A Szellem Temploma: a Guggenheim

„Ez egy egész, minden rész szerves egységben áll, semelyik sem értelmezhető önmagában” – ebben a szellemben alkotott Frank Lloyd Wright egész munkássága során. Ez az elv érhető tetten a Guggenheim Múzeum épületében is: Wright már a tervrajzokon is a térbeli folytonosság megteremtésén dolgozott. Talán épp ettől vált ez az épület annyira lenyűgözővé?

A Guggenheim 1959. október 21-én, fél évvel Frank Lloyd Wright halála után nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt. Az épület (és a bent kiállított absztrakt művészet) már a kezdetektől fogva nagyon megosztó volt. Míg egy kritikus Amerika legszebb épületeként hivatkozott rá, addig egy másik azt mondta, hogy ez a szerkezet inkább egy Wright-emlékmű, mint egy múzeum. Paul Goldberger kritikus később azt írta, hogy a Guggenheim megépítése előtt mindössze két elfogadott modell létezett: a historizáló vagy Beaux-Arts palota és az úgynevezett nemzetközi stílusú pavilon. Goldberger úgy gondolta, hogy Wright épülete a változás katalizátora, azé, ami „szociálisan és kulturálisan elfogadottá teszi egy építész számára, hogy egy igazán kifejező, erőteljesen személyes múzeumot tervezzen.”

1939-ben nyitott meg a Solomon R. Guggenheim Alapítvány égisze alatt a Museum of Non-Objective Painting a 24. és az 54. utca sarkán, de elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az egyre bővülő gyűjteménynek egy önálló épületre lesz szüksége. Ekkor a gyűjtemény tulajdonosa és a múzeum alapító-igazgatója, Hilla Rebay megbízta Wrightot, hogy tervezze meg a múzeumot. Rebay úgy képzelte, ez lesz a Szellem Temploma, amely lehetőséget ad arra, hogy az absztrakt festményekre egy egészen új szemszögből nézhessünk.

A következő 15 évben Wright nagyjából 700 vázlatot és 6 különálló makettet készített. Ezekből elég jól kivehető, hogy nem pusztán épületet tervezett, hanem egy élő organizmust. 

Habár Wrightnak világos elképzelései voltak az épületet illetően, azonban a projektet többször is módosították, finomították. Az ikonikus spirálforma nagyjából végig változatlan maradt, de a múzeum archívumában található tervrajzokból kiolvasható, hogy a valóság sokszor gátat szabott Wright vízióinak. 

Az egyik ilyen elvetett terv volt a gyors rámpának keresztelt alternatív útvonal. Wright elképzelése szerint két út futott volna felfelé a csúcsig: egy hagyományos és egy „gyors”. Ez utóbbi keskenyebb és meredekebb lett volna. Ezen haladva tempósabban lehetett volna bejárni az épületet, azonban végül elvetették, hiszen túl meredeknek tűnt. A terveken két rámpa egymást fedő köröket alkot: ez is jól mutatja, hogy Wright számára milyen fontos volt a tiszta formák használata és azok viszonyba rendezése. És ugyan végül nem építették meg, az a rámpa mégis hatással volt a végső dizánjra: a mostani folyosó kiugró, íves részei a gyors rámpa részét képezték. A gyors rámpát végül a múzeum jellegzetes háromszöglépcsője váltotta fel 1955-ben, amelyek végül is mégiscsak biztosítanak egy alternatív útvonalat a látogatók számára. 

Wright másik víziója volt, hogy a Guggenheim egy fentről lefelé haladó múzeum legyen. A bejárást úgy képzelte, hogy megérkezik a látogató, lifttel felmegy a legfelső szintre, majd onnan halad lefelé, egészen a földszintig. A kezdeti időszakban, egészen a hetvenes évekig nagyon sok kiállítást e módszer szerint installáltak, azonban később leszoktak róla. Egyébként még ma is sokan vannak, akik felülről kezdenek, ezért a kiállítások rendezésekor a kurátorok arra is figyelnek, hogy mindkét irányból értelmezhető legyen az adott tárlat.

Nagyon érdekes az is, ahogy Wright a padlóburkolatról gondolkodott. Eredetileg csak a felső szinthez írja a TF (terrazzo floor) jelzést, a látogatók számára nyitott terek burkolatát parafából képzelte. Ez az anyagleírás is utal arra, hogy Wright a múzeumot mint társadalmi teret képzelte el: a parafa elnyelte volna a hangot, ezáltal a rotunda teljesen más akusztikájú lenne. A tervet azért vetették el, mert a parafát nagyon nehéz lenne ápolni és karbantartani. 

