A Semmitől az Egyig című kiállítás középpontjában a fotográfus mint fiatalember pozíciója, mozgása, látása, élettörténetként felfogott útvonala áll, valamint története a korlátoktól való megszabadulásról, a szabadság elvesztéséről és az önfelszabadításért folytatott harcról. A kiállításon ennek a küzdelemnek a fényképes és filmes nyomaival találkozhatunk. A fotófilmekben az identitásformálás kapcsolódik össze a történelmi, kollektív távlattal, valamint a budapesti Szabadság tér történetével.
A Cities sorozatból a From Point to Line és a From Surface to Space című (2012–2019) – két külön vetítésként bemutatott – fotófilmek fiktív nevet viselő, a valóságban létező városok „bejárásán” keresztül szólnak a lakók hatalomhoz, dominanciához, szabadsághoz való viszonyáról, rendőrségi megfigyelésről, diktatúráról, háborúról, személyes katasztrófáról és arról, hogy „hol állunk”. A szériát Italo Calvino Láthatatlan városok című, 1972-es regénye inspirálta. A képeket és a narrációt énekhang, valamint a városok önálló zajviláguk alkotta, sajátos dallama kíséri.
A kiállítás különlegessége, hogy számos olyan, a hetvenes évekből származó fényképet is bemutat, amely nem vagy csak több mint negyedszázaddal ezelőtt volt látható Magyarországon. E konceptuális fotográfiáknak és fotóperformanszoknak az öntematizálás áll a középpontjában, mely a fotófilmekkel és fotóobjektekkel együtt a kiállításban rajzolja ki a szubjektum térbeli útvonalát: az egyéni és kollektív történetek és érzékelések összefonódását, az egyén identitásának formálódását. A fizikai és életrajzi határok átlépését bemutató Seins Fiction (1980) kétcsatornás videóinstallációban hangzik el Karinthy Frigyes Mennyei riportjából a tárlat címét adó idézet: „Úgy is hívnak. Felelősség. (...) Ki vagyok hát? (...) A legkisebb mozgás, megindulás, elenyésző első részletecske az úton, ami a Semmitől az Egyig vezet.”
A Semmitől az Egyig Hámos Gusztáv és Katja Pratschke alkotópárosának első önálló, nagyobb léptékű kiállítása Magyarországon. Hámos 1979-ben hagyta el Magyarországot és telepedett le Nyugat-Berlinben, ahol 1993-tól kezdődően Pratschkéval közösen alkot. Legjellemzőbb műfajuk a nagyrészt fotografikus állóképeket tartalmazó fotófilm. Saját megfogalmazásukban: a fotófilm „alatt olyan mozit értünk, amiben általában állóképek – fotók – szerepelnek. A fényképek kinematográfiai kontextusban filmi élményt keltenek. A fotófilm a film médiumát összetevő elemeire (hang, kép, szöveg, zaj) bontja, egyszóval dekonstruálja.”
A fotófilmeknek fontos komponense az akusztikus és textuális elem: szépirodalmi művekből vett idézetekből és inspirációkból, saját szövegekből álló narráció, valamint a filmhez komponált zeneművek – szintén zenei idézetekkel és hatásokkal – egyszerre irányítják a nézői-hallgatói befogadást, hogy ténylegesen a nézőben szülessen meg az adott téma belső érzete kép, szöveg és zene egységéből. Az alkotópáros a technikai képek, a fotográfia és a film viszonyára épülő gyakorlata nemcsak az interaktív és installatív képalkotásban (tabló, fotószekvencia, háromdimenziós fotóobjekt, fotófilm), hanem elméleti tevékenységben – kiállítások, szimpóziumok, kiadványok szerkesztése – is megvalósul.
