„A szabadságom megtapasztalása volt a legjelentősebb” – Villányi Dániel a túlfűtött becsvágy hiányáról

Zongoristának készült?

Nem készültem semminek. Valahogy menet közben nagyon erős vonzalmam alakult ki magához a zenéhez, a zene gyakorlásához. Nem a hangszer, hanem a zene gyakorlásához. Végül is rájöttem – ezt akkor még nem tudtam volna így artikulálni –, hogy a létező dolgok közül ez érdekel a legjobban. Tekintve, hogy a szüleim semmiben sem befolyásoltak, de mindenben támogattak, tényleg szabad volt a pálya, és ezen a szabad pályán a zongorázásnál kötöttem ki. A Zeneakadémiára jóformán autodidaktaként kerültem be, mert nem voltam konzervatóriumi növendék. Az egyik legfontosabb zenei hatásnak azt nevezhetem, hogy a gimnáziumi órák helyett inkább Kocsis Zoltán zenekari próbáit látogattam. Egyszerűen kirajzolódott bennem, hogy ez az, ami igazán izgat. 

És mint valami hályogkovács vagy fantaszta, nekiveselkedett a zeneakadémiai felvételinek. Egyébként beszélt valamikor Kocsissal?

Később igen, és abszolút felületesen. Aztán játszottam is neki, de akkor már Weimarban éltem. Volt egy konkrét problémám Szkrjabin h-moll fantáziájával, amit, úgy éreztem, csak az ő segítségével tudhatok megoldani, és ez így is lett. Amikor jóval a felvételi előtt szóba került, hogy szükségem lenne tanárra, Szokolay Balázzsal kerültem kapcsolatba, de vele akkor nem jött létre tradicionális tanár-diák viszony, a kapcsolatunkat inkább barátságfélének mondhatom. Ő kezdett anekdotázni Kocsisról. Annyira felcsigázta az érdeklődésemet, hogy elkezdtem Kocsis-lemezekkel ismerkedni, Szokolay történetei alapján pedig izgalmas Kocsis-kép rajzolódott ki számomra.

Hogyan emlékszik a felvételire?

Alig, és kínos benyomásként. Az biztos, hogy a Solti-terem tele volt növendékekkel; fönt, az erkélyen ültek a professzorok. Annyira feszélyezőnek, nyomasztónak és stresszesnek éreztem a helyzetet, hogy felálltam; egyszerűen abbahagytam a darabot, amit elkezdtem. Tehát nem az történt, hogy annyira katasztrofálisan játszottam volna, és ezért elküldtek. Én ítéltem meg úgy, hogy ez borzalmas, és köszönetet mondtam, hogy ennyit is meghallgattak tőlem. Nagy Péter – akiről akkor még nem tudtam, kicsoda – szólt le, hogy miért nem folytatom. Elkezdtem alkudozni, hogy jó, de akkor hadd válasszak egy másik tételt – vagyis mindenben nagyon támogatók voltak, mégis képtelen voltam megbirkózni ezzel a szituációval.

Másodszorra viszont fölvettek. Akkor már jobban tudtam, hogy mire számítsak. Az első alkalommal például nem voltam tudatában annak, ami a világ legtermészetesebb dolga, hogy amit az ember egy kinyitott zongorából a színpadon hall, nem ugyanaz, mint amit otthon, a szobájában megszokott vagy lent, a nézőtéren érzékel a közönség.

A többi simán ment?

Szó sincs róla. Komoly a felvételi zeneelméletből, szolfézsból, én ezeket, nem lévén zeneiskolás vagy konzis, nem tanultam. Zeneelméletből a felvételi előtt volt magántanárom, így azon át is mentem, ám szégyenszemre nem tanultam meg a népdalokat, és szégyenlős is voltam énekelni. Nagyon-nagyon rezgett a léc… A  zenei középiskolások tájékozottak; tudják, melyik tanárhoz orientálódjanak, nekem erről sem volt fogalmam.