És itt egy újabb bizonyíték arra, hogy Wright elképzelésében minden mindennel összefüggött: az épület külső színét is a padlóhoz igazították, megteremtve ezzel a kint és a bent egységét.

A Guggenheim eredetileg barnássárga volt, olyan hatást keltett, mint egy homokvár. Egy nagyon speciális, vízálló selyemgubófestékkel festették, azonban a megnyitást követő nyolcadik évben, amikor a festés megújítása aktuálissá vált, abból a fajta festékből már nem gyártották azt az árnyalatot, ezért lett a sárgából fehér. Az évek alatt egyébként még többször változott a színe a vakító fehértől a sárgáig. Most messziről ugyan fehérnek látjuk, azonban valójában ez egy szürkés árnyalat.

A tervekből többek között kiderül az is, hogy Wright egy saját magát megtartó spirált képzelt el, ez azonban túl nagy feszültséget teremtett volna a szerkezetben, így végül erre is megoldást kellett találni. Az egyes szinteket vékony, függőleges oszlopok kötik össze, ezen függenek a rámpák, a korlátok és a külső falak is, tehát lényegében ezek tartják össze az egész épületet. Wright gyűlölte, hogy ezek a támaszfalak látszanak és, hogy „belerondítanak” az összefüggéseibe, elég nehéz volt meggyőzni, hogy márpedig szükségesek.

Wrightot egyébként nem véletlenül tartják az organikus építészet első úttörőjének. A Guggenheimből is látszik, hogy úgy tekintett egy épületre, mint az élő emberi testre. Az acélszerkezet a váz és az „izmok”, az ezt „bevonó” beton pedig a védelmező bőr. Az épületet egy olyan organikus struktúrának képzelte, ami egyszerre van befolyással a belépő személyre, ugyanakkor maga is folyamatosan fejlődik, alakul a látogatók hatására. Ennek egy nagyon szép példája a korlát felülete: ugyan Wright végig tiszta formákkal dolgozott, a korlát felülete mégsem teljesen lecsiszolt, sima, hanem göröngyös. Épp amiatt, hogy megérintsd, hogy érezd az épület lelkét. Végigsimítunk a felületen, ezáltal kapcsolatba kerülünk az épülettel, oda-vissza hatunk egymásra.

Ha egyszer eljutunk ide, kívül is nézzünk alaposan körbe. Érdemes megfigyelni, hogy a vízszintes homlokzat csak lóg az épület vázán, semmilyen tartófunkciója sincs. Ráadásul nagyon vékony, kevesebb mint 12 cm széles, ezért a kurátoroknak arra is figyelni kell, hogy a képeket rögzítő szögekkel ne lyukasszák át.

Az épülethez tartozik egy kisebb rotunda, amit Wright eredetileg a szakmai munka helyszínének képzelt el. Monitornak nevezte ezt az épületet, ami attól lesz olyan izgalmas, hogy úgy tűnik, a két betonelemet, az íveset és a négyszögeset csupán a hatszögletű ablakok kötik össze. Ebben az épületben van jelenleg a Thannhauser Galéria, a múzeum étterme és az ajándékbolt. A múzeum munkatársai egy downtown-i irodában dolgoznak, mivel ez a tér alkalmatlan arra, hogy benne emberek íróasztal mellől dolgozzanak.

A múzeumhoz 1968-ban építettek egy négyszintes tornyot is, amelyet Wright veje tervezett. Ebben voltak az irodák és a raktár. Ettől azonban a 90-es években, a Guggenheim egyik nagy renoválásakor megváltak. Helyébe 1992-ben került a ma is látható, nyolcemeletes torony, amelyet Gwathmey Siegel és irodája álmodott meg. Ezt alig szembetűnő, valószínűleg azért, mert annyira szervesen illeszkedik az eredeti épülethez.

Még egy érdekesség: a felső szinten a spirálforma egyszer csak szögletesbe vált át. Ez régen a nyilvános és privát terek határát jelölte: ahol kiegyenesedett a lejtő, ott kezdődött a raktár. Azonban ez a határ ma már átléphető, a korábban raktárként funkcionáló helyszínt is kiállítótérnek használják.