Hungaroton gondozásában – ekkor támadt az az ötletem, hogy a lemezzel együtt a kottát is ki kéne adni, amire addig nem volt lehetőség. Ezt követte a bonchidai, a legényes, a kalotaszegi, a füzesi, a széki, a palatkai, a bogyiszlói, a vajdaszentiványi, a Kapus vidéki, a szatmári kötetek, melyek mindegyike egy-egy tájegység, egy-egy prímás muzsikálását, dallamrepertoárját dolgozza föl. Mára 23 kötet jelent meg. (Ez 2040 nyomtatásban megjelent dallamot jelent.)
Természetesen a kotta nem „szentírás”, a kottaírás merev határai nem húzhatók rá a muzsikálásra. De a kotta az alap, a szókincs, meg kell tanulni a dallamokat, az ujjrendet, a vonókezelést, hisz ezek minden prímásra jellemzőek, föl nem cserélhetők, a stílust ezek a részletek adják. Azért van a kotta mellett a hangzó anyag, hogy a muzsikálást életben tartsa, élővé tegye, megmutassa a szabadságot a szabályokon keresztül. Ehhez a zenei alaphoz kell minden zenésznek hozzáadnia a maga egyéniségét, hogy életre keljen benne a zene. A zenei gazdagságot, amit ránk hagytak őseink, csak így tudjuk megőrizni és továbbadni. A díszítés plasztikus, szemléletes szimbolizálására újfajta jelrendszert alakítottam ki, amely valósághűen igyekszik visszaadni a zenei történéseket, éppen ezért ez az újfajta, általam kitalált jelrendszer alkalmas lenne arra, hogy a népzenei lejegyzésekben az eddig használt barokk díszítési sémákat felváltsa. Ezek a kották most is a népzenetanítás tananyagát képezik.
A hangszeres köteteken kívül több tanulmányom jelent meg a Zenetudományi Dolgozatok című sorozatban. 1995-ben jelent meg a Halmos Bélával közösen írt „A széki férfitáncok zenéje” c. tanulmánykötet. A Planétás Kiadó Jelenlévő múlt orozatának két kötetét szerkesztettem: Felföldi Lászlóval A széki hangszeres népzene, majd Pávai Istvánnal A magyar népi tánczene című kötetet.
Úgy tudom, a zenélésen, kottaíráson és tanításon kívül van még egy szenvedélye...
1978-ban a kontrásom, Csoma Bálint felesége, Julcsi tette föl a kérdést: akarsz szőni? És ismét ujjongó igen volt a válasz. A gyors, rövid, másfél órás tanítás után magamnak kellett rájönnöm a szövés fortélyaira, megtanulnom szigorú rendjét, s ha néha tévedtem, bizony Penelopé sorsára jutottam: amit nappal szőttem, azt éjszaka felfejtettem. Így jutottam el odáig, hogy a ’80-as években már országos és egyéni kiállításokon is részt vettem, 1986-ban megkaptam a Népi Iparművész címet. Székely festékes, indián navajo és lapp csíkos gyapjú szőnyegeimmel több országos díjat nyertem.
Nagyon boldog és hálás vagyok a sorsnak, hogy ide születtem, és nagy dolgok részese lehettem, megismerhettem, láthattam, hallhattam nagy, világhírű, klasszikus zenét játszó művészeket, ugyanakkor muzsikálhattam a legnagyobb erdélyi zenészekkel is, akiktől a mesterségbeli tudáson kívül emberséget, megbecsülést, fantasztikus élményeket, bölcsességet, szeretetet kaptam. Ezt a csodálatos, gazdag útravalót igyekszem továbbadni a fiatalságnak. Szeretném a hagyományt a legteljesebb formájában megőrizni, éltetni és megmenteni a jövő nemzedék számára, hogy életük szebb és tartalmasabb legyen. Így lettem a régi hangok őrzője és továbbadója. Mindehhez a sok tudományhoz nagyon sok alázat és áldozat kell, de az áldozat mindig áldássá válik.
Fotók: Bielik István/Kultúra.hu