Előbb Dráfi Kálmánhoz, majd Kemenes Andráshoz kerültem. Kamarazenélni  Wagner Ritától és Gulyás Mártától tanultam. Tekintve, hogy korábban mindent egyedül csináltam, nem szoktam hozzá semmiféle zenei természetű konfrontációhoz, ami pedig előrevitt volna. Miközben a napnál is világosabb volt, hogy mit sem tudok arról, mennyit lehet ezektől az emberektől tanulni. Ezt sajnálom. Amikor évekkel később Kemenessel Weimarban  találkoztam, ahol négykezeseztünk is együtt, bocsánatot kértem tőle azért, hogy indokolatlanul kellemetlen ember voltam – és ő el is fogadta ezt. 

Kik voltak az évfolyamtársai?

Ha arra kíváncsi, hogy kikkel barátkoztam, inkább a fölöttem járókkal: Palojtay Jánossal, Fejérvári Zoltánnal. A zeneelméleti óráink közösek voltak, és ma is ők a legközelebbi zenészbarátaim.

A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen szerezte meg az alapdiplomáját, majd elment Weimarba, az ottani Liszt Főiskolára.

Gulyás Márta egy időben nagyon rajtam tartotta a szemét. Azt mondta, hogy szerinte levegőváltozásra van szükségem, menjek el Németországba. Persze az szintén kicsit bonyolultan alakult. Az első célpont Stuttgart és Kirill Gerstein lett volna. Felkerestem, de nem kerültünk egy hullámhosszra, így fel sem vetődött, hogy nála folytassam. Ellenben sikerrel felvételiztem a weimari akadémiára, ahol Szokolay Balázs és Larissa Kondrateva növendékeként két évet töltöttem.

Mi tette valóban tartalmassá azt a
két évet?

A haszna leginkább a személyiségfejlődésemben mutatkozott meg. Teljesen nemzetközi közegbe kerültem, amelyben jóval kevesebb volt a német diák, mint bármilyen más nemzetiségű. Nagyon izgalmas volt Magyarországon kívül lenni, életemben először külön élni a családomtól. Megtapasztalni az önállóságot, mégis védett környezetben. Érdekes volt látni, hogy milyen egy működő ország, és hogyan tudnak egyes dolgok működő országban sem működni. Itthon bizonyos koncerteket vagy opera-előadásokat nem tudtam volna meghallgatni, mentem például Trisztán-előadásokra Berlinbe. Vagy épp Christian Thielemann, Marek Janowski jött az akadémia zenekarát vezényelni.

Azt hiszem, számomra a szabadságom megtapasztalása volt a legjelentősebb. Weimarban megszereztem a mesterdiplomát, Gulyás Márta azonban másodszor is jelezte, hogy jó lenne más levegőt is szívnom, és beajánlott Emanuel Krasovsky professzorhoz a tel-avivi Buchmann-Mehta School of Musicba. Onnan Weimarba tértem vissza. Volt egy zseniális brácsás kamarapartnerem, Lydia Rinecker, aki amúgy a Bartók Tavasz nyitókoncertjén játszott mint a Berlini Rádiózenekar szólóbrácsása. Elhatároztuk, hogy együtt megcsináljuk a master utáni Konzertexament, ami abban különbözik a DLA-tól, hogy az elméleti, ez pedig inkább gyakorlati megközelítésű képzés.

Itthon szokott-e kamarázni, és kikkel?

Valószínűleg nem eleget. Mindenesetre a véletlen összehozott Drahos Bélával, akivel nagyszerű az együttműködés. Nemrég játszottunk egy olyan műsort, amit csak Bach-fuvolaszonátákból állítottunk össze. Minden szempontból csodálatos élmény volt. Másik koncertet is tervezünk, teljesen más darabokkal. A Zeneakadémián, ha minden igaz, francia kamarazenei est közreműködője leszek a fagottos Mohai Bálint és Zászkaliczky András oboista mellett.

Nincs hiányérzetem, ez a szomorú igazság. Feltehetően azért, mert a zenészpályával való kapcsolatom  atipikusan kezdődött; a túlfűtött becsvágy, az erős ambíciók hiányoznak belőlem. Ez alkati dolog. Engem a zongorázásból tényleg a zongorázás, a zenészségből a zene érdekel. Mindig fontosnak tartottam, hogy a művészi tevékenységem ne egzisztenciális megfontolásokon vagy szükségszerűségeken múljon, és ezt a helyzetet tulajdonképpen sikerült kialakítanom. Kevés órában dolgozom egy alapítványnál, amivel a létezésem meg van oldva, így pont annyit és úgy zongorázom, amennyit és ahogy akarok. Bőven eleget. Nem abban élem ki magam, hogy minden másnap koncertem lehessen, hanem abban, hogy ha adódik számomra izgalmas műsor, azt eljátszhassam.

A járvány hogyan érintette?

Ahogy másoknak, nekem is több koncertem elmaradt. Az előző nap délelőttjén még terempróbán voltam, aztán délután szóltak, hogy a másnapi műsort törölték. Azt hiszem, hogy a Bartók-emlékházban én voltam az első, akinek a szólóestje online, teljesen közönség nélkül ment.

A pandémia mindannyiunk szakmai és személyes életére is mindenképp igen jelentős hatással volt. Engem például még közelebb vitt a képzőművészethez. A vonzalmam úgy indult, hogy röhejes áron, a reális töredékéért – amiről csak az igazán tudatlan embernek nem esik le a tantusz – rám sóztak két totálisan hamis képet. De olyanokat, amikről valaki, aki kétszer már volt a Magyar Nemzeti Galériában, azonnal látja, hogy annyit sem érnek, mint a festék, amivel megfestették őket. Elszégyelltem magam, hogy ennyire fogalmatlan vagyok, hogy tényleg semmilyen épkézláb ismeretem nincs a magyar festészetről. Most már talán mondhatom azt, hogy műkedvelői mércével mérve egész jó szemem lett a festészethez, ami azóta a rajongásom egyik biztos tárgyává vált. Erre volt jó alkalom az elmúlt pár év.

A Bartók Tavasz programismertetőjén úgy beszélt a BMC-ben hallható koncertjéről, mint akit zenetörténeti, zenetudományi érdeklődés vezérel.

Ó, semmi nem állhatna messzebb a valóságtól, mint ez. Kizárólag gyakorlati szempontok alapján állítottam össze a műsort, annak alapján, hogy éppen mi és hogy foglalkoztat. Persze nem a semmiből, tombolaszerűen választok darabokat – bár a belső asszociációimat időnként nekem is fáradságos munka kifürkészni. Ha mégis „tudományos” benyomást kelthettem, arra az lehet a prózai magyarázat, hogy amikor a müpások az est tartalmát kérték tőlem, és leadtam a Bach–Bartók–Bach–Prokofjev-ötletet, akkor elkerekedett szemmel néztek. Magyaráznom kellett a konstrukciót.

A Bartók-szonáta volt a kiindulási pont, a mű nagyszerűségén túl a Bartók-fesztiválság miatt. Aztán eszembe jutott, hogy a Covid áldozatául esett egy Prokofjev-zongoraverseny-előadásom, és úgy gondoltam, megajándékozom magam egy Prokofjev-szonátával. Látszott azonban, hogy Bartók és Prokofjev nem fér meg igazán jól egymással egy hagyományos szólóesten. Ha pedig valami mással párosítom őket, azzal legyenek egyívásúak. Bach G-dúr francia szvitje szövetének van egyfajta levegős transzparenciája, ami szerintem nem idegen Bartóktól. Másrészt ha eléggé hiszek Bartókban – márpedig miért ne hinnék? –, akkor a Bach-szvit nem veti le magáról a Bartók-szonátát, a két minőség harmonikusan találkozik. Felvetődött a kérdés, hogy Prokofjevhez vajon mi kerüljön. Ha Bach, akkor legyen az is szvit, ha pedig szvit, akkor legyen az a-moll angol szvit, ami régóta izgatott, és úgy véltem, ez tökéletes alkalom a megtanulására.

A honlapja szerint igen sokszínű a repertoárja.

Jaj, a honlapot felejtsük el! Nagyon-nagyon régen keletkezett. Olyan művek nem szerepelnek rajta, amiket tudok, néhány olyan igen, amit akkoriban szerettem volna tudni, biztos van egy-két olyan, amiről abszolút nem tudnék számot adni és olyanok is, amiket szeretnék tudni.

Például?

Brahmsszal egy időben semmi különösebb dolgom nem volt. Aztán egyszer csak annyira erős élmény ért, hogy hirtelen elkezdtem tanulni, és meg sem álltam, míg a zongorarepertoárja nagyobb részét meg nem tanultam. Az elmúlt hónapokban ez a kötődés elhalványult.  De szerintem ez normális, majd újra beleöregszem. Most arra vagyok kíváncsi, hogy mikor lesz Chopin-korszakom, mert az még nem volt, és nem tűnik kizártnak, hogy nem is lesz.

A napokban készül el az Austrian Gramophone-nál a szólócédém, már csak a dizájntervet kellene visszaküldenem. Egyébként Dimitri Ashkenazy felvételeit is ők jelentetik meg. Olyan darabok kerültek rá, amelyeket egy nagyobb turnén játszottam: Bach Olasz koncertje, egy Schubert-szonáta és két Liszt-mű. A Zarándokévekből az Obermann völgye, valamint a második Szent Ferenc-legenda.

Említette, hogy németországi tanulmányai idején gyakran felkerekedett itt-ott opera-előadásokat nézni. Hogyan került közel a műfajhoz, amihez egyébként családi szálak is kötik?

Eleinte semmilyen viszonyom nem volt az operával, anyám nagy bánatára. A döntő fordulatot Fischer Ádám első, müpás Parsifalja hozta. Az ismerőseim az első felvonás után felhívtak, hogy hosszú a szünet, bőven van idő, menjek oda a Müpába; higgyem el, hogy ezt az előadást látnom kell. Azóta gyakorlatilag nem telt el úgy Budapesti Wagner-napok, hogy én ne üljem végig. De Bécsbe is mentem Parsifalt nézni, meg Berlinbe Trisztánokat hallgatni. És szép organikusan a Richard Strauss-operákra is „rákaptam”, Kocsis Zoltán müpabeli sorozatáért például rajongtam. Nagy fájdalmam, hogy ennek vége szakadt. A Mozart-operákkal azért gyűlik meg a bajom, mert az előadások rendszerint elmaradnak a művek minőségétől, legalábbis azok, amikhez nekem szerencsém volt. Az olasz operák pedig még nem érintettek meg kellő erővel.

Anyai nagyapja, Kishegyi Árpád a
magyar operajátszás aranykorának jeles alakja volt, Wagnerben éppúgy nagyszerű, mint
Mozartban vagy Verdi zenedrámában.
Ismerte őt?

Sajnos nem, mert a halála után születtem. Édesanyám, bár próbált, nem mesélt róla sokat, mert mikor még kisebbek voltunk az öcsémmel, nem fogtuk fel a személyének anyánk életében betöltött szerepét. Ez pedig, mint ilyen érzékeny témák esetében gyakran megesik, visszavonulásra késztette őt, aki amúgy sem szentimentális alkat. Szerintem ami az apjával kapcsolatos, aki számára a legfontosabb ember volt az életében, azt egész egyszerűen elzárta önmagába.

Apám sem találkozott a nagyapámmal. De a személye túlnő valamiféle családi legendáriumon, mert úton-útfélen belebotlom olyan emberekbe, akik ismerték, és a lehető legnagyobb elragadtatás hangján beszélnek róla. Például innét, ahol most ülünk, ötven méterre van egy szájsebész professzor rendelője, akihez csak azért mentem, mert ő volt a legközelebb hozzám. Két perc alatt kiderült, hogy elképesztő gyermekkori emlékei vannak a nagyapámról és az akkor kislány anyámról, akivel gyerekkoruk óta nem tudtak egymásról. Úgy sejtem, hogy nagyapa larger than life karakter (különösen feltűnő személyiség – a szerk.) volt, rosszat még nem hallottam róla; mindenki szellemes és odaadó emberként emlékezik rá.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu